Versek nemzeti ünnepekre
Édes hazám, Magyarország,
Én felnézek most is rád,
Hisz egy ezredév téged áld.
Ember, ki nemzete muzsikáját hallgatja áhítatva,
Forró könnye zsebkendőjét átitatva,
Hangos a hazáért a zörrenő szíve,
Jelzi, hogy nagy jelentőséggel bír az embernek a szívében
Országának ünnepe.
...csak nyikorog, zörög,
tompán, sikoltva nyöszörög,
hangja félelmet kíván,
cserben hagyott ország
tankok hada ellen kiált.
Volt egy 56,
mit diktált az ötről a hat,
melyet ifjú titánok indítottak,
hitték-e akkor,
országot, világot tűzbe hoznak?
Szenvedő népek vagyunk
mi magyarok.
A balsors is régen tép,
Nem kapunk víg esztendőt.
Gyógyuló sebhely a múltunk.
Gyógyul, de hege marad.
Az igazság akkor a harcról
már örökre homályt fakaszt.
1956.
Megpróbáltak elrabolni
A lelkemből egy darabot.
Megpróbálták elrabolni
Tőlem, hogy magyar vagyok.
Fel a zászlókkal magasba,
Hadd lássa az ember s fia.
Hadd lássa az egész világ,
Mennyit ér e szép szabadság.
Csontok a földben a létbe zörögnek, a
talpak alatt suta sors bogarász,
ránca az arcon az ünnepi fényben is,
ifjakat áztat a könnyeken át.
Kiégett lobogónk szívében az alkony,
hajthatatlan eszme dübörög a sarkon...
Általános népünneppé hervad a láz,
örökségünk e fontolva maradás,
és a népszínház
műsorán ismét
a régi-új telt házas darab,
oszlopos gárdával: az ÉK -
össznemzeti szomorújáték
a Párt égisze alatt.
Gyönyörű érzés volt az akkor,
A nemzet egy test és egy lélek,
Gyermekhősei csillagfények...
szürke fáradt októberi vég
az ősz utolsókat lihegett
házak tetején megpihenve
a szél faleveleket kergetett
a Nap is színtelenné vált
fénye sárgult a felhők között
a város hallgatásba fulladva
csendben lapult a falak mögött...