Népköltészet
Ezer arcával lelkünkben ül,
szavak villáma lapul legbelül.
Szívünkben békességet harangozva,
csillagokat, szelíd fényességet hozva.
Vízkereszttől nagyböjtig,
majdnem egész húsvétig
áll a bál, áll a bál,
farsangherceg lovon jár.
Télen szunnyad szürke szmogja,
Hóhabbal teli felhőket hozna.
Csöndbe lábadó égi kertje
Vajon mikor öltözteti fehérbe?
Kívánságkosár
Kertem alatt sietős léptekkel jön az új év,
Év végi számadásom ajtóm küszöbén,
Hozott öregemberünk nekem több zsák balszerencsét,
Öccsét mégis vígan várom, hogy bőven rakja tele szelencém.
Hej, de nagyon messze
lakik az én babám,
mire hozzáérek,
elkopik a csizmám.
Eső dobol odakinn a szürkülő réten,
sötét felhő morajlik odafenn az égen.
Medve is, nyúl is lapulva, csendben búvik,
mert a vidéken hideg, túlvilági köd csúszik.
Serteperte,
kedvét rejtve,
szédelegve,
eszét vesztve,
kakasülőn
tépelődve...
Zörren a lánc, csöng az ablak, az éjszaka árnyai nappal is maradnak...
Egy párizsi hajnalon
Kinézvén egy ablakon,
Tűnődve a holnapon,
Bánkódni a tegnapon.
Szakadt ruhás vénember áll a falu szélén,
keze ökölben ráncolja tenyere kérgét.
Hetek óta nem áldozott itt neki senki,
de a faluban itt most meglakol mindenki.
Honnak édes könnye
Nektárként hull fejemre.
Születtem itt oly küszködve,
S lettem ez, kit teremtett.
Könnyben úszik csalódásom,
boldogságom nem lelem,
álmom mélyén, délibáb csak
az ölelő kedvesem.
"Faluszéli péterrévi malomban
szól a zene, nagy a vígság valóban.
Kása molnár Julis lánya
a menyasszonytáncát járja,
fáj a szíve, majd meghasad szegénynek.
Két ludacska, szép kövérek,
háziasszonyok ma libapecsenyét ígérnek.
Könnyes szemű édesanyám.
Most sírnál? Vagy nevetnél?
Milyen nótát dúdolgatnál?
Hisz mindent szerettél.