Versek a nőkről
Nyisd ki a szemed,
lásd meg a szépet,
ne menj el mellette
becsukott szemmel.
Csupa rejtély - nőből vagyok,
aki beszél, locsog, csacsog,
hisztis némber, komoly asszony -
térj ki, hogyha megharagszom
Kedves hölgyek és csókra való ajkak,
vajon nektek mit is mondhassak.
Mindegy, milyen hajú a drága szépségek,
légyeg az, hogy titeket szeressenek.
Szeressen hát valamelyik szerelmes szív,
szerelmet valljon, ha neveden hív.
Míg őszülő tájnak van színpompája,
hajamból a konty inkább télnek virága.
Fehérek a szálak, hófehér a táj is,
megfagyott bennem a feltűnési vágy is.
...hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek
kifényesíti a halál kaszáját
hogy kedvében járva távol tartsa amíg
mindennel nem végzett
megjárja a poklot is hogy
ne nélkülözzék körülötte a meleget...
Érzem, hálátlan vagyok az élettel,
nem hatnak meg káprázatos szavak,
kapok mindent, pénzt, hírt, szeretetet,
s én? Mégis elégedetlen vagyok.
Hazafelé jövet gondoltam reád, kedvesem,
Hogy szedek neked egy csokrot.
Már éreztelek szemem gödrén nedvesen,
De nem találtam, csak bokrot.
Itt állok egy
Megfestett kép előtt,
Színekből felfestve,
Portréból álló kép előtt.
Aranymécses, gyémántmécses,
csonkig égő, keserédes
táncot látok a szemedben.
A zsombékos Duna-delta
vadregényes vidékén
jött világra Donatella,
fényes jövőt ígérvén.
Férfinek kevés az egy
még akkor is ha a ritka egyet
mit kemény aranytelér
bányamunkája kitermelt
már karjában tartja
mert oly fából faragták
hogy mindig többre vágyik
legyen egyszerre birtokos...
Kis kertemben bujkálnak a virágok tavasszal,
Hófehér szirmaikat lágyan fürösztve a Nappal.
A hó alól kibújva erős szárat neveltek,
Tőlük szép a világ, az erdő és a kertek.
Nő vagyok. Szerető. Be- és elfogadó.
Háborgó tengeren hullámsimogató.
Aki tudja, mikor enyhíthet kínt a szó,
mert nő vagyok. Érző. Egy puha takaró.
Felemelve a tavasz elesett fényét,
vadvirág magját szórta a rétre,
megvárta, amíg termőre fordul,
pólyába csavarta, letette a küszöbre...