Versek a magányról
Édes ölelésed, csókjaid,
kedves szavaid helyett,
az őszi szél arcon üt,
átkarol és gúnyosan nevet.
Csendes az este,
csendes a hajnal,
nem ébreszt már
a madár se dallal.
Mint sötétben a fény,
Naptűzésben hűs árny,
Vagy kék patakban tűz,
Úgy közeledik felém.
Hegedűvarázs az árvalányhajon,
Édes csók szellő ajkadon,
Diszharmónia az ágy ölén,
Vakon sírok álmaim peremén.
Én nem kellek senkinek,
Engem az nem szeret, akit én kedvelek,
Élem nyomoróságos életemet,
Hallom lelkem minden fájdalmas sikolyát,
Látom szívemet, ahogy a szerelem emészti tovább.
Minden éjjel messze járok,
imádkozok a halálhoz.
Messze űzök minden álmot,
férjhez megyek a Magányhoz.
Ágyamon fekszem...
álmaim csendesen
csattannak a plafonon
majd a falakon
lassan lefelé kúszva
eltűnnek a semmiben.
Sanyarú a lét, ha nincs kit, csodáljon szemed,
S hiába keres valakit szíved, aki fogja a kezed.
Üres már az állomás,
Csak én ülök egy kopott padon,
Búsan, merengőn
S az őszi szelet hallgatom.
A gyertya-fény mellett ülni,
És csak verset írni,
Hogy ír a kezed,
De nem ott az eszed,
Jó, ha nem tudod,
Hogy milyen dolog ez.
Egy kicsit úgy érzem: elvesztem.
Magamban mindent összetörtem.
Együtt van jelen magány és szerelem,
harcuk számomra örök küzdelem.
Mosollyal leplezem a zűrzavart,
melyet az elmúlt idő kavart.
Vágyva csendes révületre
feküdt a hal partra vetve.
Csillogott, mint kóbor ezüst,
párállott, mint távoli füst.
Körülfogott a két méter magány,
mi beszállt ma a szívem ablakán.
Kihűlt már az utcán a nyári forróság
Leszállt az éjszakával a tintakék valóság
Átvette az uralmat a végtelen csillagtenger
Nyugovóra tért boldog s boldogtalan ember.