Versek a magányról
Én már nem tudom, nem tudom, merre induljak el,
Én már nem tudom, nem tudom, hol van számomra hely,
Lépteim oly könnyűek, mint a pehely,
Már beforrt a sebhely,
Mely szívemen tátongó lyuk volt...
Távol tőletek keserű a magány.
Elgyengülök tőle, már nem vagyok vagány.
Nem látom szépséges arcotokat,
Nem hallom csengő hangotokat.
Látod? Elmentél, és le is ment a Nap,
gomolyfelhőkből könnycseppek hullanak.
Mordul és felüvölt néha az égbolt,
sötét van ott, ahol az előbb még fény volt.
Szeretek egyedül lenni.
Vízcsobogást hallgatván
Gondolatba veszni.
Tavaszi esőben kényszerútra indulok.
Kezemben anyósom ócska kis esernyője,
mit magával vitt, ha az idő csepergőre
fordult. Hogy ósdi, ezen már rég nem izgulok.
Méltatlan vagyok, hogy boldog legyek!?
Azt már rég nem tudom, hogy mit tegyek.
Gondolataim mind csak a halálról szólnak,
Általában mind-mind csak negatívak,
Nyerni jöttem, de élni is képtelen vagyok
Ha elmész, mondd, hogy visszajössz,
engedd, hogy várjalak a végtelenségig,
mert a várakozás csendbe burkol,
és elnyeli a külvilág néma ordítását.
Egyedül élek, egyedül vagyok,
Egyedül félek, egyedül alszok,
De mit is jelent egyedül lenni?
Öreg néni ül a buszban,
amelyben sokan vagyunk most,
két szemében bánat honol...
távolba néz hallgatagon.
Már szomorúan ébredek,
Már az őszt várom,
Bár a nyárral lézengek,
Csak a bánatot látom.
Inkább az esőt, a sok millió cseppet,
amely az égből percenként potyog,
s hogy olykor fényben ég a permet,
amikor rajta a szivárvány ragyog.
Fekszem az ágyban, fojtogat a magány.
Vadul rúgkapálok, de meg nem hátrál!
Valaki utazik azon a repülőn.
Valaki utazik azon a repülőn, Isten tudja, hová.
Talán a szerelméhez a világ másik felére.
Bár nem hiszem, hogy közvetlen járat menne Budapestről a tiszta szívig.
Újra lett betonozva a járda
De ugyanazok az utak
Ugyanaz a lámpa
Ugyanaz a patak