Versek a mindennapokról
A csend ereje
Vannak szavak, melyeket olykor ki kellene mondani,
az talán mégis jobb, ha most OTT BENT marad,
azokat a szavakat most magukba kell fojtani,
mert hogyha kitör, tán sok gát átszakad.
Itt van, mindennap látom...
De még sincs itt.
Itt vagyok, mindennap lát...
De mégsem lát.
Fehérbe öltöztek a fák,
az ágakon millió kristály,
meghajolnak a dér alatt,
hódolva az évszaknak.
Kopp-kopp!
Ki van odakint?
- Én a szeretet vagyok,
engedjetek be, kérlek,
itt kint nagyon fázok!
a kis templom misét kongat
szutyok-szürke fönn az ájer
búvik madár és haszon-vad
ébredni később is ráér
szabad péntek szabad szombat
talpra magyar fuss munkáért...
Megváltozott az ember s vele a világ...
Megváltozott az ember, s vele a világ,
Nem látod már, hogy nyílik ki reggel a virág.
A tavaszi szellő nem érinti meg karod,
Nem tudod, milyen, mikor tiszta vízzel mosod meg az arcod.
Túl a kapzsiságon
Ti vízfesték illatú emberek,
kérlek, engem sose kövessetek.
Annyi színben vagytok a világban,
elkárhoztok mind a kapzsiságban.
Arcom hideg, fehér maszkját
ordítom. A pontos menekülés
sakktáblája is falfehér. Minden
lépés önmagához ér. Így
történik, hogy különben is...
Kimerít, száraz pergamenné válok,
de nincs, ki színeket fessen rám.
Mint régi, elhulló virág,
Kit az újkori szélvész felkap.
Mint eltűnő mesevilág,
Mit a jövőkor elhamvaszt.
Reggel van. Kinyitom szemeim,
Érzem a kávém illatát.
Megittam, még egy gyors reggeli.
Felöltözök, lent a biciklim vár.
Kézműves kaviárt kézműves pohárból!
S ha gyerek már ordít, s kéne egy pohár bor,
tudom már, hogy mi kell, hogy mi most a trendi,
s megvan már, hogy kivel, mit s hogy kell ma tenni.
Kávéízű péntek reggel
Én vagyok te voltál
Elme koccan félszeg testtel
Úgy érzem hogy talán jobb már