Versek a magányról
Sétálok mező pusztaságán,
Hó fedi léptemet,
Nagyobb a hó, mint gondoltam,
Belepi majdnem térdemet.
Megtört ember
Télen a magányban
Csak szenved,
Semmit nem vár.
Ma tényleg úgy érzem, nincs remény,
és két kezével fojtogat a magány.
Már nem hull a könnyem,
s létem oly halovány.
Uram, Teremtőm, kérve kérlek!
Ne hagyj el Te és a remények!
Nyissák még rám azt az ajtót,
a kopottat, azt a nyikorgót.
Nem félek attól, hogy egyedül leszek.
Mert magamba bármikor menekülhetek.
Sokszor sírtam éjszakákat, s csak a magány visszhangzott,
Sokszor marta szívem bánat, s te voltál, ki biztatott.
A parton állok egyes-egyedül,
mintha megszűnt volna a világ,
szellő sem lebben, levél sem rezzen,
madár sem énekel.
Szinte részegít.
Megszédít a valóság,
és a ki nem mondott szavak,
valahol bennem nyugszanak.
Messze világít a templom tornya,
a sötét égben sok kicsi forma.
Minden közel, és mégis oly távol,
néha-néha egy másikra vágyol.
Napfény helyett ma reggel
a magány sütött rám,
fájdalom emészti lelkemet,
álmomban is rám talált.
A Bory-várnak sárga szobájában
Letakarva áll egy öreg zongora.
Ki tudja, mikor, ki játszhatott rajta,
Ki vette őt és ki vitte oda.
Mikor egyedül vagy, s fázol,
Nincs melletted senki,
Nem, nem!
Már egy hete, hogy elmentél.
Az időt morzsolgatom kezeimben,
és ahogy porlad lassan, szüntelen,
úgy porladsz te is apránként énbennem.
Érezted-e már valaha
Azt a nagyon fura érzést?
Mikor nem találod önmagad!
Ez itt most a nagy kérdés.