Versek a magányról
Messze, valahol fent északon,
Tótország sűrű erdeiben
Egy árva leányka sírdogált
Királya után, kit szeretett.
Mint ahogy szú perceg a kivénhedt fában,
Úgy múlnak a percek az élet forgatagában.
Nem is veszed észre, de már megöregedtél,
Elgondolkodsz rajta, milyen életet éltél?
Volt már szebb nap, volt már jobb,
nem tudom, mi van a világgal, kissé sznob,
lelkem adom mindenkinek, mégse szép,
a világ, mely belülről darabokra tép.
Sűrű hó fedte be az erdőt,
Sűrű hő temette a mezőt.
Sűrű hó, sűrű hó!
Mit takarsz oly nagyon?
Mikor te félsz, én akkor vagyok bátor.
Mikor te lépsz, én akkor megállok.
Sárba-taposott, palackozott anziksz:
Egy sárba taposott féldecis üveg egy sárba taposott élet
Szögesdrót borostakeretbe zárt keserű mosoly megfáradt testbe szorult lélek
Mohó kortyokkal legurított feles bár tudni véli hogy ez is mint más egyéb
felesleges
Az értelem ködös öröksége az a pár foszladozó emlék
Aztán azon is túllép mert ilyen út a nincs kiút...
Nyitogat egy ajtó, suttogva
engedem, eresztem velem.
Kenetlenül nyikorgó, ó, jaj.
Valamit közölni akar nekem.
Nézem a lenyugvó nap vöröslő korongját,
mint araszol lassacskán hegycsúcsok peremén,
bíborra festve juharfák sárguló lombját,
s itt lent, a járda kövére hulló gesztenyét.
A békés harcos útja
Sem túl pacifista
Titka ami nyitja
Saját magad kényszeres utánzása
Karakter láncok álnok hullámzása
Elveszett belső hangokat keresel
De a tükörrel hiába szemezel
Jelened lett a múltad asszonánca...
Csak hallgatsz és ülsz némán,
Külvilág felé megszűnik figyelmed már.
Érzed az űrt, mely körülvesz,
Érzed a csendet, mely benned lesz.
Ó, mondd! Miért hallgatom én ezt?
Csak hallanék inkább bármi neszt.
1.
Van úgy, hogy minden elvész, ami szép.
Van, hogy szólni sem mernék.
Van, hogy ami fáj, az meg is töri a csendet.
Ma nem voltam otthon, csak szüleim házában,
Két rózsa, egy pipacs benne a vázában.