Versek a nagypapákról
A kocsmáros újságot
olvasott, az ital már
ki volt osztva.
Egy asztal köré ült ott
az egész kocsma.
A remény csillaga akasztotta láncát nyakamba,
és mosolyt varázsolt arcomra lágy érintése.
Plátói álmokat kergetek én,
olykor kicsiny kezed kezemhez ér.
De nagy karácsonyfa! A Jézuska hozta?
Hogy bírta cipelni? - kérdi az unoka.
Nagyapa a fejét bőszen kaparássza,
Aztán valahogyan majd elmagyarázza.
Lecsó gazdagon
Erre nyugdíjkor futotta,
csodabogrács, nosza, rajta,
tüzet raktam én alatta
hirtelen és jó nagy lánggal.
Könnyét hullajtja most az ég,
Hisz elmentél nem is olyan rég,
Ég a gyertya, ég,
Drága Papám, maradj még.
Már nem vagyok erős,
a hajsza hasztalan,
csak pihegek csendben,
az idő céltalan.
Mikor megszülettem, nagyon örültél,
hiszen már akkor nagyon szerettél.
A hó sem volt akadály,
hisz megszületett unokád.
Mikor hetvenedik évemet betöltöttem,
a spenótot és sóskát ismét nem szerettem.
Azt éreztem, hogy másodszorra lettem gyermek,
mert a brassóiból két tányérral megeszek.
a nap nem úgy ragyog, ahogy régen,
a madarak sem ugyanúgy énekelnek,
nem mondja már senki, hogy nem kell félnem,
hisz már elveszítettelek
Nagyobb szükségem lenne rád, mint valaha,
Most a világ összedőlt körülöttem.
Beszélhetnénk újra kacagva,
Egymás mellett üldögélve.
Molnár Szabolcs (soulszabolcs)
Piros sörény, s mén úszott fényében.
Hangtalan, patkós patákkal robbant a fém közé.
Az olajos vonalak rótták tenyere bőrét, s intve...
Füstöt zúgó alakja mereven nyelő betűkkel élt.
Csönd van. Itt áll az ajtóban a halál.
Feketeszén szemeivel engem szuggerál.
Nem szól, csak néz, de tudom minden dolgát.
Még nem értem jön, de érint, mert egy éve már.
Kíváncsian néz a Napocska a földre,
fényében fürdik szerelemnek gyümölcse.
Gügyögve köszönti a csodás életet,
tágra nyílt szemmel figyeli a fényeket.