Versek a munkáról
Emlékszel?
Örömmel teli percekre, szomorú órákra,
zűrzavarra és hangodra, mely egy.
Köszönöm szépen ezt az űrt, utolsó búcsúra,
érzéseim olyanok, mint a busz jön-megy.
Pityókaásással kezdődött a napunk,
nem könnyű a munka, nehezen haladunk.
Megnőtt a parlagfű, olyan, mint az erdő,
páromnak a kedve ezért lett kesergő.
Kettősség
Az égen és a mélyben.
Szállok súlytalanul.
Aztán zuhanok, lefelé húz
Régimódi szamuráj, mi volt rég a cél?
Vért ontani a harcmezőn, a földesuradért.
Fésült barázdákon futó szőlősorok,
hordókba szenderült izzadtság-gyöngy álmok.
Merészek tervei a szőlősgazdának,
szőlőszemek fokán mustgőzök szállnak.
Miért is kerestem? Belső hang utasít.
Visszajelzés jött. Természetem fellázít.
Végeláthatatlan gépsorok,
készül a szép, új termék.
Előttem peregnek a képsorok,
agyam rakja össze versét.
Ha szavakba tudnám önteni,
hogy mennyire fáradt vagyok...
Akkor nem a hegyek, hanem
azok a szavak lennének nagyok...
Miért romlik meg a reggel oly hamar,
talán már a hajnal sem friss, bűze orrfacsar,
eltartott kisujjal kortyolsz barna löttyöt,
szívritmuszavar, s lerágott körmöd
jelzi, hogy csődöt
mondtál valahol.
Én lusta Nap lennék, bukott
Héliosz, hisz háromra lettem
Éber, meg ahogyan a legszebb
Is, aztán szekerem futott.
Gyűlik a félelem, a film meg elszakad.
A végtelen vetítés mára elmarad.
Bogdányi kikötő
kis hajókkal tele,
nagy a csúcsforgalom
minden áldott este.
Senki sem jár a gyárudvaron, csak én,
Söpröget gyenge, ember-arcú szél,
Növögetnek reménytelen gizgazok,
Régi, híres, jobb időkről álmodók.
Péntek este dobozolok irkát, bögrét, emléket,
És csendesen elmorzsolok egy kéretlen könnycseppet.
Az alkony vérvörös haraggal már a nyakamba liheg,
Elbúcsúznom sem engedi, dezertőrnek tart, spiclinek!