Versek a művészetről
Mit látsz magadban?
Mit látsz a nyárban?
Mit látsz a gépektől fehér fénysugárban?
Mit látsz a tavaszban?
Mit látok én benned?
Jó pár tüskés szóval most el kellett menned.
Busásan ontja szirmait
A nyár, elbújik szemem mögé
A határ. Lengenek szívemben
A szavak, mint csöppnyi
Madarak. Bontogatja
Szárnyait a fény,
Eregeti tollait, majd
Vígan él.
mindig lesz egy kis ház pálcikákból
benne szórt magok
a víz sem hiányzik majd a tálból
ha megjönnek a vándormadarak
közöttük várlak Téged is
röpködő vadonc...
Szavak, rímek, ha megrohannak,
én meg papírért szaladok.
Súlyos az idő, és a világ sem a régi,
de remélem, lesz, ki majd megőrzi
a verset, a lángot, amit adok,
amik csak belőlem darabok,
hogy a vers maga a lélek,
emberibb és tisztább mindennél...
Kigyűjtöttem kiemelt versekből szavakat,
elmondom, ettől mit remélek,
keményen kimondott, csúnya szavakból
ordas oldalon én megélek.
Várat még a vég magára,
Megszűnik az éjszakára.
Vonszol a köd a homályba,
Új áldozó vérfogára.
"Poet" egén szivárványok,
több mint hétszínű virágok,
rímfaragók, bizakodók,
tollal s szívvel gondolkodók.
Életemet kísérő, hangjegyes kincsem
a Zene, mely csodákat cseng füleimben.
A vers muzsikáljon csipkés kötényben,
Csak engem akarjon, mintha csókolna.
Elhagyott kutyafogak,
ürülék és szabályos vizeletcsík jelzi,
merre vezet tovább az út.
Ameddig a szem ellát,
habok és távoli dombok,
és egy más ország körvonalai.
Holdfényén táncolok - horizont tengelyén,
Pegazus szárnya közt repít egy szép remény,
lebegő ideák kék tintacseppekben,
költői sóhajok indigó gyöngyszemben
megszólítani Őket - nem merem
- Tiszteletem! - mormolom, és
kalapomat szorongatom
A költészet egy kicsit játék,
kisvasút meg körhinta.
A vacsora illata és az ajándék,
mely a gyereket asztalhoz hívta.