Versek a nőkről
Kislányként sokat álmodoztam,
Saját kis világomba elvonultam,
Kizártam mindent, mi bánt,
Így kevésbé fájt a magány.
"E világon ha ütsz tanyát",
hétszer szüljél, mint ükanyád.
Egyszer szüljél ágyhoz kötve,
egyszer otthon, férfi-ölbe...
Belenézve
Olykor
Lágyan
Dédelgető
Oly
Gondolatba ejtő
Szép szemeidbe...
Méltóságom levetkőzött,
Csupasz vagyok így télen, ridegen.
Szád, nyelved, úgy kérődzött,
Mind hozzám bújna szorosan, melegen.
Ő az, ki mindig mosolyog.
Könnyeit s fájdalmát őrzi legbelül.
Kinek életútja vezetett sok
vigasztalan sötétségen keresztül.
A titkok valahogy megmaradnak
a múlt szégyenében,
egy az én torkom is nyomja,
megakadt még régen.
Amikor megismertelek,
virágba borultak a mandulafák.
Amikor megszerettelek,
már kinyíltak mind az orgonák.
Rossz helyre születtem én,
folyók ölelte, erdős tájba,
hegyek uralta, hős világba,
áldott földre, Magyarországba,
de nem melléd,
nem én.
Egy májusi vöröslő alkonyon
Veled cserjékben, rúzsod nyomán
Holdfény s hajnali vágy.
Nyolcvanéves volt már, özvegyasszony,
Akinek vörös rúzsát csodáltam
A fürdőszobai üvegpolcon,
Kinél párszor látogatni voltam,
S aki nagybeteg volt már akkor.
Szorítnálak hozzám, érezném, hogy élek,
orcád érné orcám, csak ennyit remélek...
Ezek a telek mind ilyenek,
Felszaporodnak az Adriennek
A Facebook messengeren,
Mint jégtörők a tengeren.
Mosolyogj, mikor
reggel felébredsz,
s öleld át a párnát,
min aludt kedvesed.