Versek a nagypapákról
10 hónapja mentél el, lassacskán egy éve,
Nem kérdeztél semmit, csak itt hagytál minket,
Hiába ígérted meg hogy 200 év egy élet.
Miért hazudtál, papa? Miért nem mondtad el?
Újságot markol megviselt keze -
Örömtől csillog két türkiz szeme.
Cvikkere fölött mindig kék az ég,
És vígan szállnak tova a fecskék.
Mindenkinek van egy apja,
Ki a bátorságunkat adja.
A fiakat hőssé tanítja,
A lányokat a széltől is óvja.
Kire mindig felnézhetnek,
Hőse minden gyermeknek.
Nyáron két hetet Nagyapánál nyaraltunk,
az utazás is nagy élmény volt: a vasút.
Programunkból imádtam az állatkertet,
mert ott kaptál egy áhított sósperecet.
A kelő Nap, nézd, hogy teríti sugarait,
és felragyognak a meseszép hegyek.
Vidámság ébred nagyapóban: nicsak,
mezítláb vándorol benne a móka,
nevess te is, hiszen hahotázik a ház.
Áronka unokám rövid látogatása
Megenyhült az idő, virágözön a fákon,
A természet új szőnyeget terít le a tájon,
Ez a szőnyeg fogadta lányunk, unokánkat,
Rég öleltük magunkhoz a kis Áronkánkat.
nem volt disznójuk csak tojós tyúkok
és békák hűsöltek meszelt vályogfalak
tövén bent hímzett falvédő sparhelt a búbos
kemence helyén szögre akasztott kalap
Nagypapa, viccelődjünk még egy kicsit
Nagypapa, viccelődjünk még egy kicsit,
Mert jókedved engem mindig felderít,
Meséld el nekem újra azt a báli mókát,
A festett Dámák csetlését-botlását,
Nagypapa, viccelődjük még egy kicsit,
Szívből jövő mosolyunk bánatunkból kisegít,
Mondd el nekem a szomszéd sztoriját,
Hogy ugrotta át az árkot csibész kakasod után...
Elmesélem az ő történetét.
Miként halt, s hogy élt.
Nem gólyamadár hozta e világra,
Vándorsólyom karmai közül esett
Szép Magyarországra.
Rám kézfogást és mosolyt hagyott.
- Nagyapámnak húsz holdja volt. -
- Mind elvették. -
(Szerencsére.)
Most nem győzném hozzájuk lopni a napot.
A nagypapa mindig behunyja majd
A szemét
A nagymama megcsókolja
Ne
Kérem
Fájjon ha nem
Születésnap
Az unokám mondja ezt
De nekem hogy megtegyem...
Emlékszem...
Arcára, mely mosolytól gazdag volt, s
ragyogó szíve végtelen volt.
Unokáinknak édes mosolyánál,
kezeiknek lágy simogatásánál
nincsen csodálatosabb ajándék,
ettől a nap fénye is csak árnyék.
Az én nagyapám idős már, nem visz ki a kertbe,
Nem bújócskázik velem, talán nincs is kedve.
Tolószékében ül, mint egy bús király,
Onnan nézi a világot, amerre jár.
Nagyapám emlékére
Lejt az út, s a lépés vele egyre gyorsul.
Az évek fogynak, mert lemaradnak rútul,
S míg mögöttem egyre hosszabb a pálya,
Előttem rövidül... de vigye el a kánya!