Versek a magányról
Reggel-hideg kályha, csövek,
begyújtásra rongy és papír,
szemüvegbe száradt szöveg,
sajtón magát unja a hír.
Már nem lángolok,
Parazsat őrzök.
S ha jönnek vendégek,
Elrejtőzök.
Emlékkönyvbe sepert gondolatfüzér,
múltba mártott jelen időtlen dala.
A rég volt s meg sem történt pillanata,
a jövő elől, mondd, hová is tűnnél.
Mikor még elmondhattunk volna minden szépet,
nem mondtuk ki, ami szívünkben égett,
hogy egymás nélkül nem élet az élet...
Vannak, kiknek nincs más "kincsük",
csak a múltjuk és az álmuk.
Foszladozó pókfonállal
bélelgetik emlékágyuk.
Látom az estet
- bár tavaszodna -
s benne mi lelkem
összetaposta
Dallamtalan csönd botorkál
bennem, napra nap
visszhangzik a némaság, ha
megszólítalak.
Mellettem a csend honol,
hallgatom, hogy szónokol.
Csillagsors az ég között
hullámsírba költözött.
Az est csöndje elvékonyul,
szobámban riadt valóság.
Megszűnt már a tér, az idő,
a végtelenben egyedül vagyok,
elérhetetlen messzeségben vannak
az örömhozó, fényes csillagok.
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
amikor álmatlanság gyötör
A köd lomhán kúszik a tájra,
varázslat: álom kuszasága...
Búcsúzik a fáradt délután, s vele az este is.
Fáradt a lélek, pihenni vágyik, ahogy a lomha
éjjel is. De a reggel, ha újra ébred, elvágyódom
innen messze én. Gondolatom távoli tájon
szárnyal, ahol az ég a földdel összeér. Van, hogy a
sivatagi dűnék rejtélye vonz, máskor az égig
érő hegycsúcsokra vágyom, a tenger végtelen, nagy...