Népköltészet
Hej, de nagyon messze
lakik az én babám,
mire hozzáérek,
elkopik a csizmám.
Eső dobol odakinn a szürkülő réten,
sötét felhő morajlik odafenn az égen.
Medve is, nyúl is lapulva, csendben búvik,
mert a vidéken hideg, túlvilági köd csúszik.
Serteperte,
kedvét rejtve,
szédelegve,
eszét vesztve,
kakasülőn
tépelődve...
Zörren a lánc, csöng az ablak, az éjszaka árnyai nappal is maradnak...
Egy párizsi hajnalon
Kinézvén egy ablakon,
Tűnődve a holnapon,
Bánkódni a tegnapon.
Szakadt ruhás vénember áll a falu szélén,
keze ökölben ráncolja tenyere kérgét.
Hetek óta nem áldozott itt neki senki,
de a faluban itt most meglakol mindenki.
Honnak édes könnye
Nektárként hull fejemre.
Születtem itt oly küszködve,
S lettem ez, kit teremtett.
Könnyben úszik csalódásom,
boldogságom nem lelem,
álmom mélyén, délibáb csak
az ölelő kedvesem.
"Faluszéli péterrévi malomban
szól a zene, nagy a vígság valóban.
Kása molnár Julis lánya
a menyasszonytáncát járja,
fáj a szíve, majd meghasad szegénynek.
Két ludacska, szép kövérek,
háziasszonyok ma libapecsenyét ígérnek.
Könnyes szemű édesanyám.
Most sírnál? Vagy nevetnél?
Milyen nótát dúdolgatnál?
Hisz mindent szerettél.
Nógrád megye
Zsákfaluk és híres falvak,
palóc-íze van a dalnak.
Nyílik ablak, kaput nyitunk,
nógrádiak marasztalunk.
Árva vagyok, látja Isten,
életutam tenyeremben,
elmegyek én messze innen,
anyám, apám fellegekben.
Őszre hangolva
Vánszorogva megy, búcsúzik a nyár,
e féltekén lassan hűlt helye már.
Felfér a lajbi meg a sok cula,
nem nő semmi, csak néhol a dudva.
Kertészlegény kiskertemet műveli,
szívemet is odaadtam már neki.
Keze nyomán rózsabimbók nyílnak,
az aranyvessző szirmai ragyognak.