Versek a magányról
picit sem
Rám gombolta kabátját a magány.
Didergek benne - fázom.
Útközben, avagy elhalasztott párbeszédek
amíg kapaszkodna földbe égbe
rejtve ha segítségre szorul
mosolyát más grimasznak vélve
bánatát kimondatlanul hagyja...
Reményeim, mint stigmát, viselem
az elfogyó Hold éjszakáján...
kicsit boldog
kicsit elhagyott
kicsit néma életek
kortyolják halkan a forró reggeli
kávét biccentve egymásnak ismeri
mind a hajnali arcokat
A telihold álmosan kukucskál be az ablakon,
Rám néz, álmodom? Elszállt minden gondom.
Régi énem emléke megmarkol, magamat elsírom.
Valaki segítsen... Én... Én ezt már nem bírom...
Fiatal vagyok, mint az alkonyat,
Szemedbe néz, majd mélyre hat
Akarat, az akarat.
Túlgondolni a dolgokat sorban,
Majd maximálisan bajba sodorva
Érezni azt, mit eddig nem, újat, szépet,
Bolondnak lenni, ez vagyok én, kérem,
Hogy a télből hirtelen virágzó nyár lesz,
Hogy az illatok bódítanak meg...
Kezemet szorítva félelmeim vezetnek
kiégett létezésem sivatagán át...
Az idő nem segít. Az emlékek elenyésztek...
Nomád lelkem nem leli táborát.
Álmomban láttál, én megláttalak.
Álmomban szóltál, én meghallgattalak.
Van, hogy az embert haragja hajtja,
mit a világ s a másik ember ellen érez,
de egy sem oly keserves, mit önmaga szívébe döf:
menni előre, nem tudva merre, futni céltalan,
Istent s Törvényt tagadva, reményt elhagyva.
...Fáj még a múlt s a jelen, de némán állok s csak tűröm.
Hagynám még, hogy az éjszaka álmokat szőjön,
De árnyékom rám vetül a falon, tán ma sikerül győznöm.
Hogy mire vágyom, én sem tudom.
Benn állok a mókuskerékben,
S onnan kitörni nem tudok.
Zokog a zuhany.
Azt ígérted, megmosod a hajam.
Szomorúan feküdtem melletted a kádban.
Nem akartad megkérdezni, mi a gond.
Neked bejön az élet,
Engem meg elhagy.
Semmit sem érek,
De téged ez meg se hat.
Értetlenül szemlélem a világot.
Meg sem rezzen, pedig valaki kiáltott.
Nem nyúlnak karok a földön fekvő felé.
Nem kerül étel sok gyermek elé.