Versek a művészetről
Amikor
valamin töprengsz,
jól
jöhet
egy vers,
- engedj néha
egyet-egyet,
magadhoz közel...
Afrika levegőjét érzem,
amely érződik e sok szép képben.
Fülembe zeng zenéje.
Itt kókusz van a légben
A nappal józansága értelmetlen szavakat súg fülembe,
Álmosság nő lassan – lassan szememre.
Nem születtem én költőnek,
ahogy senki sem születik annak,
de szavakat írók és kedvelők
mindig is lesznek és voltak!
Ő őrült volt és bátor,
gúnyos volt meg jámbor,
szerelmesen élő, de magányos,
éltében, holtában is talányos.
Barátok, bevallom, botránkozom
Pennáitok minden szürke szaván!
Csak fájdalomról szól a bűvös toll,
S mily mód talált reátok a meddő magány!
A dalom egyszerű,
Vigyázok a rendre,
Vidám vagy keserű,
Nem figyelek trendre.
Etika óra magányában,
És lelkem mély fájdalmában,
Ülök egy padban,
Egy számomra semmit mondó dologról...
Impresszió egy hangverseny alatt
A fasorban sétáltam éppen amikor csábító hangok fülembe tértek,
Nem térhettem ki, bementem.
Ugye mind ezt keressük?
Van, kinek otthon az egész világ,
Ő az, ki akkor boldog, ha világot lát.
Vad zene szól, üvölt és csapkodja az ablakot
Felhangosítom, az agyamat amit szétnyomott.
Hallójárat ide vagy oda, engem már nem érdekel,
Csak a zene, amiért élek vagy meghalok, csak ez kell.
Ady Endrének titok-bús szeme,
Olyan mintha, mindent értene.
Ősi magyar lélek, rejtek-titkait,
Puszták zsellérének múló álmait.