Versek nemzeti ünnepekre
Hegyláncok ölének kicsi bölcsője
adja az éltető élet nagy kincsét,
megírta hazánk összes nagy költője
országunk, Kárpátok fénylő gyöngyszemét.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Szívemet írom, énekelne
szépet, s ha jő az éjszaka,
áhítattal ring pennám hegyén,
megformázom a szavakat,
szomjazok életet, a zeném,
ujjaimmal akkordokat...
Fakul már a vén trikolór,
Széthullik a boldog nemzet.
Eltűnnek a szent ikonok,
Siralmakat fájón nemzek.
Kereslek Téged immár sok esztendeje,
De nem leltem még Rád,
Talán játszadozol velem?
Ne tedd -
Egyre jobban fáj.
Március 15-re
Nemzeti díszben
Ünnepi alkalom fénye.
Piros, fehér, zöld
Kokárda a kabáton.
1849
Megilletődött ló, kengyel,
midőn Bem apó, a lengyel
hős honvédő hadsereggel
belovagolt kora reggel.
Vannak napok, melyet nem felejtünk el,
felvillan fénye mindig, mint csodajel,
örökké fénylő csillagként ragyognak,
új reményt adva születő napoknak.
mióta kerek e Föld
menekülni nem lehet
ki elfut vagy szembeszáll
csak körbejár egy teret...
Likas Zászlót tép a Szél
a sebes Duna partján,
de Ő csak vadul lobog,
és mindezt tűri némán.
A mennyei Pilvax ódikus fellegek
felhői közt Asgard hős mezőin lebeg.
Óh hősök csarnoka, oszlopid szilárdak,
mint vén pillérei ama kávéháznak!
Lombos fák között fúj a szél, Magyarország szíve még remél.
Ó, a bús szív csak remél, s remél, hogy földjén újra boldogan járkál majd a nép.
De mondd csak, népem, merre vagytok? - Kérdi a Hon.
Hová lettetek, s kik ezek az idegenek itt?
Zászlók lengik be a csatatért
Fájó ének éri utol, s még
Csak nem is fárad, nem is fals
Mégis hamisan szól, mit zaj
Moraja nyom el nyugtalan
Idült időn ül, majd hangtalan
Teszi keservvé az édes szót
Felnyitott szemekben zárt koporsók...
Havas eső, fújó szél,
A csapat csak mendegél,
Összetartja őket az erő,
A Nemzeti dal lesz csak igazán felemelő
Európai stílusú haikucsokorban...
Hol kard vagdosta,
Hol lánctalpak taposták!
Oh Ifjak, igen, Ti, Márcziusiak!
A hónap idusán, hőssé lett Hazafiak!