Népköltészet
Bogárzói tájon meglepett az álom,
Szóltam neki, várjon, de már nem találom.
Az utcákat járom, szívemet kitárom,
Megyek bokron-árkon, mennyből való járom.
Kora hajnal volt, mikor a lovakat előkészítettem. Észrevettem,
hogy napok óta nem volt jól a kedvesem.
Rosszullétek, különös jelek,
indokolatlan szédülések.
Nekiláttak már a faluban a fehérnépek.
Gyúrják, siritik, nyújtják a sok laskát...
Heves felől arany szárnyakon jön a gomolygó felhő,
ebből vihar lesz, nagy eső.
Arka királynő visszavonultan élt.
Bár pont úgy, ahogy Bleda király,
senkitől sem félt.
Falunktól egy napi járásföldre lakott,
erre a bizánci iter pedestet mondott.
Csodálatos volt az a reggel, amire ébredtünk,
egész éjjel vágyak közt szerettünk.
Hunorka még édesen pihent, és én sokáig néztem, majd szokásomhoz híven
tejet hoztam, majd a lovakhoz kimentem.
Vágtázik langymeleg szikra szík szolid mezején,
csillog napszítta táj kordénak korhadt kerekén.
Révetegen rezeg rét festői tunikája...
Aj, de sokszor megkapáltam,
a Jóisten áldja meg!
Minden nap csak arra vártam,
a présben csorduljon meg.
Esteledik, apró cseppek hullnak,
a házakban lassan fények nyúlnak.
Istállóban nyerítnek a lovak,
vacsora után anyu mosogat.
Nekem még királyom, a nagy Bleda még hiányzott,
kedvesem Hunorka ezen már rég nem gondolkodott.
Tisza mellett egy temesközi faluban éltünk
én, Hunorka és Hajna, egyetlen gyermekünk.
Harmatcseppet könnyeznek a fűszálak.
Látom-e még az én kedves babámat?
Csipkebokor marasztalta hiába,
Vándorbotot szorított a markába.
Csak nagyon kevesen ismerték Atilla valós énjét,
s a kemény burok alatt rejtőző szívét.
Ezért egy hun teljesen másképp látta királyát,
annak minden tettét és apró mozdulatát.
Miután Onegesius házába bementem,
számára meglepő módon sokat kérdeztem...
Erdő mélyén jár egy malom,
megőrletem a bánatom,
felöntöm azt a garatba,
elúszik majd a patakba.
Négyszáznegyvennyolcat írtunk,
már jó ideje, hogy a hun birodalomban voltunk.
Aznap rettentő izgatott voltam,
órák óta egy csodás palota kerítésénél sétáltam.