Versek a magányról
Puszta, kopár fennsíkon
fennhéjázó varjú károg,
midőn a halál hegedűse dalol
a Nap lenyugvó tekintetén.
Száraz falevelet
sodor az őszi szél,
hányja-veti ide-oda,
mint kavicsot a koldus bakancsa.
Egyedül... Csendben... Szomorúan...
Az örök, kínzó szenvedés kapujában.
Remény
Csak várok
Majd a falra mászok
S ha már fenn vagyok
Tovább nem álmodok
Valahol
a Himalája csúcsán álltam,
vagy csak ültem a szobában...
Immár bezártad ajtódat,
S én rajta többé nem kopogok.
Magammal vagyok egyedül,
S jobb, ha így maradok.
Át a szelem lágy melegén
Követtelek mindenfelé,
Nem mondom, hogy kellesz még,
De a szívem száz mezejét
Eljön az este, gyengéden magához ölel,
a sötét vállára vonja szomorú fejed,
a gyertya lángja halkan dalol,
dudorászik egy kedves dallamot.
Egy álarcot fúj felém a hűvös szél,
Mely gazdájáról igen sokat mesél,
Elmondja, hogy szeme néma, kék óceán,
S bőre sima, unalmas, fehér porcelán,
Személyisége ragyogóan bámulatos,
De egyedül van a sötétben, s magányos,
Arcán mégis egy nőies mosoly csücsül,
Csak mereng előre, s néz végtelenül...
Az a múló szerelem,
Ami fájdítja szívem.
Miért is nincsen nekem
El nem múló szerelem?
Sebek 2
Napokig vagyok fent,
Én már tényleg nem bírom ezt...
Mint útszéli koldus, kinek senkije sincsen,
nyomorult sorsában - e világ bilincse,
pedig valamikor írt... tanított...
adakozó szívén most sötét folt,
koldus lett, nyomorult, szégyellnivaló,
papírból vetett ágya az aluljáró!
Harmatos a kék ibolya levele,
Árnyékba bújt, ne érje a Nap fénye.
Nehéz volt az útja fel a Meszesre.
Magában jött, unatkozni nem szokott,
Figyelte a sok ragyogó csillagot.
Egy pillanat az elmémből
Pattanásig feszült minden húr,
Mi tagadás, itt a halál az úr,
Elragad mindenkit, nem válogat többé,
Emberek ezrei válnak ma köddé.