Versek a magányról
Suttogás az éjszakában,
álomtalan álmot látok,
körülvesznek bús lidércek,
múltba-fúlt halk csendkirályok.
Jeges hidegség űz át az éjszakán,
társam a sötétség, őrzőm a magány.
Köveken koppanó,
magányos lámpafény,
szívekben dobbanó,
csalódó vak remény.
Itt ülök egy szobában egyedül,
Próbálok élni, de sehogysem sikerül...
Már megint csak a szobámban ülök,
s mindenféle bizar dolgon tűnődök.
Minden reggel mikor felkelek,
ugyanazok az undok emberek.
Egyik napról a másikra élek,
Már nincs bennem sok élet.
Hiányzol, csak arra kérlek,
Találj meg, mert nélküled semmit sem érek.
Csak az ereszcsatorna csorog a csendben,
ahogy lassan rám telepszik a magány.
Messze van mind, akit szeretek,
bár tudom, hogy sokan gondolnak rám.
Fölém tárta szárnyát a magány és betakart.
Tisztaságom emlékét szürke por lepi.
Fáradásnak indult korán kivirágzó testem,
a tüzes májust hosszú ősz követi.
Felkelt a Hold,
de ma annyira fénytelen;
Udvarában sírnak a csillagok,
az utca is néptelen.
Minden este meghalok, mikor hazamegyek,
Mert nem azzal élek együtt, akit én szeretek.
Minden este felveszem a vasálarcomat,
S fájdalmamat elrejtem, hogy ne láthassd te azt!
Olyan vagy nekem,
Mint egy kóbor csillag
A sötét éjszakában,
Mely utat mutat a
Megfáradt vándornak.
Ülök a szobában,
hideg a kezem.
Hideg, mert nem vagy itt,
hogy melegítsd nekem.
Hallom a tömeg csevegő zaját
Meglepett kiáltást, vidám kacagást
Ujjonganak, mindenki tapsol, ünnepel
Csak én ülök itt
Kis szobámban, csendesen