Versek a művészetről
Nézz és láss, lásd, mit én látok,
Kinn a táj hófehérre váltott,
Eljött a tél.
Némán cseng a múlt hangja,
bár nem vagyok a rabja.
Monoton kong mélabús harangja,
sajgó szívem száz darabra szabja.
Régmúlt idők megkopott szépsége,
kézművesek gyönyörű emléke.
Kezek munkája most is látható,
az idő száll, de a mű állandó.
Megszólal a hegedű,
szépen, lágyan egyedül,
majd egy zongora
festi alá a hangokat.
Milyen más volt akkor a megélt világ,
nem érezték még a klímaváltozást.
A fák hozták a kedvelt gyümölcsöket -
nem is ijesztgették az embereket.
Meleg kunyhó, hideg szív.
Másra vársz, mégis engem hívsz.
Fények, deszkák, szívdobogás,
Más világról álmodozás.
Az egész egy színes csoda,
A varázs pompás otthona.
No, mi a csuda fészkes-fene!
X... kés helyett is verset fene:
Már a padlászug is tele vele,
Azt se tudja, hogy hová tegye.
Öt vonal egymás felett,
rajtuk fekete pontokban egy egész élet,
mennyország - pokol,
magasság - mélység,
minden történéshez megannyi megoldóképlet.
Tajtékban ébredés, lázas remegés:
rémálmokban, fényes ködben enyészet...
Izzó vulkán ereje a művészet,
s vihar szele az örökös keresés.
Megcsapott egy széltelen csend
Megcsapott széltelen csend, vidékzaj;
ímhol levegőt is vödörben hozna,
s orrunkba lobogtatná egy dévaj;
- "Jer, fiam, kapsz egy szippantást légszomjra!"
vesztébe menekül minden nap.
átkúsztak a vigyázó szemek előtt,
s elöntött tucatnyi nem kívánt gondolat.
majd ezen gondolatok elszálltak, mint a szó,
melyek visszhangzanak üregeimben.
majd egynapos gyomorgörcs-napot tartanak.
Oly sejtelmes lényű egyedi Filozófiám!
Megfejtésed titkára temérdek ácsingózó,
kísérletezők, de elvesznek a lényed útján.