Versek a magányról
Beteges vágy, míg a magány kerget,
Miközben félsz, hogy elér, emészt és elnyel.
Mikor egyedül feküdtél a szőnyegen,
Rájössz, hogy mindenki eltűnt csöndesen.
Teljesen meglep, hogy jöttél!
Én már nem számítottam Rád!
Eltelt a tavaszból több hét,
Te megjössz, és lehavazol rám?!
Nagy
sötét
szájat tát,
ásít a vén
torony. Denevér
se jár, enyészet
pulzál itt. Rég
nem szól a...
Mert gyorsan illannak,
mert annyira fájók.
Mert kegyetlenek,
hisz az újrajátszásra hiába várok.
Mikor társam csak a szobám sötét lelke,
Mindig előbukkansz, egy sarokból mellém vetve
Illatod, betöltve az egész teret,
Mosolyod bevilágítja a csillagtalan eget.
De nem vagy itt velem, nem simogatsz,
Csupán a szellő játszik nyitott ablakom alatt.
Meg vagyok törve
egyedül e helyen,
ülök csendesen,
és szétreped a szívem.
Kinyújtod a kezed, melynek nincsen párja,
Valaki a világban ezt a kezet várja.
Mely most magányos s gyenge,
Egy erős kéz neki most jót tenne,
E kézből hiányzik az erő.
Csontig ható hideg szél;
sziklapárkány tetején
ülök, alattam a mély...
Asztalon ült
Vagy falon lebegett
Banánt evett
Vagy kecskeként mekegett
Énekelt egy dalt
Vagy spontán nevetett
Aludva élt vágyón
Vagy írt egy levelet...
Est csöndjébe mélyül a folyó,
Partján ülök, mint gondolkodó.
De nem vágyik agyam munkára,
Emlékekbe merül hiába.
Magányom ragacsos hálójába gabalyodva
keresem kiutam őrült börtönömből,
de e testbe rejtve nincs esély,
nem ér ide a fény.
Szent pillanatok:
hársfaarany, mint a tömjén -
hiszed vagy nem, várlak ott
ahol fölém nősz, és föléd én.
Kékesnarancsba fullad
a zuhanó esti szürkület,
élesen vakítva,
mikor utolsó villanását
tűzpiros szikrává tapossa
az éj súlyos, fekete bakancsa.