Népköltészet
Csodálatos volt az a reggel, amire ébredtünk,
egész éjjel vágyak közt szerettünk.
Hunorka még édesen pihent, és én sokáig néztem, majd szokásomhoz híven
tejet hoztam, majd a lovakhoz kimentem.
Vágtázik langymeleg szikra szík szolid mezején,
csillog napszítta táj kordénak korhadt kerekén.
Révetegen rezeg rét festői tunikája...
Aj, de sokszor megkapáltam,
a Jóisten áldja meg!
Minden nap csak arra vártam,
a présben csorduljon meg.
Esteledik, apró cseppek hullnak,
a házakban lassan fények nyúlnak.
Istállóban nyerítnek a lovak,
vacsora után anyu mosogat.
Nekem még királyom, a nagy Bleda még hiányzott,
kedvesem Hunorka ezen már rég nem gondolkodott.
Tisza mellett egy temesközi faluban éltünk
én, Hunorka és Hajna, egyetlen gyermekünk.
Harmatcseppet könnyeznek a fűszálak.
Látom-e még az én kedves babámat?
Csipkebokor marasztalta hiába,
Vándorbotot szorított a markába.
Csak nagyon kevesen ismerték Atilla valós énjét,
s a kemény burok alatt rejtőző szívét.
Ezért egy hun teljesen másképp látta királyát,
annak minden tettét és apró mozdulatát.
Miután Onegesius házába bementem,
számára meglepő módon sokat kérdeztem...
Erdő mélyén jár egy malom,
megőrletem a bánatom,
felöntöm azt a garatba,
elúszik majd a patakba.
Négyszáznegyvennyolcat írtunk,
már jó ideje, hogy a hun birodalomban voltunk.
Aznap rettentő izgatott voltam,
órák óta egy csodás palota kerítésénél sétáltam.
Ott voltam, hol harsona hontalan dúlt,
Kocitusz kínjában Háromfejű sír,
bensőmnek kovásza katlanába fúlt.
Ott, hol alkóvban andalog Aranypír,
Jerikó révetegen ront mélységbe,
omlok odvas odúba, mely agg kősír.
Ha a magyarok istenét akarjuk keresni,
az idő végtelen folyóján kell visszafelé utazni.
Sztyeppéken vágtázó őseink napimádók voltak,
e vallást ugyanúgy uralták az élők és holtak.
A rózsámnak bársony szirma simul tenyerembe.
Ölel, takar, s óvón borul szerelmes lelkemre.
Akkortájt volt, hogy Csaba király és hunjai a magyarokhoz költöztek,
telt s múlt az idő, és a félelmetes harcosok lassan megöregedtek.
Egykori hunok szemüket is lehunyták, és borultak örök álomra,
csak könnyek hullottak egykori vitéz íjakra.
Részög embör, de tántorog,
mindön kutya reámorog,
bortú` jó` mögtá’tosodik,
oszt hama’ elá’mosodik.