Versek a művészetről
Magába zárkózott
Erről ő maga nem tehet
A ló alatta rázkódott
Gondolatait másfele terelte
Parissimus jár a Szajna-parton,
trikolor virít, s hatalmas tömeg.
Örömódán vonul, diadalív alatt,
Bastille hős ostromát ma ünnepli meg.
Mikor először lépsz a deszkákra
Elfog egy különös érzés...
S mi kell ahhoz, hogy létrejöjjön az, ami bennem szokott?
Egy szép nagy ihlet, ami alkotásra ad valami okot.
Az ihlet hozója pedig nem szemem, s nem fülem vagy épp szám.
Hanem, ami szép nagy s aranyból van, azaz a szívem igazán.
Írni, írni, írni!
Mindent, mi bent ragadt, kisírni!
Előbányászni mindent, mi fáj.
Még mielőtt eljön a halál!
"Gomb, és gömb" - ismered Kosztolányit?
Ő ismer téged gyermek
Tudja mi a játék,
Mi az, hogy ajándék.
Hallgasd az éj zenéjét, hallgasd az éneket,
a tücsköt amint zenélve, fájón kéreget.
Lehetnék én Napóleon,
császár lennék nagy Frankhonon.
Európa engem félne,
birodalmam lenne végre.
Nem igazán tudom eldönteni,
hogy ki is írja bennem a verseket.
Nem én vagyok, ezt is csak úgy érzem...
Mikor felpezsdül bennem egy-egy rím,
vagy kósza gondolat,
A nevem hallom, azt csengi minden szó,
s zsongó fejjel írni kezdek
Mintha fejbe vágtak volna...
Van egy csoda itt a Földön,
úgy is hívják énekszó,
segít mindig bármi jöjjön:
süssön Nap, vagy essen hó.
Oly csodás helyen laktam én egykoron.
Egyszerű lakás volt egy régi udvaron.
Fala roskadozó, mállott vakolata,
Az utcára nézett két ikerablaka.
Ím felkérlek most, jer velem,
Egy táncot adj nekem!
Jöjj, bájos arcú kedvesem,
Vár ránk a bálterem...
Vad mozdulatok,
ritmusos zene,
felizzó indulatok,
táncban levezetve.
1.
Testem az üres pusztaság,
Rajta akad vetni s aratni.
Terméktelen sóvirágos ugaron
Tar mellett kalászt is látni maradni.