Versek a mindennapokról
Nem szólsz, s én hiába csökkentem magamban a lázat.
Az "ecpeckimehetsz" nem adhat erre választ.
Téblábolok nyakig ködös emlékekben.
Nem akarok hinni jéggé fagyott nemlétedben,
mely olyan homályos, olyan bizarr...
Egykor világunkban
Volt érték, és az számított!
Becsület, és nem pénz.
Becsület? Volt, de kiveszett.
Ma pénzzel mérik az embert.
Ízes a tavasz, már nem az a fruska.
Fehérlik a nyár előtti állapot:
fürtökben lóg az illatos pampucska.
Tövisekhez illat ad varázslatot.
Hideg az éjjel,
Zokog egy szélvihar,
Jöjj közel, kérlek,
Gyászom majd takar:
De nézd! A reggel les,
Hol a kelet ívet fest,
És a hajnal izgő madara
Földünkbe mar.
Ha felnézek az égre, téged látlak,
Ha hallom, ahogy a szél fújja a fákat...
Kihegyezett fantáziám
átsiklott a tűnek fokán.
Öltött egyet-kettőt rajtam,
máris megfiatalodtam!
Szivarom füstje
Szürkén világít kertem
Sötét szegletén.
Apró, sárga fény,
Szentjánosbogár éjnek
Sötét palástján.
Az érintés, melyet adtál,
A mozdulat, amit hagytál,
A semmit sem mondó mosolyod,
Az számomra a nyugalom.
A bazsarózsát kert sarkába
ültetem, hol félárnyék van,
diófától kicsit távol,
s te vigyázol, tövét ne sértsd,
ha salátának ágyást ásol.
A macska éppen nyávogott,
S jelezte, hogy kimenne.
S mikor szabad lett az út,
Szaladt ki a hidegbe.
Hitemet helyezném, Múzsa, csak eléd,
foglalkoztatja naponta... az elmém.
"Hinni a templomban szokás!" - hallhattam,
ki él, hisz... akaratlan, akarattal.
Uram!
Ki teremtette az engedetlenséget,
ha az embert te magad?
Miért él bennünk balsors, átok,
miért vannak gyarló gyilkosságok,
gyászos temetőben éledő hajnal?
Élj másként, légy szabad, bohém, vidám!
Csak tudnám, mire van a sok tanács?
Miért kell másoknak megfelelnem,
Csak szórakoznak, játszanak velem?
Szoktál-e még álmodni? Jót és szépet.
Szoktál-e álmodni? Bút és bánatot.
Küzdesz-e a sárkánnyal? Hogy védd néped.
Vállalsz-e még álmodban kockázatot?