Istenes versek
Ráhajlik a tóra szomorúfűz lombja,
Ágaira fűzve világ összes gondja.
Bánatommal mindig én is idejárok,
Lombsátrába bújva törzse mellé állok.
Porrá zúz mindent az idő,
Szélfútta homok rakódik,
Kővé válik lassan minden,
Így rendelte el az Isten.
Száz vihar, ha tombol is bennem.
S száz ellentét mind összecsap.
Krisztus keresztjét cipelte vállán,
Így megtartotta hírnevét, hitét.
Verték vesszővel, korbáccsal hátát,
Áztatta ártatlan vére ingét.
Uram, hálás vagyok a nappalokért,
mert a Nap fényében megfürödhetek.
Ezernyi csodával élem napjaimat,
mert mindenben ott van a te szereteted.
Szívem örömét már dalolni tudja,
Találta szeretetben kegyelmemet.
replika
AZ ÚR:
"Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell."
Bennem az Isten jó nagyokat hallgat,
és megesik az, hogy észre sem veszem.
Dac, bűn, indulat tombol körülöttem,
még létezésében is kételkedem.
Talán, ha várok... azon a szeptemberi éjjelen.
Maradhattam volna még anyám testében.
Nem siettetett semmi, de én rohantam előre,
Minél előbb kint akartam lenni, futni a mezőre.
Istenem, látod: szeretnék hinni benned,
de valahol én szép hitem megfeneklett.
Pedig voltam már ott fent a magasságban,
hol te kegyet szántál lelki méltóságban...
Álom és ébrenlét határán
Állok az Úristen előszobájában,
(a fal mellett) s izgatottan várok:
tenyeremben rongyos papíroson
hosszú, tépett lista,
mit most remegő kezekkel
gyorsan kipipálok.
Már oly régen történt. Nagyapáink mesélték.
Talán már az Indiánok is a tábortűznél regélték.
Könnyeket fakasztó történet, megtörtént eset.
Melyet láthat minden ember, aki kémleli az eget.
Amint szemekről végre lehull a fátyol,
rabigamágia dől, s igazság lángol.
Dicsértessék ott lenn a pokolban
minden, ami csak Isten előtt szégyen:
dicsértessék a lusta és a fukar,
bármily arrogáns vagy öntelt légyen.
Jézus imigyen szól a követőihez...
Egy nap meglátjátok, mindenki eljön hozzám!