Versek a nőkről
A földre nézz - remek smaragd,
a szellő itt ma elmarad,
hamisan villog két szemed,
érted sír a lakótelep.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.
Képes a zongorahát.
Füstöl az ujjbegyi vég.
A képen te állsz,
Pedig nem is vagy barátom.
Imádlak, kedves
Légy örökké,
Olyan tiszta és szép
Nekem, mint
A csillogó drágakő.
Nem ismerhetlek én téged,
honnan is ismerhetnélek?
Nő vagy - rólad ennyit tudok
Kellemes vagy - s édes titok.
Mondtam neked, Hercegnő!
Csak a lakkcipődet vedd elő,
Ruhádat a csipkés pirosat,
de nem ám a hosszítottat!
Mivé legyek, ha már negyven
elmúltam?
Tudat alatt tapogatok
feldúltan.
Gyáva és bátor,
hanyag és ápolt,
szende és kihívó,
fakó és ragyogó,
okos és buta,
ügyes és suta,
kegyes és kegyetlen,
szófogadó és engedetlen...
kassai ábrándok a múzsával
Narancsszín égre
sóvár lombok alatt
Árnyék szülte
a déli napsugarat
Hány utolsó tánc kell, míg lehull a függöny,
s a színészek szemére szárad a műkönny?
Lelked színdarab, boldog-szomorú keringő,
mi együtt voltunk egy érzelmi temető.
Vártam rád télen-nyáron hosszú évekig,
Míg neveket írtál lélektől-lélekig.
Hűvös... Ej! Álmos, szilánkéles reggel...
Könnyít az ember... konstatálja,
férfi még mindig. Mert ürít, és állva.
Ím, újabb nap. Nadrág, mély hang,
sercenő borosta-rítta hang az arcon...
Az azúr fénnyel áradó utcákon,
A selymesen halovány kék ég alatt
A házak homlokzatának csillogón
Visszaverődő visszfénye nem oly` matt.
Praktikum kell a lánynak!
Az időjárás nem várhat.
Bár érzelmes, mégis lépve győz,
aki praktikát ad a lánynak.