Versek a magányról
Aki régen erőt adott,
Most teljesen magamra hagyott.
Emlékekben merengve,
Milyen volt a kezem a kezedbe.
A felhők is remegnek esőt könnyezve.
Őszi levelek temetnek be.
Kis sodrású, kicsiny patak,
tetőled nőnek nagyra a nagy tavak.
Hol hideg, hol meleg vized forrása,
úgy változik lényednek sodrása.
Nyomorod magányoddal
Karöltve fojtogat;
Te sem békélsz magaddal:
Vívod örök harcodat.
Ne félj, ha tavaszi estén
pattannak feszülő rügyek,
virágba borulnak fák és fiatal szívek.
Ne félj!
Covid-19
A vírus előtt volt egy másfajta élet,
olyan, ahol a rettegés nem volt szükséglet,
a maszk sem volt az élet velejárója,
csak az hordta, ki felesküdött, hogy az életeket gyógyítja,
még éreztük a friss levegőt minden porcikánkban,
és nem fürödtünk a magány kínzó bánatában,
helyette éltünk, ahogy csak lehetett,
odamentünk, amerre csak vitt a képzelet...
Sötétség, sötétség vesz körül,
suttogók beszélnek hátam mögött.
Rólam beszélnek-e, vagy nekem,
lehet másról, de biztosan nem velem.
Ott van a csönd, érzem a szívem mélyén,
És ott van az égen a hervadt virradás.
A napnak nincs otthona, borzong az éj:
Egyedül lettem, köröttem senki más.
Vetül az árnyék, szunnyad a táj,
Fáknál játszadozó, szürke árny.
A minap képzelt kínomon nevettem.
Nem az fájt, hogy másfél napja nem ettem...
Csillogás a kacathalmon,
Káprázat;
Ázott könyv alul,
Áldozat...
Lefekvés előtt rád gondolok, s lehunyom szemem,
Elfog a szomorúság, mert nem vagy itt mellettem.
Nem hallhatom hangod, nem láthatom a szép szemed,
Nem ölelhetlek át, s nem foghatom meg a kezed.
Megannyi drágakő létezik a Földön,
Felvettelek, ez maga lenne a börtön?
Oly távolinak érzem most az életet.
A magány felejt és rejteget.
Rád várok csendben ülve,
Mikor jössz el hozzám végre.