Versek a művészetről
Csendes vágyból, kék világból,
megnyílt, tágult pupillámból
fantáziám útvesztőjén,
Pegazusnak ezüst szőrén...
Fázó, hideg szíveket melegíted,
reménynek szikrájával tüzet gyújtasz.
Dühös, vad embereket megbékíted,
elesetteknek lelki vigaszt nyújtasz.
A delfinek játékosan, töprengve úsznak,
itt élni jobb, vagy kinn a parton,
de mi hasznát vennénk a halfaroknak?
Az igazság legyen szabad,
a szabadság legyen igaz,
mindkettő kifosztott pillanat,
szépségem legyen a vigasz.
Nem kell megértened,
De el kell fogadnod!
Hiszen ha megteszed,
Hogyha megteheted,
Közelebb kerültél
Hozzánk, magadnak meg
Máris könnyebb, könnyebb...
Annyi hallgatás és annyi szó hazája.
Annyi megbánás és öröm forrása.
Egy tekintet, egy forró lélegzet
Megállítója egy gyatra, fél tettnek.
Túrázva úgy fárad el az ember, hogy a mozgás megkötött,
Úgy játszva, ahogy szívesen álcázná, hogy lelke nem törött...
Tüzet viszek,
Belül égek,
Két szemem nem látja,
Ha kívül hamvat vetek.
Színtiszta, kék ég, s a dús ózon lebben,
Mint élő pajzs, beterít a Verőfény,
Szívbe fúródik éltető tünemény,
Nem roncsol: simogat s vezet a létben!
Vajh` mi lenne a költőkkel, ha múzsa
nem ihletné őket, mondva: itt vagyok,
mihez kezdhetnék, ha sosem kérdezed,
"kellek-e?", s úgy veted rám pillantásod,
hogy nincs is más választásom, mert sosem
szenvedhetném, mint szavadat feledem.
Az útját kereső poéta
Roskadozva ülök e nagy, hideg házban,
s lelkem kétségbeesetten lobog alkotói lázban.
Mert szellemem görcsösen alkotni vágy,
mint sötétben lobogó, magányos gyertyaláng.
De mit e szikra falra vetít, nem magasztos,
s jobb kedvre senkit sem derít.
Krúdy, a nagyszerű prózaíró.
Szobrát nézi az ezüstös tó.
Siófoki fákkal teli sétányon
Olyan, mint egy rég látott rokon.
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Csak vajas kés van az asztalon,
s elhullott morzsák az abroszon.
Az ablak szürke négyzete
az álomvilágom végzete.
Rian a megriadt Balaton
Térerő táncol a falakon
Süttög felém az erőtlen Nap
Éget ha egyszer erőre kap