Versek a művészetről
Fáj a fejem!
Most nehezemre esik
akár a legkisebb mozdulat.
Homály, sűrű köd
szemeim előtt.
Próbálok pozitív lenni,
de ritkán vagyok ennyire magam alatt.
Megint írok, vers is lehet,
ha elkészül számon tartom.
Két lábra áll, úgy vet szelet,
szemet szúr a másik parton.
Nincs művem, tán csak egy tucat.
Abból is több csupán kacat.
A versítész csak helyretesz,
belőlem költő sose lesz!
a festmény amit én róttam belétek
elmaszkírozom arcom pocsolya leszek megsebzem dorozmás
testemen rőzsét gyújtok üszkös látomás vagyok
merülök levegőt nem veszek gomolygó
áporodott illat lengi be rózsa-
tövissel díszített
fekhelyem
Reflexió Weöres Sándor: Ars poetica versére
Weöres Sándor szelleme ma a vendégem,
milyen paradoxon, bár így farsang idején
semmi sem lehetetlen, talán még az sem,
hogy ő a vendég és vendéglátó is egyben.
A parton vagyunk a férjemmel kézen fogva.
Nézzük a naplementét, mikor szélvihar támadt.
Repedések kezdtek el megjelenni a kezünkön hamar.
Egy csókot adtunk egymásnak, mielőtt eltűnünk lassan.
Mennyit köszönhetünk teneked,
Sokszor együtt vagy velünk az életben.
Író legyél, ha hiszel magadban
epigramma
Gondolatim rovom fehér papírra,
lehet, olvasóm tetszését kihívta,
van, aki lapoz keserű epével,
"Eh, mit törődöm az ilyen beszéddel!"
Volt, nincs, múlt, jövő,
előttem fekszik,
mint egy képeskönyv,
ami szembejő.
egymásba fonódunk
mélységet magasságot
bejárunk (gondolatban)
de nem voltunk sehol
Mit iszol? S mint
hajadonfőtt eldől,
mázolva képet, csúszik
le mocska a színről.
Csak olvasom és érzem azt a verset,
átjárnak a szavak, mint a vörösbor,
kortyolom és ízlelem a rímeket,
mély nyomot hagy bennem minden verssor.
Költő vagyok, dalnok, puszta ember,
Szavaim s tetteim majd szívemben vesznek el.
Papírra vetem lelkem szavait, mik nem mondhatók,
Nem fogékonyak, nem figyelnek a hallgatók.
Macskaköves éjszaka világít
Sötét csillagos este irányít
A meg nem értett művész
Fejekben kiváló bűvész
Bár füle-vágott de még hallja...