Versek a mindennapokról
a tükör mögött foncsorhiány szemed.
tőkesúly inog, lehúznak költségek,
fáraszt, hogy háborogsz, szívod véremet,
letenném végre a felelősséget.
Halk, hangos.
Néma, beszédes.
Éber, álmos.
Hol keserű, hol édes.
Nem zöldül fű, nem nyílik virág...
Fájó, véres vihar süvít mellettünk.
Ahol ínséges napok, füst remegtet,
tengernyi baj és bánat keseregtet.
Ahol nem zöldül fű, nem nyílik virág,
helyette kiégett föld és vértócsák.
Nagyon rövid nappalok s iszonyatosan hosszú éjszakák,
Ez nekem a minden és legnagyobb félelmem az életemben:
Lemegy a Nap, s feljön a Hold, vele együtt minden rosszaság,
Éjszaka van, sötét... A rossz hangok a fejemben egyre élesebbek.
Keresve vagyok, de nem én kellek,
csak valami tőlem vagy belőlem.
Nem azért, mert nem hallanak felőlem,
nem, hanem mert kell, de nem én kellek.
Csillagok közt teliholdas éjszaka
Virrasztasz hat rád az éj szava
Tejútrendszeren Göncölszekér robog lelkesen
Lámpás alatt öregúr mosolyog rád kedvesen...
Találj nagyobb hatalmat
Úgy hogy nem vágyódsz más után
Zengeted a falakat
Ólomharangot kongat az elmúlás
Az égbe vésték ezerszer
Felettünk üvöltve vágyódik
Hiába bolyongtál nemegyszer
A táplálék szétszóródik...
...Pókháló szövődik fejemben mely meseszépen szálló
Ténfergés a mindennapokban...
Még mindig a magasban álltam,
egy hegytetőn kitárt karral.
Tegnap még sasként szálltam,
már az ég alatt sötétebb a nappal.
Ezerszer láttam már nagyratörő álmokat,
Mindent felszántó, vöröslő lángokat,
Igaznak hitt szavak húsba vájó láncait,
A hazugság nevető, károgó varjait.
Nincsen bezárt múlt, nincsen törölt emlék,
mikor felszakad, már nem siratom.
A régi ÉN-ből ha egy dallá lennék,
találna húrokat a fájdalom.
Elemezgetés...
(vers)
Az éji sötét vágtat matton, színtelenül,
Sőt, ha én jól érzem, akkor gyökértelenül...
Egy havi vagy már ezerévnyi a szenvedés?
Volt itt mindig is messzinek tűnő gondlesés...
Mondják, ne ríjak itt mindig.
Merjek élni, időt múlatni,
Lelkek közt kutatni,
Hátha szembejön Ő, kire érdemes volt várni.