Versek a magányról
Szerették, pedig még meg sem született,
védték, óvták tétova lépéseit.
Szülői szeretet féltőn áradó.
Az a boldog osztálykirándulás.
Örökké csak kérlek,
hogy szállj le rám, Szentlélek,
s a gonosztól védj meg!
(De) már csak magamtól félek!
Elhagyott szoba sarkában kuporog a magány,
és festetlen a kopár félhomály.
Szomorúan pengeti húrját egy öreg gitár,
és a gondolat a múltban jár.
Olyan furcsa vendég vagy nálam... mindig hívatlanul érkezel.
Nem mutatod magad, mégis tudom, hogy létezel.
Észrevétlen kúszol be némán a szeretetbe.
Beférkőzve ölben érző kegyeimbe.
Vajon hol van az a lány,
Ki nélkül a boldogság hiány,
Hol van, aki miatt a törött darabokból újra egész lesz,
S ki minden napot jobbá tesz.
Hosszú percek magánya
Szobám négy fala között,
Az ajtó régen bezárva,
Fogva tart e nem szűnő közöny.
Csak egy gyom vagyok, melyet senki nem vesz észre.
Olyan rút vagyok a virágok között, pedig ők olyan szépek.
A perceket számolom.
A gyertya már leégett rég.
A kályhában néhány
apró szikra pattan még.
Érzem a magány szúrós, szürke szagát,
Bűze átjárja testem minden zugát...
Szakítás
1 piros szék 1 fekete míg régebben teli volt kacajjal most csak búskomor szavakkal
míg 1 lány s 1 fiú ült benne most már elment ettől a kedve...
Szó helyett a számon
lázrózsa nyílik.
Elhagyatottságom
varázslatban bízik.
A világot kívülről szemlélni, mint a fűszál,
akin éppen rezzenéstelen arccal haladnak át,
senkinek semmit sem jelentve,
elnyomva a földön hever.