Népköltészet
állj csak ki a dombtetőre
elláthatsz a házig
bíborasszony szeretője
meggyfa alatt ázik
Szép szivárvány körbefonja az eget.
A lehulló csillagokat ne keresd!
Semmivé lett mind a kettő, bár szép volt.
Kerestelek égen, földön, mindenhol.
Elmúlott a hideg idő, és a tavasz közeleg
Traktoromra, kis angyalom, gyere kicsit közelebb
Ne kéressed magad, hiszen hoztam neked virágot
Liliomot, sárga rózsát, hiszen tudom, imádod
Dod-dod-dod
Hiszen imádod
Felhők fölé szálltam én,
Repített egy álomkép.
Felhő voltál fenn az égen,
Hozzád szálltam, követtelek.
Nyújtózik a világ, a csend is nyitva.
Éber zöldjére tarkasággal készül,
szél ringatta ágra galamb ül jelképül,
s lángnyelvek helyett sok száz virág szirma.
Vajon megtudom-e szólaltatni a lélek húrjait,
meddig tarthat a perc, és hogyan működik?
Érdemes-e szólni, lesz-e változás,
marad a kötöttség, vagy jön a feloldozás!?
A múlton áthintázva,
Tündöklő napsugárban
Gondolom én magamba`,
Pillangó száll hajamba.
Nem volt dolga, épp csak végzett,
S az erdőben szertenézett.
Szürke lován hősi betyár
Újabb és szebb határt bejárt.
Vázában egy kerti rózsa,
Hajh, hajh, az a kerti rózsa.
Ha százszor is kivirulna,
Hajh, hajh, de kivirulna.
Ha nem volna vers, nem értenének,
lelkem van általuk, így ismernek.
Nyitottság az életre, művekre,
versre van szükségem, nem szemüvegre.
Erdő-erdő, sűrű, kerek erdő,
kerek erdőt járja a tekergő,
én vagyok az erdő tekergője,
bánatomban járok az erdőre.
Tavasszal kinyílik a lila ibolya,
az én otthonomnak ma tárva van az ajtaja.
Mert húsvét napján sokasodnak benne a vendégek,
ám a locsolóvers pikáns, nem való a kisgyerek fülének!
Mint az érzelmek útjai,
Összefonódva a végtelenben,
Ahogy a lélek gondolatai
Megjelennek szép versekben.
Egyetlenegy szálban egy élet.
ebben a szálban egyetlen lélek.
Több millió szál van abban,
abban, mit úgy hívunk, haza.