Versek a munkáról
Dűlőutak, poros utak!
Sokat jártam rajtatok.
Tizenéves lehettem.
Kenyerem a mezőn kapával
S villával kerestem.
Eshet eső, fújhat a szél jeget, havat arcára,
mert a postás minden reggel felkészül a harcára.
Nem fél, hogyha betegnek visz hírt vagy éppen levelet,
hidegből vagy forróságból kapott ő már eleget.
Kakas kele, kelek vele.
Napi rutin, egye fene.
Puha párnám, rajta fejem.
Hajam kócos minden helyen.
Gyakorta felmagasztalják a méhet.
Iparkodik, buzog, nyüzsög, tevékeny.
azt hiszem hogy nem vagyok
pedig fű fa virág illat
a csobogó patak
amely ott fut el a kertem alatt
tudja hogy létezem
hogy voltam vagyok és leszek
mert ha elhallgatok
utat adok a semminek...
Csőrével ösztöntől hajtván kopácsol
sokféle fát a tarkabarka harkály.
Felutazott néha Nógrádba,
ami innen nézve Kis-Borsod,
kapaszkodott a korlátba,
ahogy Dél-Békés
a Viharsarokba.
Sosem voltak nagy kívánságai,
egyik nap a másik után.
Egybemosódó hétköznapok, neki
csak a munka jutott, viselte a terhet,
mit Isten ráosztott.
Csörög az óra, felkelek,
kávét gyorsan, ébredek.
Semmitmondó tekintetem
a falnak szegezem,
s gondolataim sokasága
céltalanul táncol a nagyvilágba.
Gurul a béka az áru rajta
Mindenki kész a mai rajtra
Gyűlik az áru ürül a kamion
Sok feladat vár indul a szezon
A munka gyűlik mindenki pörög
A karácsony itt van ez mindig örök
Jön majd a bejgli a narancs a mogyoró...
Szoci
Nyári napnak hajnalánál
Megállék a kanyargó Ifjúág utcánál
Ott hol a Szitaközi út siet beléje
De Szent Erzsébet utca lesz a végére
Hajónk léket kapott, süllyed már az orra,
a legénység mégis a padlót súrolja,
a parton a tulajok már összevesztek,
mindjárt nyoma vész az ebül szerzett kincsnek.
Nem látod arcom, csak segítő kezeim,
nem látod mosolyom, csak ragyogó szemeim.
Nem látod könnyeim a műszakok végén,
nem látod a félelmem a szakadék szélén.
Nincs értékem e hazában,
Mindenből a Senki lettem,
Agymosottak világában
Elhagyott a nemzet engem.