Versek a nagypapákról
Karöltve sétálok magam egyedül,
Komisz tekintetem mindenre vetül.
Valami kivehető, valami nem,
Mit látok: látható, nem fontos nekem.
Tán odaát is pipát, füstöt ereget,
befüstöli a mennyet, poklot és eget.
Nézi bölcsen az örök pipafüstön át:
a lenti népek tépik egymás taraját.
A ritmust én cipelem a hátamon
Vállamon gördül a kotta a dúrja
A szin-kó-pa szin-kó-pa
Nyugszik e fejfa alatt bognár-nagyapám, aki felgyűrt
ingujjban istenként faragott, kalapált.
Gyerek voltam, emlékszem mindenre,
Minden este az ágyam mellett szeretetből elmesélted.
Ahol megéghetek, megfagyhatok,
Megértettem, nem szóltál rám,
Minden éjjel álmom őrizted.
Nyolc gyermekemnek tizenöt utódja:
Boldogságuk sugara éltet engem.
A szeretetük fénye jut énnekem,
Kötelékbe fonódott lelkünk húrja.
Szervusz, világ, bekopogtattam csendben,
abban a reményben, hogy befogadtok engem,
hogy talán, mint új embert, szívesen láttok,
példát mutattok, és én felnézhetek rátok.
B.-i gádoros házunk családi felszentelésére
Kisfiúkoromban nagyapám udvarán
a porban játszottam egy fényes délután,
deszka-darabokból tákolgattam sután
egy piciny házikót, hátha lesz kiskutyám.
Hétfő, hétfő,
Nincs már többé két fő.
Egy maradt árván, mint egy kisgyermek,
Ki nem talál biztonságot, ha elered az eső.
Ma lettem 16 éves, Papa, és te nem vagy itt velem!
Nem mondhatod nekem, hogy "Isten éltessen, Barbika!"
Nem szólsz már hozzám, nem nevettetsz meg.
Visszagondolva
Ma van, hogy elmentél!
Nagyon fájt, amikor itt hagytál!
Mindig nem dolgoztam fel,
Miért, nem tudom!
Sok emberhez szólt már versem,
De hozzád még nem fűztem.
Csak 4 hónapos voltam, mikor elmentél,
De engem el nem vesztettél.
Hiába nem ismerlek,
Én így is tisztellek.
Nagytatám egy olyan ember,
Szárnya nincsen, mégis repdes.
Szeme barna, arcán ránc van.
Nagytatám, te most hol vagy?
A látogató elindult
mosollyal az arcán
a lelke mélyén
érezte az idő múlását