Versek a nőkről
Kiállok elétek vörösen a sok vak vádra,
királylány vagyok egy rongyos kis szoknyában...
1. rész
Tegyél úgy, mintha nem ismernél,
kíváncsi vagy rám, és megismernél.
Ez mégis miféle kérelem?
Mármint, hogyha valakiért
A kezem összevérezem.
Mint védőszent, aki megment haláltól,
És ellenséget is inkább megint,
Úgy védi vendégeket, és megint
És megint és megint. Vízi talánytól
Ragaszkodom hozzád,
mint gyökérzet a földhöz.
Benned láttam a jövőt,
mint gyökérzet, mi összeköt.
Nektek írom, vagy talán magamnak?
Mindegy is, helye lesz itt a szavaknak,
Lesznek, kikhez nem szólok, ne búsuljatok,
Ti csak a szívemben helyet nem kaptatok.
Szürkület volt már,
egy korhadt oltár
előtt tűnődtem.
Úgy lebegsz el mellettem a járdán,
mint revüben a legjobb magánszám,
illatfelhő kíséri a lépted,
erre szokták azt mondani: végzet.
Külvárosi őrszobán
hallgatni tanul a csend,
a falak ordítanak,
elfordul minden Szent...
Rendet kell tennem az életemben
Elengedni mindazt ami nem jó nekem
Be kell dobozolnom most a múltamat
Hogy a jövőmnek elég hely legyen.
Az alkonyat úgy karolta át,
mint egy rég látott, kedves ismerős.
Csak az utcalámpák fénye cikázott arcán,
és az a szelíd félmosoly,
amely csak akkor látszott, ha két kezét
lágyan keresztbe fonta gömbölyű hasán.
Újjászületés
Ma éjjel táncoltam a Holddal,
S arany fénye tisztára mosott.
Elengedtem minden terhet,
Mitől fáradt testem a földre rogyott.
Éledj a létre, ébredj a szépre,
dús szemöldökű, szép violám,
Ajtómat tárom szélesre, párom,
jöjj, csak jöjj hozzám, friss ibolyám.