Versek a mindennapokról
az időkabinban létszimulátor,
rég levált hordozórakéta-anyám.
aprót lélegzek, csak néha bokákol
föl a torokba gyűlt kozmikus magány.
Csak akkor jössz rá
a pillanat értékére,
mikor emlékké válik.
Talán bánni is fogod,
hogy hagytad elmúlni.
Egy elmagányosodott nemzedék közt élem az életem,
nincs már úrrá rajtam sem a káosz, sem a félelem.
Vagyok, mint oly sokan, egyedül.
Most itt fekszem a szobámban, és arra gondolok,
vajon hová tűnt Isten ebből a világból,
hogy annyi szerelemre méltó ember szenved a magánytól.
Mit jelentettem neked, nagyvilág?
Mit jelentettem én neked, nagyvilág?
Virág voltam óriás réteden, mi nyílt s elszáradt.
Egy porszem, mit ide-odavitt a szél.
Soha nem tudtam ellenállni játékának.
A digitalizáció korában
Új évnek hajnalán új szelek fújnak,
egy évtized ekhójának dallamai zúgnak,
vándorként keresek, kutatok, mint télen
hóba rejtett titkot kutató madár a szélben.
Tegnap
felhők felett egy arasszal
találkoztam önmagammal,
mosolyogtam színarannyal.
A csapodár szél
Halkan kél az esti szél,
Csókot hint az éjnek.
Susogva vall szerelmet
Minden éji fénynek.
Keresek, te találsz.
Nézek, te nem látsz.
Kések, te nem vársz.
Elesek, te felállsz.
Lányok a jégen
Kedvetekre rímbe szedtem,
elregélem most e versben
- figyeljetek hát a dalra! -
hogyan járt szép Pogány Réka.
Minden levél földre hull a fákról
Avarba hullt lombokon lépkedek,
Minden levél földre hull a fákról.
Holnapra várni így lesz érdemes, -
Egy mosolyt még kilopnék a nyárból.
visszatekintve emlékeim sora
sorjáz képzeletem idegrostjain
barázdákat szánt az idő vasfoga
hogy jutok majd túl a szirtek ormain
A Hold ragyog
házak rendje
lehelj rájuk
a magas éjben
annyira várnak
hideg sötétben
törpe óriás
óriás törpe...
Elhasalva
Kormos este van, ködfátyolba bújnak
a ház felett a Hold s mind a csillagok,
finom ujjaid a hajamba túrnak,
szemeidben mégis csak tompa fény ragyog.