Versek a magányról
Szorongok és fázok, átjár a rideg, hűvös éj.
Az éjszaka nem ér véget, nincs remény.
Talán egy tánc majd magával ragad
Szürke hétköznapok s ezer gondolat
Táncolnék csak csendben esőben a sárban
De nem lenne jó úgysem ordító magányban
Miért kell mindent elrejtenem?
Nem tudják sokan, mire gondolok,
Mikor belsőmet ragasztóval gombolom,
Csak keserűség látszik gyakran mellettem,
S ha feltépik, mi kék volt, szürke lesz felettem.
Egyedül vagyok
most és mindörökké,
egy társra vágyok,
ki már elment és nem jő többé.
Egyik lábam a vonaton,
a másik még a peronon.
Szívem dobol a torkomon,
időhurok lóg nyakamon.
Születtem én romlott földre, de hogy miért, azt én se tudom.
Születésem volt a halál, az életem meg újrakezdés.
Kezet ránt a halál nékem, de nem visz engem innen úgyse.
Családom az volt, meg nem is, olyan, mint a mesékben.
Kedvesem! Gondolataimba
sokszor feledkezem, hiszen
álmomban mindig karjaimban
tartalak, s már alig hiszem,
hogy saját zárkádat őrizem.
Lelkem sötétjében
Mély álomból előtör egy érzés.
Egy érzés a mélyből,
Mely boldoggá tesz,
Mikor velem vagy kicsit.
sajgó ujjakkal fogom ceruzámat
rosszkedvű betűk gurulnak elő
a mondatok nem értik a szót
valami jót kellene írni végre valami jót
elvesztek a gyerekkori társak
letűntek korszakok izgalmai
velük verseim is...
A nagyvárosi tömeg zaja
a felőrlő mozgás maga.
Már nem érdekel senki szava,
csak a magány csendes dala.
Nem bírok megállni a lábamon,
Túl nagy a teher a vállamon,
De a tekintetem nyugodt marad,
Érzelmeket nem mutatok ki rajta.
Ambrose-versek
Mint minden este, sötétedés után
Páros lábbal rúgta rám az ajtót a magány.
Egyetlen társam lassan minden éjjel,
Minden egyes alkalommal darabokra tép el.
Megannyi helyről jön az elutasítás,
viszont tudom, nekem nem egy utam is más.