Versek a magányról
Asztalomra hajtom fejem, leheletem visszhangzik halkan,
Párája mégsem csapódik arcomon - más nem hallja,
Lelkem mélyéről süvít ordítva orromból,
Szagát már nem érzem, hidegen üdvözöl otthonról.
Sokat vártam,
S hogy mire, azt már nem tudom.
De ahogy feljő egy emlék,
A Hold és a Nap összecsap:
Együtt izzik újra minden.
Felhők mögül figyelnek,
Halljad hát, ó, imájuk!
Fakul már glóriájuk,
Oly` koloncot cipelnek.
Kérlek, ne olvasd versemet!
Közhelyen sosem parkoló,
inkább bolygó
lakókocsis cigányélet mögött
gurul az utánfutó mennyország.
Csak egy könyv.
Egy poros, rozoga polcon.
Nem nagy szám.
Egyszerű, túlságosan egyszerű.
Elpusztult kutya ugatásának emlékére ébredek.
Szépre sminkelem a tükörképem,
Majd a felmázolt arc alól kilépek.
Pár csepp könny, düh.
Ablakában mai
torz mosoly adná...
Forró könnyek szántják végig bánatos arcomat;
Lelkemen mély sebek s megannyi karcolat;
Miért örök társaim a bú s a magány?
Unalmas már nagyon ez a művilág,
elsőre kecses, de fakó, mint egy művirág.
Nem tudom, összedől-e, amihez érek,
vagy hogy melyik étel igazából méreg.
Az ember lelke csak az éjszaka szolgája.
Mindig csendben fúj a szél a holdfényben.
A szívét minden ember csak rongálja.
Nem fogják fel, mi a fontos az életben.
Odakint halk nesz az est,
a sarkon épp befordul a csend,
messziről göndör kacajt
és sietve koppanó lépteket
sodor a szél a macskaköveken.
Társaságban, mégis egyedül,
Sokszor ebből minden kiderül,
Nem érzem, hogy számítanék,
Bár néha van egy-két szándék
Kirángatni ebből az ördögi körből,
Mely annyi embert örökké gyötör,
Verseim is egyre közömbösebbek,
Akárcsak a viszonyom az életemhez...
Mikor a szív üvölt, de a száj hallgatag,
Mikor vaksötét az éj, s mégis álmatlan,
Mikor a szem könnyezik, noha kiszáradt,
Ott lakozik a magány.
Árva 2
Egy nap viharos fátyol derül
Arra a nagy kékségre ott felül,
Lám, árvánk szíve derül,
Hisz a káosz veszi körül.
Virágokba vésett a föld,
De esett neki - úgy örülj,
Mint veszett vad
E magányos tájnak.