Versek nemzeti ünnepekre
Továbbvisszük Árpád vérét,
Nem hagyjuk el szegény népét,
Megcsonkított büszkeségét,
Kis hazánknak szép emlékét.
Volt már elég időd, hogy megismerd,
nőj hát föl, nemzetem, önmagadhoz!
Ne nézd gyermetegként jól ismert arcod,
üld meg azt a tort magasztos méltón,
felejtve e pillanatra a várvédő harcot,
amiként azt őseid is évek ezredein tettek.
Tisztelet
Neved meggyalázzák álarcban,
Nyomorúságod él tovább,
Mint elhalt lepke a bábban.
Egy kisangyal átoson
A lévai várromon,
S titokban könnyet ejt
Hőseinkért...
Március kedves idusa szép,
ránk mosolyog a végtelen ég.
Lengeti zászlónk tavaszi szél,
hősök emléke szívünkben él.
március 15.
Egy sor piros, egy sor fehér, egy sor zöld,
Mégis ez egy emlékezetes kör.
Ez a nemzeti szín,
A kokárda, mely mindenkin virít.
Mennyi név mennyi csoda
Kik írtak és daloltak
Szárnyaltak s meghaltak
Ránk hagyták a szavakat
Háromszínű rózsa, ez volt a neve
kezdetben a nemzeti kokárdánknak.
De tudod-e, hogy született eleve?
Nos, járjunk hát utána e talánynak.
Költő s kokárda!
Nagy költők megírták, s
harcukat ma kivívták!
Nem karddal harcoltak,
kék tintával mázoltak.
Március idusán,
Történelem ágán,
Szabadság szaván,
Hőseink harcán
Vérüket áldozták,
Szabadságharc árán,
A Nemzet oldalán,
Ifjainknak lélek dalán...
Elered az eső, s benn ott a fekete
vashajlékonyságok közt, mozaikok
eredeztetésén fut fel az óbor.
Március 15.
Üstdobként dübörög a szív!
Ott áll szemben az ellen,
Tartásán látod, harcba hív;
Mérkőzni akar veled.
Kibomlott a zászló,
harsányan lobog,
lenne hozzá pár szó,
mit elmondotok.
Levél fiamnak Oroszországból (Don-kanyar)
Megírnom, mit érzek,
csak pár sort enged nekem
e halványzöldszín tábori levél,
és körülöttem a csontporlasztó tél.
Október 23. Szenvedése az ajkakon,
Az emberek tudták, most itt az alkalom.
Mint a tölgy, mikor vérvörös leveleit hullajtja a földre.
Úgy ébredt a magyar ősei erejére.