Versek a magányról
Ismerős szél fúj e tájon.
Hatását most mégsem várom.
Eddig álltam erejét.
Nem firtattam velejét.
Vánszorog a Nap aranyló köntösben,
ezüstöt szór a hófehér tájra,
madár száll csicseregve egy ágra,
haldoklik a lelke, szíve börtönben,
párját keresi, de nem találja.
Egy emlék,
Egy el nem múló fájdalom,
A szívem átkozott,
Keres, de nem talál,
Csak a végtelen magányt.
Kizárnak engem, és kirekesztett vagyok,
Elvetettem, de nem kelnek ki magok,
Sokáig öntöztem, de végül csúnyán elszáradt,
Egy ponton már az én erős szívem is elfáradt.
Minden reggel a kertben, egy ágon
látom, néz le rám árván, mintha azt
mondaná, a többit hol találom?
És itt a vég
Egyszer réges-rég...
Repültünk álmaink szárnyán: Te és én.
Bácsi!
Látom kezed s rajta ráncát,
Ezek jelzik az élettel megvívott harcát.
Hát ezért merek kérdezni oly furát.
Este, mikor fáradt napi utam
éjfogasra akasztva véget ér,
mosolygó arcom párnámba rejtem,
ölelne két karom, de el nem ér...
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.
Szűk folyosó. Sötét van,
és dermesztő hideg.
Mind, aki csak erre jár,
átfagyottan remeg.
Tébolyok közt alvó fájdalom most a szív,
mert hiányod dobbanásonként présel össze.
Vágyaim kibomlott szirmai elhervadtak,
és nincs már otthon, melyben felmelegedhetek.
Csalfa magány
Ha megteszem, bánom,
Ha nem teszem, fázom,
Húsomba váj a magány.
A hideg őszi szellő simogat,
Közelgő télről énem kihasad.
Ha valaki engemet befogad,
Akkor se oszt jobb lapokat.
Meg akarlak tartani, mint egy titkot,
De érzem, kezem közül kicsúszik a birtok,
Azt hittük, legyőzhetünk mindent ketten,
De most csak bámuljuk egymást meredten.
Újra leszállt az éj, megint eltűnt a fény.
Egyedül rohanok én a végtelen semmi közepén.