Népköltészet
Madár voltál,
messze szálltál,
fellegekben
vitorláztál.
Szürke kútnál sok a tündér,
erejük száz emberben él.
Hisz a mondák furcsaságok,
falu szőtte hagyományok...
Ezüstfehér hajad ősz,
Átfestette a szürkeség,
De szívem érző fáklya,
Még most is érted ég.
Kedves uram, kérem bocsássa meg nekem,
mert reményt adtam, pedig másé a szívem.
Higgye el, én tényleg akartam szeretni,
nem arra vágytam, hogy lássam önt szenvedni.
Végre megindultam s csak azt kántáltam:
Szívem, törj ketté, hív a messzeség!
El nem késhettem, most megérkeztem.
Itt a kezdet és a vég végleg összeér.
Kedves Szegény Szabolcsom, hát
Hogy vagyunk?
Eljárt-e már a karantén
Alattunk?
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
A macskám falat kaparász,
Kezemben egy nagy kalapács,
Mivel meg lesz javítva az őrangyal fuvolája,
Fölöttem ragyog az igazság dagadt kupolája,
Duzzad a lelkem, hogy milyen rímet idetettem,
Idegelnek a bronz űrhajóval jött idegenek,
Készül a háború, mit a világ ellen terveznek...
Putnoki Friss Lóránt igaz ember
volt nem gazember és néha
d-vel írta inkább nevét
(meg rövid o-val)
Ha úgy szeretnéd, én gyönyörű mátkám,
mint boldog csolnakos legény,
sárga hajad fodros árján
szíved felé hajózom én.
Ha majd elmegyek
Semmit nem viszek
Amim van mindent
Itt hagyok neked
Nagyszüleim meszelt háza,
Öreg akácerdő zsúpfedeles vára,
Gémeskút volt udvarába`,
Vedrek kávájára akasztva
Régi történet, mi Veronában megesett,
mindenki ismeri, nem egyszeri eset.
Hazánkban is történt már valami hasonló,
itt is van két család, könnyezve gyászoló.
Volt egyszer egy prímás és az öreg hegedűje,
ha megszólalt, könnyeket csalt mindenki szemébe.
Olyan gyönyörű nótákat húzott a vonója,
a hallgatónak is megrezdült szívének húrja.