Istenes versek
Ott voltam már akkor, mikor még nem is éltél,
Ott voltam már akkor is, mikor megszülettél,
Gondoltam rád, formáltalak, anyaméhben gondoztalak,
Sorsot írtam számodra, hogy a romokból felépüljenek a falak.
Mikor a csókok nyoma eltűnőben,
A szavak súlya veszendőben,
Üresség lett, s fakó a létünk,
Eljött az, amitől féltünk.
A könyvek világába temetkezem,
S olvasom a kedvencem,
Egy könyvet, mely az életről szól,
Melyben életünkről van szó.
Istenre várva
Kint esik megint, és csak üldögélek
az esőszagú szoba-magányban,
olyan sötét lett, hogy Isten eltévedt,
pedig terített asztallal vártam.
Kinek lába gúny szegével van átverve,
kinek keze alázattal van feszítve,
ki szomjasan itta a keserű epét,
kinek lándzsával ütötték át a szívét
Nehéz kereszthordozáskor
Ima, fohász hozzá szálljon.
Velünk van Ő minden percben,
Higgy az Úrban, bízzál benne!
Beléd kúszik lassan az éj
Feloldódik a sötétség is benned
Fölvirrad a gyomrodban a hajnal
S megbocsáttatik minden tetted
Sokszor mondtad, Uram,
hogy ne szégyelljünk kérni,
mert a sok zörgetésre ajtó nyittatik,
mégis sokszor érzem,
hogy imám visszavettetik.
Estéli félhomályban, vörösboros ég alatt,
Mikor vidéken az utcák már csendesek,
Sétálók hangja megtöri a meghitt csendet.
Egymagamban ülök a csendes, ezüst hold alatt
Izzó fáklyaként mutass utat.
Az ösvényen által vezess,
Kezem mindig utánad kutat.
Szemem csak téged keres.
Bennem járni tanul még az Isten.
Botlások közt százszor is, ha kell, felállni,
bölcsőtől a sírig örök küzdelemben,
magában a békét mélyen megtalálni.
Isten szeret engem
még sok száz virág virul
míg új nap van az égen
szívem dobban majd csitul
már annyi mindent éltem
Taníts engem, cseresznyevirág,
a mi teremtő Istenünkről!
Felnéztem a feszületre.
Kósza csend fut most a padok között.
Szürke toronyban fakó galambok.
A Kisjézus odaköltözött.