Versek a magányról
Ki Holdon jár, s égen,
S kit a bánat vár az éjjel.
Talán azt hiszed, minden szép és jó,
Hogy a boldogság az otthonom,
De semmi, semmi sem kézzel fogható,
Mint a fekete olaj, nehezen eltávolítható!
Félhomályban elmerengve
tollat veszek a kezembe.
Képzeletem szárnyalását
szürke magányba temetve.
Sárga neonfények,
Túl sokat járt utak,
Fejvesztve menekülő idő
Kétségbeesve keres kiutat.
Csenddel kettesben a magány
Az év szépséges tavaszán
Lelkünk börtönébe zárva
Teljes elmúlását várja.
Önmagunkról
Ah! Hát zengjétek, feleim!
Mily kivált napja lesz
A létnek! Míg a kezeim
Égnek, de mégis ez
A nap a dicsőségünk!
Mindenkori ördögi fertő, te magány,
Nincs többé remény, mi föl, csak leráz,
Tevégetted változott meg ezen arány,
Elkísér engem e sötétlő irány.
Vérvörös pompa
Tüskék halma
Ő
Nincs senki ki
Közelebb merészkedne
Messziről figyeled...
Régen láttalak utoljára, azóta elfújt a szél,
Pedig még el sem köszöntél.
Más ember lettél, a szívedben most jéghideg tél van,
Elvesztél az élet utcáinak mély és rejtélyes zugaiban.
ablakot nyitok
gépem kijelzőjén téged nézlek amíg
megy veled egy másik személy
szerény kis városod
hideg határa
felé...
Én ajtó vagyok,
te rajta kilincs.
Mindketten rabok,
lábunkon bilincs.
Csend orkánja üvölt bőszen,
Oly nyomasztó, hogy csak győzzem!
Hamvas arcok közt nem látlak már,
évente fakul arcod képe
mélyen az én emlékeimben.
Zártan
Zárt ördög
Vándorútja örök.
Reményben vidéki,
Csapdában egyedi.
Megszűnt már a tér, az idő,
a végtelenben egyedül vagyok,
elérhetetlen messzeségben vannak
az örömhozó, fényes csillagok.