Versek a művészetről
Érzelem
Selyem suhogásával
vonul el felettem
a novemberi éj
csikorgó kövekre
huppan le az
ezüstös szálakból szőtt
égi fény
a szitáló eső halk koppanása...
Kitekintget November,
Látja ám az ablakon,
Hölgye, mint az üveglény,
Könnye borostyánt potyog.
A mi lelkünknek nincs határ,
szívünk mélyen sebezhető,
érzékenységünk oltalomra vár,
nekünk az írás könnyítésként szakad föl.
Panasz
Ott szemben a kis hegy felemelkedik,
mialatt a többiek eltűnnek a síkságban.
Az idő újra megfogalmazza magát,
és belesüllyed a szomorúságba morzsáról morzsára...
Mindig is szerettem volna festeni,
A kép önmagáért beszél;
Oda nem kellenek szavak.
Kergetni őket égen-földön, ugyan már...
Mint egy feslett vásznon, ami szinte már elszakadt.
Addig nem értettem az életet, míg ki nem próbáltam,
Elvakulva, bezárva éltem.
Olykor kiléptem a sötétből,
De vissza is zártam magam.
Budapest - egyszer jártam ott,
Mikor a nap pihenni tért,
Sugarai fényesítették a Duna vizét,
Csillogtak akár az arany,
Mesélve ezzel a város történetét.
Régen, mégis mintha csak most történt volna,
Mikor meglelt téged az igaz szerelem örök útja...
Lélekzongorán
játszik lelkem - szívből jön
boldogság dala.
Sziporkázó
Szellemes
Szösszenete
Szívvirág
Szirmainak
Sziluettjén
Szívéből
Szóródik...
Elmémből jőve napvilágra,
soraim csak szaporodjatok!
Háborogjatok, ti csappantyús
és kalapácsfejű szótagok.
Csonka volt, most mégis ép.
Szellemnek ad otthont.
Arany János emlékére
nyitották e szép hont.
Fenn az égen szépen szálldos százezernyi kismadár,
Birtokuk a kék égbolt, nincsen nekik se vég, se határ.
Szép dalokat csiripelnek az új tavasznak vigaszán,
De van közöttük, akiket csak én hallok meg igazán.
Ekkortájt a sírkertekben járva
csodát láthat az, ki jól figyel.
Egy vén szellem sírok felett szállva
az élőkre jeladót szerel.
Pereg a könny, most lassan, hangtalanul,
tócsát képez, miközben bealkonyul.
És néhány szó
Meg néha gondolat
Tisztuló
És fájjon élő
Tettet akaró
Élni vágyó...