Versek a magányról
Madarak hangja üvölt az éjszakában,
az ablak párát lehel önmagára,
s ki látja, ki nem, ott jön Ő,
az éjféli, az egyetlen, az árva.
Szelíd dombok lágy ölében
alvó aprófalvak
a régmúltról álmodoznak,
és élni akarnak.
A legdrágább költő, ki engem hattyúnak nevez,
fehér tollú szép madárnak - mely mellett elevez.
Ékes legyezővel a tóparton kiszáll s legyez,
díszes társaság körében ismeretlent játszva tömjénez.
Szeretnék nektek is írni egy verset,
Hisz` ti vagytok, kiknek mindent köszönhetek.
De mit írhatnék én, apám s anyám,
Ha igazán sohasem bíztatok meg bennem?
Csöndes táj, szép s mesés éjszaka,
Ez minden, mi engem álomba ringatna.
Van, hogy senki nem üdvözöl,
Így a világból semmit nem közöl.
Van, hogy senki sem ölel,
Olyankor átfog szorosan a kétely.
1/2
komor alakok -
távolról sziluettek,
közelről emberek,
tömegben állok,
magánytól szenvedek,
mind sakkbábuk vagyunk,
kifaragott figurák,
némelyeket selyem csiszolt...
Ócska hangszer, ütött-kopott,
közönséges hegedű, az vagyok,
de még a nagybőgőnek is jobb
sor jutott,
azok legalább méretben nagyok.
Hónapok óta vagyok négy fal közé zárva,
A reményt, csodát és a boldogságot várva,
De nyitott ablakomon a szél nem fúj be mást,
Mint azt a végtelenül keserű csalódást,
Mely elmémet elemeire szaggatja szét,
Lerombolván világomnak csillagrendszerét.
Üdvözöllek, Gyűlölet,
Szervusz újra, Bánat!
Szívem újfent a kezetekben
szárad.
Úgy érzem, minden tárgy engem figyel.
A pohár, mi félig tele vagy üres, az asztalon pihen.
Vártalak...
De te nem jöttél.
A tó vize lassan jéggé fagyott,
A nap melege egyedül hagyott.
Tudtad, mi leszek: magányos halott.
Mégsem jöttél, mégsem jöttél...
Egy titok lettem neked,
a múltból egy halvány jelenet,
mit letagadsz, ha róla kérdeznek;
ugyan, te sosem tennél ilyet.
Vak vagyok vén verejtékemben.
Volt már jobb is: hűvös az izzadtság.
Csukott szememben izgága életek
Futnak felém, mi ez, ha nem álmatlanság?
Édes magány, mitől oly régóta félek,
S mégis ketten vagyunk,
Hisz ha ő nincs, én tovább nem élek,
Mit kéne, nem akarunk.