Versek a nagypapákról
Sok emberhez szólt már versem,
De hozzád még nem fűztem.
Csak 4 hónapos voltam, mikor elmentél,
De engem el nem vesztettél.
Hiába nem ismerlek,
Én így is tisztellek.
Nagytatám egy olyan ember,
Szárnya nincsen, mégis repdes.
Szeme barna, arcán ránc van.
Nagytatám, te most hol vagy?
A látogató elindult
mosollyal az arcán
a lelke mélyén
érezte az idő múlását
Fehér ruhában táncolnék,
Közben ez lett a gyász színe,
Utoljára kezedbe karolnék,
Ha elbírna az élet szíve.
Nem tudom felidézni a hangját,
hogy milyen kék volt a szeme,
nem látom az arcát
vagy hogy milyen volt a keze.
Október 12-ét írtunk,
Este háromnegyed hatot,
Akkor még csak
Bimbózó rügy voltam,
Ott volt kezedben a kanna,
Mellyel földemet locsoltad.
Annyi minden hozzád vezet...
Mégis, nem vagy velem.
Olyan, mintha tegnap lett volna minden.
Elmentél.
Kislányként öledben ülve fedeztem fel a világot,
csodálkozva néztem mindent, amit látok.
Te közben megtanítottál mindenre,
ami az embernek kell az élethez.
Tóth-Kocsis Nikolett Alexandra
Őszi szél fúj, rideg e táj.
Hiányod oly nagyon fáj.
Mondd meg nekem, nagyapa, Miért hagytál itt?
Miért hagytad itt unokád, ki az örök életben hitt.
Azt mondta régen nagyapám,
amíg élsz, csak akarnod kell,
az akarat hatalmat ad,
hát soha-soha ne hagyd magad!
Gyerekkoromban nyaranta
nagy hobbim volt a horgászat,
barátokkal, magányosan
vizek partján kóricáltam...
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.
Kedd van, kora este,
hiányzik a puha teste.
Nem tudom felfogni,
hogyan tudott elhagyni.
Hidd el nékem, drága kincsem,
(így beszél a nagypapa)
valamikor réges-régen
én is voltam kisbaba.