Versek a művészetről
Áss el élve, amikor lemegy a Nap,
Látogasd meg szürke sírom néha.
Hozz vérvörös rózsákat nekem,
Ha igazán szeretsz,
Mert amikor éltem,
Sohasem tetted.
én oszlopokról lógok
itt közétek
mint fogasról az
otthagyott kabát
elnyűttnek súlytalannak
néhány rossz döntés szab át
fércek szakadnak
suhancok gyűrnek...
érzelem
Ne mondd azt
hogy csendes az éj
ablakom ezernyi hang töri szét
fejem körül éjsötét lepkék szállnak
csendjük egy maréknyi drágakő nappal
de most az ablakhoz verődő
csupasz faágak
téli panasszal...
Kicsi hajó papírból készül.
Belé kerül egy pálcikaember.
Te vagy a tengerész, és ő a hajód.
Neve legyen Tündér.
Halálosan igaz volt
minden tavaly nyáron.
Halálosan beléd szerettem,
minden fájdalom
úgy tépi szét a szívem,
szóval nem bírom,
hagyjál, kedves, légyszi,
nekem ez már fájdalom.
Az Andrássy úton sétálva a fejemet nem szegem le.
A földre nem, csakis a magasba nézek fel merengve.
Elbűvölnek a szebbnél szebb, csodás, régi épületek,
Boldoggá tesz a tudat, hogy e csoda része lehetek.
Csodás ez a színes képtár,
vászonra festett pillanat.
Mást ad annak, ki festette,
vágyát rejti minden képe,
s mást ad annak, aki nézi.
A pillanatot idézi.
Már idejétmúlt árkokból épített
tetőn keresztül érkezik az áldás.
Nincs megváltás, mégis látom a végét.
Már a szélét tapogattam, maradtam
kérgemből kibújó, széteső juhar.
Nézlek a képernyőn, ahogy a színpadon állsz
Magányosan és egyedül, reflektorfényben fürödve.
Énekelve az áriádat, kiadva minden hangodat.
Előtted egy szál mikrofon, mögötted egy zenekar,
Alant egy zsúfolt nézőtér, hol minden szem rád mered.
Jön a fény szakadatlanul...
lépcsők millióin alakít
és körmönfontan megtanít
- engem, a volt balgát,
úgy szeressek, mint ahogy ő
átitatott legyek s könnyű szellő.
Nagyon büszke vagyok rád,
Követendő lenne a példád,
Nagyszerű dolgot alkottál,
De mégsem változtál.