Versek a művészetről
Ha fáradt a lelked,
Nehéz lett a szíved,
Ha álmatlanság kínoz,
Ha gyötrelem az élet,
Csak dalold ki csendben
A bús éjszakába,
Csak sírja ki tollad
Könnyeinek árja!
mese barátnőmnek
Kancsónk fehér, karcsú teste
finom, szinte éteri,
sok színes kép reá festve,
lehet, az is Ming-kori.
Jön és elszáll az ihlet.
Nekem te vagy a múzsám.
Nekem te vagy a szó.
Mi eliszkol.
Csók összeforrva, roppanó törzzsel,
Kusza ágaik ölelkezőn,
Lassú tánc lejtő langy őszelővel,
Csikorgó törzsük önfeledőn.
Fehér
a lap, melyre kurtán írunk,
s girbe-gurba vonások csúfítják.
Lehajtjuk fejünket, csendesen alszunk,
s tollaink e lapot már nem háborgatják.
Már nem tudom magam kifejezni,
már nem vagyok ura szavaimnak...
Ars poetica
Nem tagadom le, de többnyire jólesik írni lazábban,
bár ki nem állhatom én azt, ha a rím recseg, és
kell egy erős hit a szó erejében, a vers igazában,
mert ha nem, úgy az egész már csak üres fecsegés.
Ahogy álmodban megjelenik a gyönyör,
Úgy tündököl...
A reflektorok fényében állva,
A tehetséget hűen szolgálva.
Emlék lettem szíved közepében.
Rövidke pár sor az élet kötetében.
Csak kikelek magamból,
Mint apró világból az óriás.
Megszületek szavakból,
Mint fényből a glóriás.
Hamu és igazgyöngy - Igazgyöngy és hamu
"Vulkán lávája rombolt"
és pusztított, égetett,
felperzselt mindent,
mi Istentől vétetett,
a sokistenhitű pogányokat is,
mert a természet nem válogat,
nem nézi, mi igaz, mi hamis.
Eltévedtem az élet útvesztőjén,
Mint ki vaksötétben botorkált,
S foglyul ejtett, képére formált
Egy múló, szürke világ.
még tart a hajnal megkísértése
egymásra rakott tányérok a napok
kávéillatra nyílik a szem rése
a légy száján még vacsora ragyog
A szürke mindennapok margójára
Rohanok át a heteken,
Szedem a lábaim.