Versek a magányról
Hogy mire vágyom, én sem tudom.
Benn állok a mókuskerékben,
S onnan kitörni nem tudok.
Zokog a zuhany.
Azt ígérted, megmosod a hajam.
Szomorúan feküdtem melletted a kádban.
Nem akartad megkérdezni, mi a gond.
Neked bejön az élet,
Engem meg elhagy.
Semmit sem érek,
De téged ez meg se hat.
Értetlenül szemlélem a világot.
Meg sem rezzen, pedig valaki kiáltott.
Nem nyúlnak karok a földön fekvő felé.
Nem kerül étel sok gyermek elé.
Szösszenet III.
...majd kiköp a magány,
nem hallok túl az élet
mély, tompa moraján...
Magányos éjszaka, csendes utca,
Egyedül járok, szívem szakadva.
Nincs senki, aki mellettem lenne,
Nincs senki, aki szeretne.
Keserves a sorsod, ha
romantikus lelkületű vagy.
Lelked mélyén hiába
érzed, mennyire vágysz
egy hű társ után.
Lebegek, szállok a széllel,
Csak bámul és figyel
Mindenki a fejemben,
Itt vannak, de sehol sem,
Te is csak legyintesz,
Itt vagyok valahol a jelenben,
De múltban és jövőben rekedtem,
Rokkant felhők gyülekeznek...
Hát, nézze doktor úr, én nem tudom,
Szerintem ennyi tökre belefér még,
Én nem hiszem, hogy "netfüggő" vagyok -
Nem lennék boldogabb, ha máshogy élnék!
A torkom fáj,
már majdnem kapar,
mint ahogy az elmémben felgyülemlett
csavar.
Csavarok, melyekhez csavarhúzót nem adtak,
már késő, hiszen rég berozsdásodtak.
Fogadj be a szívedbe s a lelkedbe,
szólt egy hang a szélben.
Két lámpa fénye fénylett a sötétben,
hirtelen előbukkant egy kiskutya az éjben.
Csak úgy egymagamban, csöndesen,
kéz-kézben távolabb szakadok,
a búcsúkat ki tartja számon,
tán a kora őszi lombsorok.
Reszketek a hidegben,
Fáj.
Mintha egy kést döftek volna a hasamba.
Még a fény alánk nem szállt,
A holddá vált napnál.
Eltűntél, megvoltál.