Népköltészet
Elég volt már, elég,
küzdöttem eleget!
Megjelölt a halál
ezerszer engemet.
Taníts meg, kérlek, kesztyűbe dudálni,
mutasd meg, hogy kell borsót falra hányni!
És ha a szelet el szeretném vetni,
hogy kell a végén a vihart learatni?
Kacsa, csibe, nyuszi füle,
a magyar lány igen fürge.
Húsvét előtt térül-fordul,
körülötte minden mozdul:
virgonckodik a fakanál,
sütőlapon tortát csinál,
a disznó sódarja járja
víg táncát a füstölt pácba`.
Patak partján andalogva
Azt mondta a párom,
Néhány pici mézcsepp csillog
Valahol a számon.
Szelíd patak, dombok, hegyek.
Visz a szívem... haza megyek.
Fatornácos kicsi házak.
Valami hív... visszavárnak.
Irigyeltem minden rózsaágat,
ami a lábad elé szirmot hullatott.
És te a földről féltőn felemelted
remélve, hogy életét még visszaadhatod.
Áldás
Szelíd lankák, kéklő hegyek,
mint egy alvó kisgyermeket,
kis falumat úgy őrzitek,
Szuha-menti, szép völgyemet.
Poros út mellett egy rég megkopott csárda,
a mai időben vendég ritkán járja,
az öreg csapláros kiült a teraszra,
bús magányában az idejét múlatja.
Nógrád megye
Zsákfaluk és híres falvak,
palóc-íze van a dalnak.
Nyílik ablak, kaput nyitunk,
nógrádiak marasztalunk.
Nyáridéző
Péter és Pál, két jó barát,
nyár közepén aratni jár,
vállra veszik éles kaszát,
irány az aranyló határ.
Mór Milánunk Tatán,
Mór Milánunk Tatán
Ott lesz a hazája.
Adnak érte egyet,
Adnak érte egyet,
El lett boronálva.
Mert üres lenne a világ nélküled
Gyászba borult az ég alja,
szomorúan járok alatta.
Gyöngy szívemet adtam néked,
mert szeretlek nagyon téged.
Édesanyám emlékkönyvének története
Egy Évkönyvet keresve
Anyukám Emlékkönyve
Került épp a kezembe.
Harmatcseppet könnyeznek a fűszálak.
Látom-e még az én kedves babámat?
Csipkebokor marasztalta hiába,
Vándorbotot szorított a markába.
Ezüstfehér hajad ősz,
Átfestette a szürkeség,
De szívem érző fáklya,
Még most is érted ég.