Versek a mindennapokról
Csak néztem a hatalmas toronyórát,
és közben láttam eltorzulni az alkotója arcát,
görbülnek a mutatók, s elhalványulnak a számok,
ilyet mindennap én sem látok!
...Egymás után hullnak ártatlan emberek.
Óvodás gyermekek néznek fel az égre,
Villámok cikáznak, véget ért a béke.
az utcát betakarja az éj sötétje
munkából battyogok haza
csend honol a környéken
vak mindegyik ház ablaka
Békésen, néha hullámzó víz
Mint a csendes szellő, édes íz
Egy kövecske csobban
Hullámok miatt kissé robban
S ha ezernyi tűzben égő kő ér bele
S ki is alszik szinte a fele
Hirtelenjébe úgy füstöl és párolog...
A fájdalmaim? Másnak mesék.
És folyton megy a vádaskodás,
Ahelyett, hogy megértenék,
Hogy miért van ez a romlás.
Amikor a léted lomha láz,
lepereg a face-edről a máz,
szíved is csak hűségből dobog,
unottan vered bádogdobod,
míg az agyad türelmet magol,
leterít egy aljas bombagól,
amikor a bánat ostoroz,
tanmese ott már nem oszt-szoroz...
Rám nézel, s egy képet alkotsz
Arról, milyen vagyok,
S lehetek akár ellenszenves,
Pedig nem is ismerhetsz.
Köszönet a figyelmetekért
Átölelnélek, ha tehetném,
ha átölelnélek, szeretném,
táncot járna bennem a lélek,
táncolna a tiéd is, amíg ölelnélek.
Gazdagéknál ég a világ
sütik már a rántott békát
A szegény ember meg csak nézi
hogy a békát hogy filézi
Elfelejtettünk sírni és szeretni
Ave Maria - hallgatom és nézem
Megrendülten az örmény-francia
- szegény, már ő is elment közülünk -
Énekest, Charles Aznavour-t.
Ave Maria, angyali üdvözlet.
Nézek csak egyre nyegle lényedre,
de nem jövök rá a lényegre,
rejtegeted,
mi van veled...
Egyszer fent, egyszer lent.
Az életem összement.
Fogva tart a bú, a kétely,
Egyre lejjebb húz kezével.
A szív mint vágtató lovak a pusztán
A törött lélek elleni elme a puskám
Oly sok csók töltötte már táramat
De mind áldozata pokoli áradat...
Bárgyú képem, lapos szemem
Bambaságot szimbolizál, sápadt
Orcám bőre megereszkedett. Köröttem
Összefolytan zajlanak az események,
Járáskor folyton szédelgek.