Versek a nagymamákról
Porcicák rebbennek szerte,
ahogy kitárul a szoba ajtaja,
lépteim lármáznak a csendbe`,
s fáradt padló reccsenő zaja.
Anyukám, szeretnék kötni néked csokrot,
Szeretnék az égről hozni hozzá csillagot,
Szeretném kérni a fáktól az erdő nyugalmát,
Belefűzném ezer rétnek tündöklő illatát.
Kemencepadka, gubbasztó semmi,
régen összedőlt a búbos háta.
Jó lenne újra ott tenni-venni,
sóhajtva sóvárgok karácsonyára.
Nagymama, miért nem voltak színek régen?
Voltak bizony Kincsem, csak nem a fényképen.
Színes volt a világ, épp úgy, mint a lelked,
ami, látom, most is ide-oda repked.
Őrzök én egy régi,
megsárgult fényképet,
nagymamámat látom
a szövőszék mellett.
Szivárványon huppannak a manók a Földre,
unikornisok az égből vigyázzák lépted.
Angyalok mosolyognak az égben,
Isten kegyelmet hint ránk a kezével.
Emlékszem arcára, szelíd mosolyára,
dolgos két kezére, ölelő karjára.
Kemencében sütött ropogós kenyeret,
zsétárba fejte a jó meleg tejet.
Mama mondta: az élet nem egyszerű,
Nem édes, inkább keserű.
Győzelmek, bukások sorozata,
Mint minden történésnek, ennek is van okozata.
Tölts Vele sok időt, szeresd Őt nagyon,
Hiszen gyermekkorodban Ő volt a talon!
Annyi mindent mondanék neked, de tudom, már nem lehet.
Két angyalka szállt a földre, és elvitték a lelkedet.
Ne aggódj miattunk, csak menj velük, menj bátran.
Hisz téged a férjed vár a mennyországban.
Felnézek az égre,
s téged látlak a csillagokban.
Elmentél, már több egy éve,
azóta sokszor felpillantottam.
Gyermek voltam, mikor utoljára láttam,
Már nem jöhetett, hiába is vártam.
Mikor tőlem reggel Olga elutazott,
kockás bőröndjében elvitte a napot.
Nem csivitel, csacsog, dúdol nappal-éjjel,
nem kérdezi százszor: tényleg szép a tenger?
Eltelt 13 év, s folyamatosan lehúz a mély,
A hiányod már annyira felemészt.
Őrizlek én idebent,
s átszeljük a végtelent,
utadat el nem hagyom,
ez nekem minden vagyon.