Versek a mindennapokról
Ahogyan a tinta
hozzáér s a szó
szárad a lapra
kitörölhetetlenül
ráég sok emlék
a tegnapra
de már itt
leplezetlenül...
Csak úgy csöndben elmélázva...
Gondtalan perceim
Csendes őszi délutánon
szőlőfürtjeim gusztálom,
ülök dús lugasa alatt,
múló időm lomhán halad...
Isten hozott szép múlt, régi, nagy vágyak!
A szürkületben alig-alig látlak.
Egykor Nap szárnyai nyárban a hévnek,
hova lettetek színei a fénynek?
Magadba nézve tegnap még a holnap,
ma meg már a sunyi tegnap vádol.
A jövődből mások csodákat loptak,
zsebük itt, szívük valahol távol.
Burokba zár a csönd, az éj
hangtalan. Suhanó álom
szobám falán ül, és kacag
a rám zuhanó magányon.
Jaj, de unja párom
a felolvasásom,
mikor újabb "művem"
épp elébe tárom.
Szeretek élni.
Minden reggel ébredéskor
szebb napot remélni.
Mióta Földön létezik élet,
mindig reméljük a tavaszodást.
Pacsirta dala kikelet hangja,
április okozna kavarodást?
Az ég csupa festék,
felhő füstölög.
Belengik az estét
az ezüst ködök.
Udvaron alkony csendje nyújtózik,
egy kiskapu nyiszorog didergőn.
Halk zsongás, rácsitteg madárcsevej,
tavaszfuvallat suhan az erdőn.
Az ég ma üres vastraverz,
pár felhő csak, szakadt silány,
ereszek orra csapra vert,
lógó jégtakony a hiány.
A Nap lemenőben. Szürkület leple
imbolyog az alkonyat szőtt taraján,
már láttató szépen száll le az este,
szunnyad a pislákoló fény parazsán.
Felmerül-e benned, hogy ez így van?
Többször utazol hullámvasútban.
Lehet, hogy sokszor észre sem veszed,
napi ritmus maga alá temet.
Sehol nincs kettő igazi egyenes,
valahol bátran egymásba is metsző,
legtöbbjük sok sajnálattól szegecses,
hajlongásba görbült és visszatetsző.
Tavasszal, ha sóhajtanak a fák.
Téli álmából felébred a világ,
már nem kereslek tovább.