Versek a magányról
Csend sikolt az éjszakában
Fájdalmasan, hosszan,
Valahányszor újra hallom,
Lelkem lángra lobban!
Magány és boldogság?
Megfér-e vajon egymással?
Nem tudhatom...
Elmélkedem... tán láthatok fényt a sötétben?
Nem tudhatom...
Keresem lelkem szétszórt darabjait.
Egy elmagányosodott nemzedék közt élem az életem,
nincs már úrrá rajtam sem a káosz, sem a félelem.
Vagyok, mint oly sokan, egyedül.
Most itt fekszem a szobámban, és arra gondolok,
vajon hová tűnt Isten ebből a világból,
hogy annyi szerelemre méltó ember szenved a magánytól.
Ha álmaid ríva dideregnek, fáznak
szomorú szigorban a látszat rejtekén,
és visszafojtott bú-permetegben áznak
csillaggal kivert éjszaka, mondd, sejtenéd?
Mikor reggel felébredsz
és hiába nyújtod a kezedet,
már nem fogja senki sem.
Nem mondja már neked,
jó reggelt, kedvesem.
...a sok harsogó gondolatot, mi fejemben ragadt,
de mire világra hoztam őket,
csak néhány hervadt szóvirág maradt,
és én zsibbadtan feküdtem
a kétségbeesés vastag takarója alatt
- a melegtől bágyadva, fulladásra várva -
s jól tudtam, egyetlen ember sem olyan árva...
Elenyészek, mint halovány illat,
mellyel tovalibben a gyenge szél,
lehullok panasz nélkül a végnél,
mint egy rég elszáradt falevél.
Te vajon mit tennél, ha éjszakákon át
A könnyeiddel küszködve fognád a párnád?
Fekete halál hűvös szele fúj,
Elmúlik a régi s jön valami új.
Halk puha koppanások a sötétségben.
Esőcseppek pörögnek az ereszen.
Álmos szemeim magamba isszák
vad futásodat.
Téged látlak meg a pesti utcán
egyedül lépkedsz.
Pataki Zoltán (Sonnenuntergang)
Fekete mag, mit ember hagyott bennem.
Nem múló sikoly, lelket tépő ketrec.
Mint foszlányos kép, rajta mérges háló,
Anyagomba szőtt, bánatos zabáló.
Hallgatag, puha szirmok.
Már barnuló vörösség.
Bíborba öltözött alkony.
Halk, esztelen merevség.
Sikamlós álomból ziláltan ébredő tekintet
Kémleli a szoba sötét magányát.
Megannyi társsal töltött éj után
Hideg paplanba markolón.
Dermesztő, hideg, téli éjjelen
féltve gondolok rád, egyetlenem.
Nem te hiányzol.
Csak az egyedüllét borzolja tollaim.
Ha mindet kitépném közülük,
Úgy elveszteném szárnyaim.