Versek a munkáról
A földbe kerül egy picinyke mag,
fény és eső neki életet ad,
napsugár érleli a dús kalászt,
szomjazik a föld, tikkadt a határ.
Egy csapat az élet nagy viharai közt bújva,
Emberek ezreit így-úgy mégis boldogítva.
Nem is gondolná sok ember, és mégis,
Életében ott voltál, mint ahogy a fény is.
Sötét vidék, fekete ormok,
távolban villanó, vörös foltok.
Óriási, vakító, dörgő hangok.
Felsejlenek itt-ott néma arcok.
A napfelkelte átka
vet véget édes éjszakámnak.
Miért kell annak ily` korán
visszazuhannia a realitásba,
ki álmodozásra született,
s nem annak lerombolására?
Azóta nem lelem nyugalmam,
Lényem elfutna...
Ám állok,
Mozdulatlanul várok,
Miközben mosolygok,
A még feldúlt állapotban.
Kedves kenyerünk, Te áldott Mindennapi,
ínségben élet vagy, leszel még holnap is.
Esti imáinkba foglaljuk a neved,
kenyérből hiányunk többé már ne legyen.
Kombájn fordul a földön,
Gólya lép oda rögtön.
Gerlék hadba verődnek,
Hulló magnak örülnek.
Hát elhagytam a Céget.
Nem a hajó kapott léket.
Nem bírtam a tengeren
Hánykolódni "betegen".
Helyi valóság
Születik a szándék,
nincs sehol a tett,
elképzelés sincsen,
terv sem született.
Villant a valótlan, tudd,
hogy nem csalódtam.
Reggel van, kinyitom a szemem,
Madárcsicsergés hallatszik a lombok közül.
Elhagyott sínpárok végén
omladozó gyárak ásítanak,
porlad a múlt a düledező falak alatt.
Az utolsó váltón már nem
riszál egy utolsót
az első hajnali munkásvonat,
a félszárnyú ipari kapu
néha még nyikkan...