Versek a művészetről
Holdfényén táncolok - horizont tengelyén,
Pegazus szárnya közt repít egy szép remény,
lebegő ideák kék tintacseppekben,
költői sóhajok indigó gyöngyszemben
megszólítani Őket - nem merem
- Tiszteletem! - mormolom, és
kalapomat szorongatom
A költészet egy kicsit játék,
kisvasút meg körhinta.
A vacsora illata és az ajándék,
mely a gyereket asztalhoz hívta.
A fejem méhkas, arcom borostás,
a szívem kemény, a vérem szurok.
Ilyen állapotban voltam én,
mielőtt beléd olvastam volna, Vinokurov.
Próbálkozom szépen írni.
Szépen s szépet, jót s jól.
Nehéz két vonal közt bírni,
Ha megszalad a golyóstoll.
Túl száz és száz koholt bajon, bajon,
lángoló koporsóm honom, honom.
2017.
Éjjelente az Aranykort álmodom,
Szívemből merít minden zengő dalom,
De a valóság szörnyű villámcsapás:
- Itt soha nem lesz "álomtársadalom".
Hold udvarán, nap kertjében,
Csillagúton, amerre jársz.
Gyémánt színű köntösödben
Angyalszárnyon messze szállsz.
sorra vettem merre jártam
mit csináltam hogyan éltem
miféle "palotákban"
és peremvidéken
ki mindenkit hittem
jó barátnak társnak
Aki tiport minket, még jobban széttiporna.
A földben mennyi szétzúzott gerinc
hever! nem tartja őket össze már a forma.
- Testünk múló, veszendő, ócska kincs. -
Fűszál vagyok, gyenge,
letaposhat lépted.
Tölgy vagyok,
madárfészket rejtek,
ellenállok a szélnek.
Tagadom, kiröhögöm, aki nem,
azt kerülöm. Skarlát. Taszít, üröm,
mégis tűröm, hogy belém heveredett,
elaludt, és hiába keltem, marad, kacag...
Érthetetlen
Téged mi bánt,
Ördögöt naivan kérdezgetni,
Szokásos, egyperces, néma csend,
Majd nem törődve egyet legyinteni,
Krematóriumban csücsülök,
Azonban itt nem fognak elégetni,
Tartosítva vagyok, a balzsam neve: élettel teli.
Pár vénlány sétál némán.
Lám, tűzzel, vassal cérnán
hogy szőnek házat, lombot!
Űznek, várnak gondot.