Versek a nagypapákról
Papa, bújócskázz velem,
Olyan szűkek a falak,
Megmutatom, hova bújj,
Hogy biztos` megtaláljalak,
De nem tüstént, hisz van idő,
hogy kószáljak, hívogassalak,
Majd rád kiáltok, bújj elő!
Csillag voltál, ragyogtál,
A gyerekekkel mindig játszottál.
Eltelt sok év, sok hosszú év.
Ha bűnös voltam, mindig megbocsájtottál,
Elmentél, és nem is búcsúztál.
Vírus - maradj otthon!
Mint egy gonosz boszorkány,
most itt botorkál,
s fekete fátylát térítette ki,
kérlek, most ne menj ki!
Nagyapó! Dolgos kezeid
Nem hagyták pihenni kerted,
Nálad lettem volna termés,
Voltam inkább istenverés.
Papa, elkísérlek az utolsó utadra,
Kérlek, cserében a túlvilágon vigyázz magadra.
Kedves papa! Végre megértettem.
Az idő súlyát most megéreztem.
Megannyi dolgon estél te már át.
Leszedted a tudásnak meggyfáját.
Már régen megtapasztaltad mindazt,
Ami mostanában engem aggaszt.
Karöltve sétálok magam egyedül,
Komisz tekintetem mindenre vetül.
Valami kivehető, valami nem,
Mit látok: látható, nem fontos nekem.
Tán odaát is pipát, füstöt ereget,
befüstöli a mennyet, poklot és eget.
Nézi bölcsen az örök pipafüstön át:
a lenti népek tépik egymás taraját.
A ritmust én cipelem a hátamon
Vállamon gördül a kotta a dúrja
A szin-kó-pa szin-kó-pa
Nyugszik e fejfa alatt bognár-nagyapám, aki felgyűrt
ingujjban istenként faragott, kalapált.
Gyerek voltam, emlékszem mindenre,
Minden este az ágyam mellett szeretetből elmesélted.
Ahol megéghetek, megfagyhatok,
Megértettem, nem szóltál rám,
Minden éjjel álmom őrizted.
Nyolc gyermekemnek tizenöt utódja:
Boldogságuk sugara éltet engem.
A szeretetük fénye jut énnekem,
Kötelékbe fonódott lelkünk húrja.
Szervusz, világ, bekopogtattam csendben,
abban a reményben, hogy befogadtok engem,
hogy talán, mint új embert, szívesen láttok,
példát mutattok, és én felnézhetek rátok.
B.-i gádoros házunk családi felszentelésére
Kisfiúkoromban nagyapám udvarán
a porban játszottam egy fényes délután,
deszka-darabokból tákolgattam sután
egy piciny házikót, hátha lesz kiskutyám.