Versek a mindennapokról
Más baján nevetni nem szép dolog
Mélabús hangulatban bandukolok hazafelé,
tulajdonképpen alig nézek a lábaim elé,
megbotlok egy hóbuckában éppen,
előfordul ilyesmi igen gyakran télen.
Elérem én az égboltot,
csak székre kell állnom,
s angyalszárnyakat növesztve
angyallá kell válnom.
Lassan, de biztosan
megmérgezi lelkedet
a létedet körülvevő,
látatlanul érezhető,
kételyt szövő rémület.
Kitárt karjaimmal ölelem a semmit,
Nem érinthet már többé senkit.
- Senkit?
Ájultan a tavasz bimbózó csöndjében
Egy aprócska halacska a tenger öblében
Azt súgta nékem:
Menj haza, gyáva lélek!
Elnyűtt egészségem romjait tákolom,
nem vigyáztam rája, ezt nagyon fájlalom...
Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.
Eltalált a szó, célba ért,
Azóta gyógyítom magamért,
Több vagyok minősítésednél,
Megannyi szó van balzsamként.
Emelkedj fel, lélek!
Kérlek, húzz magadhoz.
Csak magamtól félek.
Túl közel a naphoz
Itt az élet csupa farsang,
Vidám, s jól mulat a nép,
Mindenki álarcot visel.
Örül, ha jó munkája van,
S fizetése épp elég.
Mulatságra futja még.
Mindenfelé formás testek,
rajtam pluszok, nem jól festek.
S hogyha nem a tükör rossz már,
az ott sajnos nem egy rozmár.
Már fel sem tűnik senkinek, ha eltűnik egy emberünk
El akartam ütni
az unalmas órákat,
Lementem a parkba
egy jó nagy sétára.