Versek a nőkről
Két eszkimó eltévedt.
Kiutat nem lelve,
ösztönösen épült a túlélés terve.
Hiszti
Nem haragszom.
Rossz napod volt,
szavaim nem érted.
Nem figyelsz.
Ősz a nagyvárosban
Apró, huncut mosoly szája szegletében,
szeme akár volna két fekete ében.
Fehér hattyúnyakát igazgyöngy díszíti,
kecses ívelését még inkább szépíti.
Számtalan érzés, gondolat és féltő érzés.
Öröm és bánat fut végestelen-végig...
Te
Egy dolog biztos, nem tudod,
Sírni pasiként nem tudok.
Dehogynem. Tudok. Tudod jól -
Senki sem tudja, mikor, hol...
A földre nézz - remek smaragd,
a szellő itt ma elmarad,
hamisan villog két szemed,
érted sír a lakótelep.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.
Képes a zongorahát.
Füstöl az ujjbegyi vég.
A képen te állsz,
Pedig nem is vagy barátom.
Imádlak, kedves
Légy örökké,
Olyan tiszta és szép
Nekem, mint
A csillogó drágakő.
Nem ismerhetlek én téged,
honnan is ismerhetnélek?
Nő vagy - rólad ennyit tudok
Kellemes vagy - s édes titok.
Mondtam neked, Hercegnő!
Csak a lakkcipődet vedd elő,
Ruhádat a csipkés pirosat,
de nem ám a hosszítottat!
Mivé legyek, ha már negyven
elmúltam?
Tudat alatt tapogatok
feldúltan.
Gyáva és bátor,
hanyag és ápolt,
szende és kihívó,
fakó és ragyogó,
okos és buta,
ügyes és suta,
kegyes és kegyetlen,
szófogadó és engedetlen...