Versek a művészetről
A vers gyökere
lelkünkből fakad,
csokorba gyűjtöttem,
mint a virágokat.
Gondolatok
szerteszét,
mint szakadt
gyöngysor
egy átmulatott
éj után,
gördülnek
csak úgy...
Lehetnék a költészet ékessége,
formába öntve az indulatokat,
megismerne engem a világbéke,
amely sokszor rossz irányba halad.
Ott ül a holló az ágyatoknál,
S rátok néz vágyakozván,
Ti visszanéztek, remegtek,
Tudjátok, az utolsó óra elkövetkezettet!
Sántikálhattok jobbra-balra,
vágyatok jobbra-balra hág...
cukormáz borította tájba vakulnak bele
lassan az érzékszerveim
pupilla tágul majd belülről zeng a vágy
ösztönössé válik a farkasszemezés
egy másik jelenben hol szerelmes a világ
Mindig keress valami újat!
Valamit, ami mást nyújthat!
Gondoljunk a világot átutazó Magellánra,
Kolumbuszra, aki rábukkant Amerikára!
közel és távol
A távoli hegyek kékek,
festményen megörökítve
csábítón szépek.
Szirteken szökdelő kőszáli kecskék,
barlangban lakozó, brummogó
bocsokat dajkáló medvék.
Megélt számtalan szikrát, tüzes percet,
szívébe lángot, lobbot azok vertek.
Szeretetben nem ismert semmi határt,
messze került mindent, mi ócska, bazárt.
Írom a verseket nekem is és másnak,
írom azoknak, kik betűimre vágynak,
van pár gondolatom, szerelmem az írás,
remélem, hogy mindezt nem követi sírás.
Kisleány kezében tulipán.
Jön a szél, s elfújja.
Könny hullik két szeméből,
Egy öreg bácsi meglátja.
Van egy pötty a vásznon.
Én kenhettem oda?
Talán festék lehet.
Vagy egy apró csoda?