Versek a mindennapokról
Lázas vagyok, óvakodj
Tőlem, ne gyere közel,
Van itt hely bőven,
Ha tüsszentek, márpedig
Érzem, hogy itt vagyok
Egy tömeges térben.
Te vagy az, akiért pillákat nyitni, ébredni érdemes.
Te, akit látni akarok,
a karok gömbölyét érezni,
szeretni, ölelni vágyom.
Minden eltöltött időszaknak
megvan a maga szépsége,
a fiatalnak a bolondság,
az öregnek a maga vénsége.
Kit szeretek pogány istenek
Megkeresztelkedett lánya
Szerelmünket
Nomád szelek vésik márványba
Mikor oltja csók-éhét a számnak
A virágok előtt leborulnak a gyomok
Tömjénillatú imába szelídülnek a bűnök
S egyszerre zenélni akar minden tücsök...
Nem vagyok egyedül,
a magány a hű társam,
soha nem menekül,
itt fogja a vállam.
kikötni végre
megpihenni
nem fogni be
szeleket
se vadakat
se szelídeket
ülni a parton
csillagfény alatt...
Lassú volt az elfelejtett
Fájdalmak tükörképe az égen
Visszavetülnek tetteink
A fekete-fehér égen
Nézem a város forgatagát,
Jön egy ember, ahogyan lóg rajta a nagykabát.
A fa ágai búskomoran hajolnak le,
Az élet közepén, mégis az élettől elrejtve.
Kockába, skatulyába, keretbe!
Beleférsz-e, kedveske?
Nem lépni a belekre,
Mézes mosollyal szelni el!
A múlt az árnyékom,
és a legnagyobb csalódásom.
Sokat várok tőletek, emberek.
Kedvességet adok nektek,
de sok ez nektek.
Néha fáj öreg lelkem,
néha fáradt fiatal testem.
Fény
Ölel...
"Itt vagyok,
Vigyázok rád!"
Ó, Anyám, Te vagy...
Zuhan a mélybe, ablakon néz át,
koppan a csendben, csöppen tetőre.
Emlékét körben hagyta reményben,
egy pillanat az élet, célját elérte.
Amit tegnap mondtál már a hamutál alján pihen
Amit holnap mondasz még túl korai gyulladni
A mai napra meg talán pont annyi még a tartalom
Mint odaszáradt sárgásbarna kávéfolt a matracon...