Versek a munkáról
Életem legszebb napja volt,
Ez a hivatás rám találhatott.
Embertársaimon segíteni,
Így jobb emberré válni.
Kulcs fordul a zárban, a villany kattan,
A vén rádió recsegve megszólal,
Az első munkás lép be lassan, halkan,
Feje tele még az otthoniakkal.
És Isten már megada` a siker,
És lény már éli, öröm.
Búja hamar csendes
S váltja életöröm.
"Ab equis ad asinos"
Görgős ajtók kaparják gyenge elmém,
kettéhasad lassan mély karcok mentén,
másképpen indult minden az elején.
Érdi erdőn
Ede erdész
Érted ered.
Erdészházban Ernő
Ereklyén ereszkedik,
Eldalolja: ebédszünet!
Te látod őt?
Lelke van és érez.
A ruhája, bár piszkos,
Tekintete fáradt,
De tudja, mit miért tesz.
Az évnek első verse vajon mi lehetne?
Amit a poet közössége megismerne.
Van egy munkálkodó kezében kis itóka,
mondhatnám neki, szióka mióka.
Az úton voltak végig zöld füvek,
az iskolában biztos sok hetesek.
Simon Mártontól tanult villámköltészet apropóján
Én tanár vagyok. Hagyományos tanár.
A magamfajta,
ha nem hagyja ott a pályát, akkor sikeres,
legalábbis ezt állítják többen.
Ők... kik egész nap másoktól olvasnak,
Nem csinálnak mást, csak azzal foglalkoznak...
Hogy vízbe fullasszák azokat,
Kik lélekből s szívből írhatnak.
Ember, ki vezető
Szerepben tetszelegsz,
Miért hiszed, Te bármit
Megtehetsz?
Nem lazsálnak és nem tétlenkednek,
az eladók is hajnalban kelnek,
robognak falun, át a városon,
egy hajszál maradt a hűlt vánkoson
Melléd ül az irodában,
ellopja a napfényt.
Hatos vagy, de ő egy nyolcas,
Irritáló affér.
Búcsú tanártársaimtól
Tanulni és tanítani születtünk erre a Világra,
Ellesni, szülénk, nevelőnk, példaképünk hogyan csinálja,
Az Isten dönt, és az életünkben elsodor valahová...
Elkezdtem verset írni hetvenöt évesen,
Megteszik, joggal gondolhatnánk, de csak kevesen.
Pedig lehet mindent, amit csak nagyon akarunk,
Pályafutást kezdeni, mikor már futni se tudunk.
Novemberi hajnalokon fagyok, ködök az utakon.
A ma reggel ugyanilyen, elment tőle a jókedvem.