Versek a mindennapokról
Fagyi szezon forró nyárban,
ketten nyaltunk - boldogságban...
Nem akarok tenni, lenni,
vaktudatom lélegezni,
úgy tenni mit aki érti,
megjátszani térdig érni.
Mióta a tinderen vagyok,
A hüvelykujjam sajog.
Balra húzok nyolcat tízből,
Kettőt meg jobbra viccből.
Kivetett vagyok mindenhol,
Az én hangom halkan szól.
Nem vagyok harsány, sem komolytalan,
Lehet, emiatt vagyok egyedül, és boldogtalan.
Ahol minden mosoly mögött megbújik az ármány,
angyalnak hitt emberekből tör elő a sátán.
A lelkem éles gyötrelmei kínzásokkal tele,
Nyúzott-húzott pályákon épp leszállt a lepel,
S víg réteken síró szemekkel észreveszel.
Kérdezel, begyűjtöd, gépeled, elküldöd,
keresed, javítod, kezeled, tanulod,
táblázat - csíkokban szemeket kápráztat...
Magként kezdi életét minden egyes vágyam,
Ültetnem kell a földbe, hogy megtaláljam,
Hozzám húzva tekereg felém mar a pillanat,
Mikor elhagyja a karókat, s felfelé tör untalan.
Ártatlan évekből a valóságba...
Átlépés...
Amíg gyermek voltam, mindenfélét gondoltam,
Gyermek ésszel tele tervekkel, ábránddal.
Azt képzeltem, boldogok az emberek,
Majd én is ugyanilyen leszek.
Bánatom hagyom az őszi égre,
sötét, komorult felhők hegyére.
S míg szemereg némán a letűnt idő,
ellep a rozsda, a mindenevő.
A gyomos úton
csenevész virágok,
megkopott pad áll,
jobb napokat látott.
Itt vagyunk, ki tudja, miért?
Nézem, ahogy egymást kergetik az esték,
Nyár után közel már az ősz, zaj után a csend,
De még akarom, hogy bennem valami égjen...
Haza csak ott van...
Hiába élek idehaza
kitéve minden frásznak...
Akarok valamit adni, hogy lássák, én Én vagyok.
Szeretnék bizalmat kapni. Meleget, mert megfagyok.
Érezni valami tisztát, egy dolgot, de teljeset.
Figyelni, nemcsak nézni, értékelni a helyzetet.
Sok-sok kín és szenvedés,
Már nem érdekel a tévedés,
Csak az embertelen módot ismerik,
A pénz súlyát magukkal cipelik.