Versek a művészetről
a hullámzó függöny habjain
csapdába esett poloska.
gyöngyöző harag hangjain
hánykolódó lélekvesztő vagyok.
ugyanaz a struktúra, csupán
a látszat, ami becsaphat.
Szégyen feladni és fordulni, de akár a félelem vagy a futás hasznos,
Nem kell szeretni és keresni, és ha adok rá okot, utálhattok.
Egyre furább hangok zaklatnak, "álljak meg, nem ér semmit, ami után hajtok,"
Most vagy egy zseni vagyok, vagy csak aki bután butát alkot?
Mi a régi és mi az új?
Szövetség,
de kivel,
mikor
s hol?
Ó és új...
Mottó: "rohanva végzetébe már,
hiába várja rút halál"
(Baranyi Imre: Ördögűző)
Ülök a fáradt, roskadt pamlagon,
ködösödő álmomat faggatom,
vaj` véget ért-e már vagy csak hiszem,
hogy vállamon immár a mát viszem?
Publikál a sokadalom,
bár kopottas az uradalom.
A város bűze átjár,
de hagyom, hogy hasson.
Vajon Kölcsey hitt-e Istenben,
mikor leírta az első sort,
vagy csak olyat akart, ami mindenkinek tetszik,
vagy tényleg Istenhez szólt?
Felírlak az égre,
a hűs hajnali szélbe,
izzadó felhőkbe,
büszke hegytetőre,
szikrázó napfénybe,
ajtóm üvegére,
szemeid tükrében...
A csúcs alatti táborban vagyok,
felhőpalástjával engem is betakar, csendes az éj.
Serpám halott. Sosem tudhatod, ki bérel fel.
Kellett a tolla. Hegye karcol, durva,
de előveszek egy üres lapot.
Hogy miért is élünk mi a Földön?
A választ senki nem tudja.
Talán ez olyan kérdés, mint az ördögök,
Vajon léteznek, ki az, aki megmondja?
Nézd, milyen színes forgatag,
Lelkem egy része ott szalad.
Szívem is táncol ott középen...
Szerencsés János (Szerencses71)
Szeretetre születtél, a magad rabja lettél,
Közeledtem hozzád, te pedig feledtél...
hát én akartam látni
lásd én akartam szállni
az érinthetetlent csodálni
végzet-emelt mindenségbe
túl közel hol minden éget
túl közel hol minden vétlen
felfoghatatlant látva
magam hasadtam szilánkra...