Versek a magányról
Mint az ingaóra,
Járok balra s jobbra.
Céltalanul tengek és lengek,
Míg a barátokból ellenségek lettek.
Hiába kényelmes az ágy,
nélküled nem elég puha.
Hiába forr bennem a vágy,
ha üresen áll a szoba.
Kőágyat vetett a távolság,
ide-oda dobál benne a magány
arcomra könnypárát hullatva.
Kihalt nyelv lettem,
Te voltál, ki beszéltél.
Nehéz voltam,
De folyékony volt nálad a mondat.
Este van. Este a szívemben.
A boldogságra vágyok epekedve.
Küzd a lélek. Haldoklok.
Belül egymagam vagyok.
Alattam semmi, mögöttem semmi, előttem semmi,
Sötétség vesz körül.
Szeretném, ha itt lennél.
De sajnos, nem lehet.
A csillagod már kialudt.
S neked menned kellett.
Az álmaid szertefoszlottak rég.
A szavakat már nem váltja fel fény!
Mikortól számítok majd teljes egésznek
mennyi időt szánjak erre
hogy a fejem nehogy a falba verjem be
egész nap nézem és falom
hogyan folyik a bánat le a falon
s belőlem hogy csöpög feszt a kátrány
oly sok csodás pillanat árán...
Ha egyedül vagy
Ha egyedül vagy, másabbak a percek,
ha egyedül vagy, másképpen jár a Nap!
Nem tudjátok, mi az igazi magány...
Mikor megérkezik fekete szárnyán,
Port kavar, mint a hurrikán.
Elkap és fojtogat, akár a halál.
Tudod, még üres a part,
hideg lehelettel
csókol sziklákat a víz
Fáj a lét, a létezés,
A pótolhatatlan pótlék.
Virág mellett gyom vagyok,
"a" helyett "b"-tervvé szólok.
Egy könnycsepp az örökkévalóságnak
óh mennyi fájdalom
mennyi keserűség
kísért utamon eddig
átölelt a félelem
és a rút magány
hű társam mindkettő
még mindig
itt ülnek ölemben...