Versek a nagymamákról
Kinyitottam a kaput,
szeretettel várlak,
terítettem fehér abroszt
finom vacsorának.
Fülében társbérlő a zúgás,
iszapot karistol a szisztolé,
akciós az Aldiban az Omnia,
nagyanyám gyógymódja egy kis rozé.
Lelki vigasz vagy, amint nézel rám,
sajnálsz néha, látod ráncaimat,
nyújtod felém két kis pufók kezed,
így fejezed ki nagy szereteted.
Csillagom-virágom, szőke, kicsi lányom,
jöttödet naponta izgatottan várom.
Hiányzol
Hallom...
Hallom a karcos, de mégis oly édes hangod,
érzem, hogy ráncos kezeddel az enyémet fogod,
és látom is magam előtt azt a ragyogó mosolyod,
de bárcsak, ó, Istenem, bárcsak igazi lenne!
A meszelt falakon
megkopott a festék.
Nagyanyám már alig...
És alig az emlék.
Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.
Lezárta száját a stroke,
És jobb keze béna volt.
Bal keze fogta kezem,
S mindent elmondott nekem.
a reflektorfények összegabalyodva
hálót alkotnak
szintek rétegek gurulnak
kivetülésükön
én közéjük szorult szempár
kacsázok a nyílt
terek párás felületein
jéghideg placcsanásokkal...
Rég látott unoka lépett be a házba,
nagyanyót meglepte, mert még nincs vasárnap.
Jaj, a szülőanyja kirakta a szűrét,
gyermekére rakta mind a saját bűnét!
"Most tél van és csend és hó és halál",
Szemem hiába keres, nem talál.
Bátorság, kicsim, bátorság!
Lépegess bátran, csillagom!
Majd vigyázok, hogy el ne ess,
csöpp kis kezedet majd fogom.
Máli néni kiflit sütött, óriást.
Hat unoka nézegette, mily csodás!
Olyan nagy, hogy elég hatnak?
Mind örülne egy falatnak.
Nézem a tévét: edények halmaza csillog,
Öt szakácsjelölt, mint őrült gépezet, kapkod,
Fordul az óra, s kezük a magosba lendül:
A kamera elé egy negédes mosolyú perdül...
Kitekintek az ablakon,
Gyönyörködöm a havas tájon,
Jeges érzés járja át szívemet,
S lejátszom magamban az emlékeket.