Versek a nagymamákról
Nyolcan év? Hogy elszaladt!
Ám szívünkben itt maradt
a sok emlék, a szép évek
lelkünkben tovább zenélnek.
Sose kételkedtem
nagyanyám szavában,
sokat ismételte:
"senki sem hibátlan.
nagyszüleim
Emlékszem - már akkor is fehér volt haja,
mikor kiskoromban mesélt nekem,
sokszor altatott el hangja,
miközben fogta két kezem.
Zöldre festett vaskapu, mellette egy hársfa,
Hársfa alatt nagymama az unokáját várja.
Kopott már a régi pad, de megpihenni jó lesz,
Ölébe egy doromboló, cirmos cicát felvesz.
Egy fájó szív kiált fájdalmából.
Mondd, miért tetted ezt velem?
Neveltem gyermeked, mintha sajátom lenne.
De mégis elvetted tőlem.
Az én nagymamám a legjobb a világon.
Gyöngéd karjaiban megnyugvást találok.
Téli estén pattogó tűz ég a kályhában,
Jóleső meleg van nagyi fonójában,
Mutat nekem egy régi mesterséget,
Lányok művelték, mielőtt bekötötték fejüket
Állott ott a levegő, akár a szmog, nem mozog,
S mi tárt karokkal egymásnak estünk,
Hisz volt itt már spanyolnátha is, mégis mind-mind egyszer bénák leszünk.
De addig a sok emlék mind felcser!
Ezért százszázalékos még fejünkben a vincseszter.
Vajon meghal ősszel a természet?
Vagy mélységes álomba szenderül?
Félénken kis lépést feléd teszek,
Verssel szólok. Tán érdemtelenül.
Nagymama nagy vágya
Úgy szeretnék MAMA lenni,
Édes vérem megölelni,
Elhalmozni minden jóval,
Almával és friss dióval.
Még meg sem születtél
de a részem vagy
a szívem új univerzumot alkot
Angyallá váltál, drága Nagymamám!
Nem borús az ég, csicseregnek a madarak.
Messzire mentél, kicsiny szívem mégsem remeg.
Még szeretnék párás hajnalokat,
amikor bágyadtan éledeznek
a harmattal ékesített füvek,
s pókhálók gyöngyében ragad
a napfény, és lustán ásítanak
kapualjban a macskák,
miközben bundájukról lenyalják
a tegnap viszketeg porát...
Az én vérem tükröződött a szemedben,
tudtam, hogy démoni vagy, már sokan mondták.
Megöleltél, majd a vágyaidtól lettem
a pokol tüzétől könnyező mennyország.