Versek a magányról
Egy legyintés a világa,
Egy légy int is, hogy hiába.
Végy kerítést, mert bátorságod inába
Már nem tölt dohányt az elhúzódó pipába.
vers hozzád (az Életemhez)
Hiányzik a kar mibe menekültem
Hiányzik a szem miben elmerültem
Hiányzik a mellkas min álmom leltem
Hiányzik az arc mit láttam ha keltem...
Az őszi tájban járva,
Fekete fű közt sétálva
Taposom a vörös leveleket,
És küzdöm le a könnyeket.
Ébren lenni éjjelente,
Gondolkodni megdermedve,
Haldokolni reggelente,
Alukálni, mint a medve.
Van egy hely, hol mindig este van.
Eső és ősz és lombtalan ág.
Az alaktalan sötét mögött
Valahol van egy kisfiú.
Túl meleg van kisszobámban,
ám didereg szívem, lelkem,
mint a vessző, reszket testem.
Gyógyírt lelnék karjaidban...
Eltitkoltam gondolataim, és eltitkoltam a bennem rejlő érzelmeimet,
ahelyett, hogy megosztottam volna, és szebb napok emlékei gazdagítanának mostan,
nem tettem, és ahelyett elrejtettem!
És minden érzésemet magamba zártam,
és oly kevés, amit szabadon engedtem!
Szomorú ősz a szín,
a nappal már rövidebb,
félelmem egyre erősödik,
a sötétség fenyeget.
Egykor átéltem a várva várt csodát,
most mégis fohásszá lettek a könnyek.
megint rólad
álmodtam az éjjel
hogy többé már
soha nem mégy el
de a hajnal
ismét ránk talált
s magával hozott
egy újabb kis halált...
Szerelemmagból nyíltam gyommá,
Majd hazugság vált ágyasommá,
Megölve lelkemet,
Megölve lelkemet.
önzésed tengerébe fulladok
és te nem dobsz nekem mentőövet
melletted akármilyen érző lény
csakis magányos pária lehet
Egy megkopott polcon
Szemét nagyra tárva,
Ott ül a rég elfeledett forma.
Mélázik magában a múlton
A jövőt egyre jobban várva,
Miért nincs neki se szája, se orra.
Szemed helyett nézem a monitort.
Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet.
Kikapcsolom a gépet.
Gyermekként azt hittem, hogy a család jelenti az otthont,
hogy anya és apa vezeti az életmozdonyt,
én meg egész nyugodtan hátradőlhetek a gyerekkorom vagonjában,
és nem kell beállnom a monotonság csoportjába.