Versek a nagymamákról
Kinek neve becses, keze áldott,
Néztem a ház előtt, ahogy állt ott.
Nevelt, vigyázott, óvott engem,
A szeretet benne hatalmas tenger.
Mikor mellettem alszol,
szuszogsz, forgolódsz,
apró kezed arcomon landol,
aztán jönnek pici lábaid nyújtózva,
úgy érzed, óriás lettél ágyamban,
mert már éppenhogy elférek,
te meg csak nősz, nősz,
tolod mamit oldalvást élére.
A mama a konyhába tipeg
Teának készít egy kis vizet
Felmelegíti fáradt testét
Szobába várja meg az estét
Mama
Új irányba folyik az életem,
meg kell találnom itt is a helyem.
Akadályt görgetett elém az élet,
elvesztettem, kit szerettem.
Nagymamival lenni jó,
velem van, ha teheti,
és amit én imádok,
mind ugyanúgy szereti.
Emlékszel, valamikor
várt mindig Ő, ki
karjába vett, ringatott,
s óvón mesét mondott.
Mikor mama nemet mond,
hunyorog a kis pocok,
résre szűkül szép szeme,
épphogy kilát belőle.
Emlékszem, mikor útnak indítottál,
a körtefa árnyékában büszkén mosolyogtál.
S én tehozzád vágytam haza,
de üres volt a körtefa árnyéka...
Kaptam a hírt, hogy a kor utolért,
Aztán nem teltek a percek...
Életem leghosszabb éjszakáját éltem meg.
Halványan emlékszem már sárguló napraforgóra, melyet simogattam a forró nappalokban.
Láttam azt a délibábot,
szememet kiszúrta,
úgy suhant felém tátongó foltokkal.
Lámpásaim 1-2
Nagyanyám, ha lázas voltam - gyógyírt lelt a durva sóban.
Falevéllel mosta haját, megszüntette minden baját.
Szép orcája nem volt gyűrött, friss csermely vizében fürdött.
Kamillából teát főzött, s arcán a gőz időt őrzött.
Vedd a tollad kezedbe,
s egy papírt is helyezz le.
Gondold ki, hogy mit írnál,
ha a lap hellyel kínál.
fürkésző szemekkel néz a messzeségbe,
szitakötő szárnyán a világ végére
fényre vágyó lelkét repítené tova,
de jaj, darufalat lett kis szárnyas lova...
Milyen érzés nagymamának lenni?
Hogy is mondjam el neked,
mit érzek, mit is érezhetek...
Egy csepp, és mégis csordul,
mégsem elég, nem folyik túl,
sok és mégis kell még,
sose elég, na, ez az a még és még!
Egyik nap voltunk Téged meglátogatni,
S nélküled a házban idegenként álltunk,
Nem tudom, hol jársz most, csak azt, hogy nem vagy itt,
Hiszen egyedül csak a csendet találtuk.
Feketébe borult a boldog ünnep,
Nem készülnek mosolygós fényképek.
A tortára 78 szál gyertyát teszek,
De nem fújja el más, csak az emlékezet.