Versek a magányról
Valami hiányzik itt legbelül,
Egy érzés, mi éltetett egyedül.
Magam maradtam sötét erdőben.
Botorkálok csak hóban, esőben.
...amikor még a magánynak voltam...
Csak a jégvirág gyémántja
varázsol mosolyt arcomra,
mikor fáradt tekintetem
a fagyos messzibe vetem...
Semmi sem mozdul, rezdül,
lélekhúrja sem pendül,
csend honol és nyugalom,
festői, szép fogalom.
Egyedül, egyedül, mondd, mit ér az élet így?
A nyomasztó csend, melybe belefáradsz.
S álmot hint rád a magány, mozdulni sincs kedved,
Mondd, mit ér az élet így?
Este van, lefekszem, betakarózom a csillagokkal,
Álmodni kezdek: szép nyarat, szerelmi ölelést csókokkal.
Egy üres váz a csontokon
Elfeledett puszta tartalom
Hátrahagyott rideg maradék
Keskeny de tüskés szakadék
Személytelen rideg váz
El nem múló hideg láz
Hangtalan üvöltés a gyomorból
Pusztító vihar mely jót akar de szétrombol...
Iskolánkat elvettétek!
Velünk ezt hogy tehettétek?!
Ez csak egy, van ezer vétek.
Az emlékek már belénk égtek.
Érzem az ősz illatát,
Az udvarok tiszták,
Szépek az utcák,
Lassan csípős hideg jár.
Lám, itt vagyok
néma csendben.
Csak hallgatok
minden percben.
Fészen leng a léted,
ott van fent a képed,
azt írsz, amit akarsz,
s igazat mindig takarsz
Reggelente jó egy kicsit fázni,
Sejlő, hideg, fénylő szélben némán bőrig ázni.
Itt állok a sötét fényben,
Fuldokolva ében éjben,
Társam csupán a félelem,
Magányosan és védtelen.
Ezt kaptam, de nem ezt kértem.
Boldogság, így hát ég veled!
Ízetlen képekbe szedem életem
- a terítéken minden kietlen.
Szeretni félek,
de enélkül mégis mit érhet ember?