Versek a nagypapákról
Kíváncsian néz a Napocska a földre,
fényében fürdik szerelemnek gyümölcse.
Gügyögve köszönti a csodás életet,
tágra nyílt szemmel figyeli a fényeket.
"Tata" a szó, amit többé nem mondhatok,
Hozzád már csak a temetőbe járhatok,
Hol már nem érzek mást, csak bánatot.
Nézegetem a fotós albumot,
Ahol még minden rendben volt.
Nem lennék most itt, ha te nem lettél volna,
Ez a vers, amit írtam, csak Teérted szól ma.
Olyan hirtelen mentél el,
sokáig küzdöttem könnyeimmel.
Nem számítottam rá,
hogy így itthagysz, Tatikám.
Nagyapáink életük adták e honért,
Fiatalon, családos apaként indultak tova.
Gyere ,Babám, hadd égjen szívem csókodért,
Hisz lehet, nem jövök én már haza soha...
Mintha újra látnám csillogó két szemed,
S hallanám újra dobogni szerető szíved.
Lágy mosolyod, mely megtöltötte e szép napot,
Tudván azt, hogy ma van a szülinapod.
Régi világból érkezik
tekintetével féltve,
meséit mindig elhiszik,
és simulsz hozzá kérve!
Az én Nagyapám volt ám csoda délceg,
Ruháját alig tartották a fércek.
Mégis megfordult mindenki utána,
Hiába volt foltozott a ruhája.
Első találkozásom az elmúlással
Gyermekkori halvány emlék,
mi eszembe jutott nemrég.
Nagyapa
A vén cseresznyefa alatt
Faragott hinta díszelgett,
Meglöktél, aztán epret csentél.
Aztán persze beleültél,
És reccs, a hinta leesett.
Nagyapa, szólj csak egy szót,
Egy halk vagy épp egy erős szót,
Ordíts, kiabálj, tégy bármit,
Csak még ne hagyj itt.
Nézem a homlokra hulló ráncot,
Melyet az idő terített arcodra,
És ahogy látom a világot,
Látom, virrad élted alkonya.
Nagyapámnak volt két lova,
Csillag meg a Lenke,
kanalas kút friss vizéből
ittak reggel, este.
Ezt a történetet
Még megboldogult nagyapám mesélte,
Esküdözött, hogy minden szava színigaz,
Egy sem légből kapott tüskés gaz.
Papa, ki oly sokat tett értem.
Mondd, hol vagy most?
Hidd el, én megértem,
Bár kérnék pár tanácsot...