Versek a mindennapokról
Déliben az olcsó gyrosos,
naplemente, félholt, üres árnyak,
vizes padok, éteri most, hogy
egy helyben állnak.
Álarcodtól csupán szúrós pillantásod látom,
Ne aggódj,
Elég ez is, hogy csendedben a lelkembe gázolj.
Világba kiáltom agyam telített tartalmát,
mindazt, mit lelkem bent tartani nem bír már
Kitárt karokkal ölelem a világot,
szívemben nevelem az összes virágot.
Tépjél magadnak, amennyi csak kéne,
csak vigyázz, hogy szívem ne törd össze.
Boldogság az, mikor igazán önmagad vagy.
Mikor már semmin sem agyalsz.
Minden félelem elhagy,
S megfelelési vágy nélkül vagy, aki akarsz.
A kávéháznak sarkában ül egy öreg,
Nem ismeretlen számára ez a közeg,
Rágyújt a pipára, majd hosszan beleszív,
Fehér füstjét messze vezeti a boltív.
Hétköznapi
Hétköznapi, zilált, érzéketlen paraziták,
Reggel, mikor még messze az alkony,
Útra kél a sok vakegér, feszültség hátha kél,
Mind rideg, mint a tél, és mit sem ér,
Mint az orromra rászáradt takony.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Mint te, dalia vándor, keserű annak útja.
Hosszú utadon kísérjen a múzsa csókja.
Vígan mosolygó lombok kísérik útján.
Vándorbot nehezedik annak bal vállán.
Te csak azt látod, hogy nevetek,
Néha tényleg önfeledten,
Talán, még csillog is a szemem,
De nem ezt érzem lelkemben
A tömény szesz az Isten átka,
mérges vagyok a világra!
Miért engedik? Miért árulják?
Hány ember issza tönkre magát,
ki nem tudja, mi a mérték,
vagy bánata túl nagy mélység.
Főnököm figyelmébe, tisztelettel
Nap mint nap kapom én az ígérő szót,
majd jobb lesz egyszer,
őszinte mondatokat, ígérő szavakat,
ki ígérni nem tud, az igazán szegény ember.
első szerelem
Nem az vagy már, ki voltál rég.
Megváltoztál, bár próbálnék
visszanyúlni régi érted,
megtalállak még - ígérted.
A didergő szerelem
Hajszolod? Megijed. Elrepül.
El nem éred. Messzire elkerül.
Ne szorítsd! Rabbá teszed.
Mosolyogj rá! Otthont építs,
Ne lakatlan szigetet.