Versek a magányról
A tömegben állok egyedül,
Miért érzem magam elveszettül,
Emberek közt vagyok,
Mégis idegen vagyok.
csillagvilág sírboltnyi égen
virágszirmokat bont a Hold
illatfelhőn vacogó holtak
mit orrukkal a föld szagolt
Szent mirtuszom fekete imakönyvben,
hófehér fátylam csipkéi foszlanak.
Koszorúm gyöngyei gurulnak szerte,
fekete-fehér táblán királyt siratnak.
Ott állt... magányos, mély csendjében
Tripoli felett, fenn a hegyen,
karját az ég felé nyújtotta,
a tájat egymaga uralta.
minden egyre jobban aggaszt.
csak fát vág bennem az idő,
hogy elégethesse mindazt,
mi a szívben újra kinő.
La solitude et la liberté
A fénylő sötétség
fátylat hág az éjre,
érzékenyek már
vöröslő szemeim a fényre,
s a csend friss záporában
vonaglok a párás,
titokzatos város porában,
hol időtlen a köd...
Ó, te szép, nagy s büszke teremtmény.
Szunnyadva ülsz ott a havas csúcsok tetején.
Egyre mélyülő nyomok a sárban.
Az eső csak esik, és nem jön a kikelet.
Az ég borús, lassan veszítem el a hitemet,
Mint az öreg tölgy a lápos mocsárban.
Ahol én lakom, ott feketék az árnyak. Denevérek szállnak.
Amerre lépek, ott szúrós szaga van a boldogtalanságnak.
Könnyekkel küszködve,
Fegyverrel kezembe`
Nézek farkasszemet
Minden félelmemmel.
Hányszor gondoltam szépet,
S gondoltam rád,
Vágyott kedvesem;
Hányszor csupán azt vártam,
Hogy karjaim karjaid közt éghessen;
Hányszor vesztél volna, de nem hagytalak;
Hányszor mentél volna; s én tartottalak.
Árnyékok a plafonomon
Kígyóznak és feltűnnek a lángoló fényben
Álmodnak az űrsétáról
Lassan elkapja őket a párduc a lámpáról
És az élet olyan furcsa lehet
Vedrek tele a félelmekkel
De rendben van
Egy sziget vagyok...
Hű társam vagy, mindenhová követsz,
Már megszoktalak, néha úgy érzem, szeretsz.
Velem vagy reggel, délben, de főleg este,
Ülsz az ágyam szélén némán merengve.
Csontváry emlékére
Egy lába sincs gnóm
furulyázik,
körültáncolnak
fejérleples asszonyok.