Versek a nagypapákról
Bágyadt aszályban
bókol a birs lombja,
elgyengült
levelei közt
lédús körtét ringat
tétlenül
a szürkület
langymeleg lélegzete...
Csak ne nője fű be a kerti hinta alját,
koptassa folyvást új és új gyerek,
kik úgy hiszik, égig repítik a hintát
majd akkor is, ha én már nem leszek.
Ferenczei Vendel (1916-1994)
A kis unokád most egy emléket állít
ami egész szívem mélyéről szól
Tegnap még itt volt, ma már elment,
Olyan sok időt nem töltöttem vele.
Rózsabimbó virágzik a kertben,
Miért hittem azt, hogy sohase megy el?
Ha egyszer lettem volna bátrabb!
Szívem akarta, de az agyam visszahúzott.
Miért! Siratom azt a napot,
Mikor féltem megérinteni piszkos inged.
Két személy az életemben,
Végtelen szeretetük számomra sokszor érthetetlen,
Kik már sok dolgot megéltek,
Rossz dolgoktól megvédtek.
Tisza hulláma még a gyerektestét mosta,
most meg majd a hamvait Kiskörénél elsodorja...
Kívánsága szerint vigye el... szerteszét,
legyen emberségéből mindenhol egy rész!
Lassan itt az évforduló,
de nem az, melyet minden évben várnak.
A halál, mi fente rád fogát,
s miatta nem láthatsz már annyi csodát.
Nagypapa, ne menj! Mesélj még, kérlek!
Mesélj!
Mikor gyermek voltál milyen volt az élet?
Nagypapa, kérlek, meséld el újra!
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
kora hajnali
harmatos
nyárba indult
katonás léptekkel
frontszolgált
nagyapám
légnyomásosan
remegő...
Szeretet
Szeretett, drága nagyapám,
Te voltál az édesapám!
Papa, apa szót fogadott?
Ő sosem volt rossz gyerek?
Szeretett elcsavarogni?
Sokat focizott veled?
Konyhaasztalnál elmerengve
Kislányomat nézem szembe
Ismerős arc tekint reám
Idős férfi arcát idézi-e látvány.
Itt ülök most egymagam,
Könnyeim folynak végig arcomon,
Minduntalan csak Rád gondolok,
Hiányod fáj nagyon.
Nagyapám már nem félt a haláltól.
Szeme a távolban járt.
Ott álltak rokonok, barátok,
Hívták: lépj tovább.