Versek a nagymamákról
Nagymamám pókhálóránc gyűrte
kedves arcát nem feledem soha,
finom vonalakat rajzolgatott rá
a sors - a mostoha.
Mamámról álmodtam, itt volt,
oly törékeny, csendes, szerény,
a ruháján most sincs egy folt,
vakít rajta a friss kötény.
A Gyertyák lángja Ünnepre hívogat már,
mint szellem bolyongok körbe tejfehér ködben:
- Jer haza Vándor, régi otthonod hazavár!
Régi fénykép, rajta mama,
Édesanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Volt valaki, kit nagyon szerettem
De már nincs velünk, elvesztettem
Azt a kedves szívét nem feledem soha
Az élet lehet bármilyen mostoha
Őszülő haját, melyet kontyba fogta
Szelíd, meleg arcát, a nap is beragyogta
Szeme volt a jóság, őszinte csillogás
Érzékeny lelkében sok volt az aggódás...
Csend van, csak ifjúsága szól
albuma képein,
családfák virágzanak az
emlékek résein.
Most némán állsz
arany-virágú hársfa
jöttömre bólintasz csupán -
A kedves köszönések
hol maradtak
Ha kérdenélek
mit mondanál
Szia, Nagymama!
Milyen boldog voltam!
Szüleim kezét fogtam,
aztán kosárkámmal a kézben
előre szaladtam a fényben.
Kertből volt a vessző,
mivel a nadrágom,
emlékszem, hogy kikapott
azon a szép nyáron.
Az ember élete szép lassan elhalad,
S emlékül csak egy vers marad,
Melyet Neked írtam könnyekkel küszködve.
Egy fájó emlék gyermekkoromból
A hír rám zuhan! - nagymama halott,
végleg alszik, ki engem altatott,
lezárta két szemét a halál,
ő nem becézget engem soha már.
Pihenj, csak nagymamám, pihenj!
Pihenj, csak nagymamám, pihenj,
az ősi rög már eltakar.
Béke honol sírhantodon,
itt téged senki nem zavar.
Nagymama, Te drága jó lélek,
Bárhogy nyújtózom, többé el nem érlek,
Mert közénk állt a föld, a víz, s az ég,
De hiszem hogy a mennyekben találkozunk még.
Drága nagymama
itt hagytál minket,
egy búcsúszó nélkül.
Nem maradt más
csak az emlék, és a
nagy fájdalom, ami
sebet ejtett
a lelkemen....
Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom