Versek a magányról
Fázni fogok kint az űrben,
Libabőrben, sodródom majd,
Nincs már bennem üzemanyag,
Üzemzavar lelkem mélyén
Micsoda tél van!
Ízekre szaggat a hideg.
Földet vallató lépted alatt
ijedtében megcsöndül a fagy.
Mindenhol ismerős arcok, ismerős alakok,
elkopott, rongyos helyek, ismerős helyek.
Mintha nem lenne holnap, nem lenne,
minden gyermek együtt halna éhen.
Ablakomon kitekintve nézek egy csillagot,
Tőlem oly messze eltávolodott.
Elmúlt szép idők, eltűnt érzések.
Nem maradt más, csak az elfojtott kérdések.
Mikor eljössz hozzám,
nem mondom el, milyen rideg volt a reggel.
Milyen kegyetlenül sodort a szél,
s nem tudtam, hová ejt le.
Hogy nem volt illata a virágnak,
és elnémultak a verebek az ereszem alatt.
...Sötét erdőben magára maradt
Szőke kislány göndör hajjal,
Piciny nyakán minden bajjal,
Hazavágyik, sír a szegény,
Fáradt is, látom a szemén.
Szépen kérlek, hallgasd meg bánatom,
érzem, ez lesz utolsó sóhajom.
Nem tudom, mily szív dobog egy testben,
mikor virágot lop a sírkertben.
Sejted a majdan lesz ígéretét.
Várod a boldogabb jövőt.
Ahogy nyomja lelkem
a magány, úgy fáj a
látvány és az üres
szívdobbanás.
Alvó galambok.
Ködfátyolban messzeringó
hangjuk az égbe hatol.
Lelkem a földre hajol.
Száva Dániel Sebestyén (S. d. G)
Tenshi no Akuma (magyarul: Angyali Ördög)
Útjaink előbb-utóbb nem keresztezik egymást,
Nyisd ki a szemedet és nézz rám.
El akarok mondani neked valamit, kedvesem,
Nem tudom, hogy szeretlek-e tényleg, vagy nem.
Ahol egykor álltam
Szüntelen fáztam és vártam
Mint múló idő a nap végét
Árva lélek a szeretet fényét
Bárányfelhők úsztak az égen lassan, lomhán.
Hanyatt fekve a fűben képzeletem formált alakot belőle.
Üres szívem üres ház,
Hideg betonból van fala.
A szél is benne ki-be jár,
Süvítve szökik meg dala.