Versek a magányról
Nahát! Újra itt vagy,
Megtaláltál, barátom.
Menjünk, ám várj egy percet -
Csak hozom a kabátom.
Itt vagyok!
Tudom, van még sok,
Amit túl kell éljek!
Itt vagyok 21 éves fejjel,
Nem éreztem magam ennyire
Egyedül!
Keresek valamit, amit nem lelek.
Belül megtört a lélek,
Már nagyon félek.
Néma, kék árnyékom alattam mosolyog,
Keserű nyelvemről a hallgatás lecsorog.
Nincsen itt semmi a világnak peremén,
Bezártak az elmémbe Önmagam és Én.
Csillámló víz fodrán a nap fénye gyémántként szikrázott,
szemeidben türkizként az ég kékje ragyogott,
s e csodás égszínkék csillogás lassanként kihunyt,
amint a bíbor Nap vérvörös pompája lett fent az úr...
Pársoros
Mint mindig, rád gondolok.
A hatalmas hangzavarban csend vagy,
Akárcsak a zuhogó esőben a Nap.
Jó lett volna rendes lenni.
Jó lett volna csendes lenni.
A szavak, melyeket nem mondhatok ki,
Belülről lassan emésztenek, égetnek,
Szeretném ordítani a világba, amit érzek,
De lenne olyan, aki meghallana engem?
Éjfélt üt a toronyóra. Fekszenek a disznók.
A félhold szürke fénye miatt rínak a kopók.
létezésed képzelt tükrében...
skizofrén világod
minden színe vonzza tekinteted.
Az óra rohamosan kattogó mutatója
csendül fel kagylócsendben, én pedig
elmélázok hallgatag.
Amikor a sors szirmait bontja,
Amikor a szó mesémet dalolja.
Amikor a tenger szívemet öleli,
Amikor a neved lelkemet emeli.
Mellém ül, nem ismer,
Ismerem, azt hittem,
Megszólít szótlanul,
Emlékek elmémben
Érzelmek semmiből
Semmibe tartanak,
Hasfalamba kóstol
A múlt, mint vasfogak.