Versek a magányról
Kietlen puszta kiszáradt füvén egymagam fekszem,
Lassan tűnődve, mint egyetlen költőm reménytelenje.
Elgyengült testem nézik az aprónak látszó csillagok,
Egyre visszatekintve nem látom, hogy fényesen ragyog.
A magam okozta csend, ami talán engem is megért,
Csendem, mi szó nélkül hallgat, már nem remél.
Üdv újra itt, te gyönyörű magány!
Hiányod szívemből tán soha ki nem talál,
Nem nyugszom meg sohasem.
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Annyira hiányzol, mint éhezőnek egy falat kenyér,
Annyira vágynék rá, hogy mindig mellettem legyél.
A szívem az enyém, már nem adom senkinek,
Hisz aki nem tud vele mit kezdeni, annak nem leszek a játékszere.
Boldognak lenni, nem is olyan könnyű,
Mert mikor egyedül vagyok, a magány mindig ott a küszöbön.
Ha van kit, nem nehéz szeretni,
ha van kivel sírni, van kivel nevetni.
Nem nehéz szeretni, ha ölelnek,
csak akkor nehéz, ha messze löknek.
A minap ismét kopogtattál ajtómon,
drága, hűséges barátom, örülök,
hogy újra látlak. Ülj le kérlek, és igyál
velem egy forró teát, most ne szaladj,
minden más megvár. Ürességet hoztál...
Ki nem mondott vágyainkból építünk légvárakat
Melléhúzunk indokokból égig érő várfalat...
Koromfekete napsugár simogat reggel,
fekete szemem se rebben.
Fekete varjak a háztetőn...
a hideg ráz, azt károgják: mássz elő!
Megszűnt már a tér és idő,
A végtelenben egyedül vagyok,
Elérhetetlen messzeségben vannak
Az örömhozó, fényes csillagok.
Hatalmas falakat emeltem magam köré, amit mindenki le akart rombolni,
De nem hagytam. Folytattam az elzártságot, s csak tombolni, tombolni.