Versek a mindennapokról
Anyám adta, tanítgatta...
betűk, szavak... csak igazak.
"Őszinte légy", mondogatta,
"Hazugságtól széthullanak"
...én még most is hiszek benne.
Kezdetleges rapszódia a szenvedő szerkezet ellen
keresd Magad benne
Vízióim rabja vagyok én,
Hol annyi sem igaz, hogy igaz, ami tény.
Rapszódiámat írom tudattalan,
Ami, ha elkészül, olvasatlan.
Maradok önmagam,
Akinek ez nem tetszik,
Hajtson vadakat!
Ne szólj, ne beszélj
Ne írj, hallgass!
Ne sírj, ne rázd a fejedet!
Lábaddal, kezeddel
Ne verd az ütemet!
Hallgass!
Azt mondják, hinni kell,
hinni az emberben...
Mért’ van, hogy csalódom
százszor és ezerszer?
Ledobtak a valóság gödrébe.
Zuhantam, zuhantam, zuhantam.
Majdnem elértem a sötétben
Az alját. De soha nem akartam.
Én tudom, milyen hallgatni,
lehanyatlott kézzel továbbállni,
szeretetgombóccal a torokban.
ha tűz és víz között parkolhattam volna,
levendula virágoktól színes mezőn,
ahol a szemem nem ütközik vihartól vert fákba,
s a technika vívmánya nem zörög süketítőn,
a virágmező csak nekem illatozna,
nem léphetne színre a sok ölbeli "ismerős",
vagy lehetnék hiszékenyebb, balga,
s most mondhatnám, én vagyok a nagy ő.
Nézem a kéklő, könnyed csendet,
A végtelenbe néző eget.
Mit láthatott már?
A felhők sokasága száll,
mintha muszáj lenne, úgy váltanak irányt.
Korán reggel trágyát hány,
A pajtában csárdást jár.
Becézi a tehenet,
Ki cserébe ad tejet.
Szeretek élni.
Minden reggel ébredéskor
szebb napot remélni.
Neked/Nekem
Mi nekem árulás, neked öröm.
Nekem a család a baráti köröm.
Elindultam, meg nem állok,
várnak reám új világok,
új világok, csillagálmok,
bízom, hogy odatalálok.
Úgy jön el, mint aki épp menne,
füstjeleket küldöz a felhők fölé,
elered tőle az ég szürke könnye,
s legördül arcán, mintha értené.
Nem mondanám rejtélyes világnak,
inkább ajándékszerűen szépnek
az örök élet előszobáját:
a helyet, ahol napra nap élek.