Versek a nőkről
Ha a csillagok úgy állnak össze
Még az éjjel hozzám fogsz jönni feleségül
Holdfényes lesz a fátylad ami eltakarja csillagfényes arcod
És éjféli szél csókom fog pihenni az ajkadon csodálatom pecsétjéül
Lányok, asszonyok - a nők.
Anyák s szerető feleségek ők.
Ti adtok nékünk életet,
és virrasztotok éjeket,
míg gyermekkar fonja nyakatok,
el nem hagyjátok magatok.
Férfi és nő egy egységet alkot,
Legyenek bármily beteg képzetek,
Békében, bájban szépséget formál,
Nem hatnak rá tévelygő nézetek.
Kúszik a repkény,
árad a napfény,
intenek egyre a lombok.
Nem tudhatod, lesz-e erő
bennem elég, szívet nyerő
angyal, véled szakadatlan
alázatban megmaradhat?
Nyári estén ülök a padon,
csendben pipázgatok,
s boromat kortyolgatom.
Eljött az ősz, s eljött a tél,
itt ülök kint a padon,
s azon gondolkodom, hogy
ki itta meg, ki itta meg a borom.
Milliárd fényévekről jöttem,
csillagközi porból épül fel testem.
Így érkeztem galaxisspirál
szélén járva a napszéllel.
...A bútorlap, mint egy álomkép, ragyog.
Mint a szellem a tükör másik oldalán!
Melyre ha ránézel, én ott sem vagyok talán.
Hová tűntek régmúlt
idők, korok híres asszonyai,
világot változtató, harcias
amazonok, a hűségesek,
szépséges szépségek?
Azt hittem, téged láttalak, mikor
Szemeim a messzi távolban megakadtak.
Felhők szálltak a fák mögül,
Mint kék tó tükrére a tajtékhabok.
Valahonnét sodródnak a fecskék is,
Mint egy ragadozó elől a maradék halrajok.
Nem láttok bele
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.
Ám
Tudjuk, hogy
az ember nem mindig tud álmodni.
Pedig néha vágya szárnyakat kap, csak
a balga, lanyha, monoton éle elveszi ízét,
és nem látni szépnek azt, amit adott,
az kitől kérted. Az, aki egykor
bumm, meghalt érted.
Az én bűnöm? Te vagy!
Te vagy minden vagyonom,
az életem, a vágyam, a kedvem,
a legkomorabb haragom.
Őserdő vagyok.
Rég elfelejtett, pogány templomok rejtőznek bennem,
nagy folyók kereszteznek életet adva,
kígyók ármánykodnak ott az ördög formájában.