Versek a magányról
Hiány? Hiány? Tudod, mit jelent?
Ha nem éltél benne, nem érezheted.
Család, gyermek, unoka távol tőled,
Bár ölelhetnéd minden percben őket!
Ülök a buszban
A sok hülye között,
Van, ki a telefont nyomja,
Vagy bambán röhög.
Karjaidban lassan magam féltve érzem,
Jövőnk már teljesen átázott bűnös vérben.
Meg akarom tudni,
Hogy ne tudjam megunni,
Hogy mikor jön el az utolsó,
A legutolsó szó.
Társas magány
Vagy magányos társ vagyok,
Lelkem hangulata
Olyan, mint az évszakok.
Álomhálót szőtt a Hold.
Csillagos takaróba
bújtak a kicsi tanyák.
Távol harmonika szólt,
s betakarták a nappalt
a gondos édesanyák.
Egyszervolt mama
Pici néni napsütésben
Húzza hosszú árnyát,
Rárakódó magány súlya
Hajlítja a hátát.
Messze sodor a szél tőled,
külön kell legyőznünk a sötét erőket.
Ülök este csendben, félhomályban,
halálos magányra vágyva.
Viaszos, megtört könnyek csorognak az arcomon,
üres pezsgőspohár köszönt rám az asztalon.
Számban az étel
Megsózva íztelen.
Fekete jólétben
Nem látlak Szüntelen.
Gyere és törj össze,
Erősen, erősebben.
Semmisíts meg,
Akkor talán végeztem veled.
A tenger az otthonom, és vagyok a halásza,
E kietlen tájnak átlátszó kanásza.
Az, mi az én szívem hullámos redője,
Elrejtve világtól, nincs teremtője.
Hullócsillagként süvítek át a tájon,
Tüzes fénycsóvám kialszik, fázom
A depresszió olyan, mint egy nagy mérges pók, ami bármit megesz.
Elsőnek csak harap, utána behálóz, majd mikor már feladod, és ezt észreveszi, felfal.