Versek a nagymamákról
Tiszta szobánknak tükreit
fehér lepedők takarták,
fehér gyászában virrasztott
lámpa fényénél nagyanyám.
Kinn a réten van egy kis ház.
Abban lakott, lakik nagyanyám.
Úgy szólított engem mindig,
Édes leányom, unokám.
Hédinek és Tibcsinek
Eszedbe jut oly sokszor még
Az illat és a mozdulat.
A Mama-emlék ott él benned.
Minden boldog pillanat
Ősz fejét látván a dér ütötte fák jutnak eszembe,
a szürkület homálya már fátylat szőtt
a fakó, kék szemekre.
Arca barázdáin a lopott idő vándorolni készült,
s miközben őt fürkésztem,
lelkemben a világ újjáépült.
A világ legszebb virága,
A lelkünk igaz imája,
Szívünk tágas otthona,
Te vagy mindez, nagymama!
Mesélj még, nagyanyó,
Mi volt régen, volt-e télen hó?
Mesélj még, nagyanyó,
Kellett dunyha, takaró?
Mesélj még, nagyanyó, volt-e szobádban pókháló?
Mesélj még, nagyanyó, volt-e régen riadó?
Gyertya fénylik,
Lángja lobban,
Elmerengek a szobában...
Édes, kedves Nagyanyókám,
gyermekeim dédije!
Ha én Neked elmondhatnám,
mi a szívem rejteke...
Drága Mamám!
Te vagy az, ki féltőn szeret engemet,
Meghálálni hogyan tudnám ezt én neked?
Ma minden anyához szólok,
és minden nagymamához is,
s hogy elérje a szíveteket,
küldök egy szóvirágot itt.
Anyák napja hajnalára
virágcsokrot kötöttem,
felöltöztem szép ruhámba,
ezzel is köszönve.