Versek a nőkről
Elzárt kert, lepecsételt forrás...
Elzárt kert a lány, lepecsételt forrás,
Nem látsz be a kertbe, hiába kukucskálsz.
Olyan sokszor gondolok rád, Anyám,
Gondoskodóan ma is vigyázol reám.
Hiába szállt el az idő mindkettőnk felett,
Ma is úgy óvsz, mint egy pici gyermeket.
Még nem látom a színeket, ahogyan Te látod,
Mint az apró kincseket, Szívmélyre jól bezárod.
"Virágos ág az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,"
ringanak lágyan ágaknak hegyén,
kapaszkodnak erősen létükért,
mert minden virágnak írott sorsa,
szépsége az életet hordozza,
fiatal fényben a tündöklése,
harmatos hajnal megköszöntése...
Enyém a bűn, meg nem született magzatom.
Enyém a kín is - titkolt nemléted miatt,
de hiába vágyom évtizedeken át
üríteni önvád keserű poharát.
Álmaim nője a város szürkeségében andalog.
Léptei daliásak, színt varázsol a rút semmiségbe.
Otthontalan érzete a robotok közt ragyog,
Mert kiállása sejtelmes, s vakít tisztasága, fénye.
Csontok és csontok,
Vannak és voltak.
Tapadok rád most,
Mint csonthoz inak.
Kemény tél fújt régen,
Abban a században,
Mikor is a nők harcoltak,
Ők is hadd legyenek egyenrangúak.
A vágóhídon böllér Magdaléna,
a napi norma száz haláltusa.
Itt kedvezménnyel van darált húsa,
nem szorul bolti sertésvagdalékra.
Te gyönyörű, piros rózsaszál,
meglocsolhatlak-e,
hogy el ne hervadjál?
Találkozzunk! Azt lehet?
Tetszel, így hát mehet.
Hová megyünk?
Egy irányba!
Belül, kívül rohadó énem szép, mint egy éjszakás kaland után a másik felem kiléte.
Jönnek-mennek a sok száz pótlék, de hol az az egy, ki nemcsak holmi rongy,
Ki nemlétező szívemben még csak nem is gond.
Figyelem a hangod,
Felajánlod sakkod,
Sötétet választod,
Felöltöd álarcod.