Népköltészet
Nem volt dolga, épp csak végzett,
S az erdőben szertenézett.
Szürke lován hősi betyár
Újabb és szebb határt bejárt.
Vázában egy kerti rózsa,
Hajh, hajh, az a kerti rózsa.
Ha százszor is kivirulna,
Hajh, hajh, de kivirulna.
Ha nem volna vers, nem értenének,
lelkem van általuk, így ismernek.
Nyitottság az életre, művekre,
versre van szükségem, nem szemüvegre.
Erdő-erdő, sűrű, kerek erdő,
kerek erdőt járja a tekergő,
én vagyok az erdő tekergője,
bánatomban járok az erdőre.
Tavasszal kinyílik a lila ibolya,
az én otthonomnak ma tárva van az ajtaja.
Mert húsvét napján sokasodnak benne a vendégek,
ám a locsolóvers pikáns, nem való a kisgyerek fülének!
Mint az érzelmek útjai,
Összefonódva a végtelenben,
Ahogy a lélek gondolatai
Megjelennek szép versekben.
Egyetlenegy szálban egy élet.
ebben a szálban egyetlen lélek.
Több millió szál van abban,
abban, mit úgy hívunk, haza.
Muskátlivirágot teszek ablakomba,
violavirágot kötök a hajamba.
Rezedavirágot hímzek a kötényembe,
belenézek a legszebb legény szemébe.
Járom az erdőt, ilyen a vándor élete,
Kifogyóban van már a tarisznyám készlete,
Hidegre fordult az idő, cudar a világ,
Régen elhervadt a kalapomon a virág.
Költészet napja
Észre nem veszi,
csak eszköz...
Hitvány, hazug,
féltékeny emberek
ostora.
Májusban, mikor az orgona virágzik,
két fiatal között a szerelem bimbódzik.
Az emlék fáradt pergamen,
min pillanatok itatódnak.
Előveszem búsan tintám,
s újraírlak téged vágyamnak.