Istenes versek
Kis kőként indul magas hegytetőről,
Nagyváros ellen rombolni vágyott,
Nem látta senki, mely csúcs felől jő,
Hogy nagy viharban, esőben ázott,
Dombról mosta le, hisz nem volt fontos.
Szívem mindig Téged keres,
Nélküled már nem létezem.
Reggel örömmel ébredek,
Hálával dicsérlek Téged.
Vajon mért ilyen szomorú
ez az adventi koszorú?
Csendes magányban vetül ránk:
lila és rózsaszín ruhánk.
Reggel felszállnak a fáradt ködök,
angyalok járnak ég és Föld között,
vasárnap novemberben!
Isten házába betér a lélek,
félve kérné a boldogabb létet,
imádság az emberben...
Már elfeledte, hogy nyöszörgött,
s mint lett esélye általad
legyőzni ott a sok göröngyöt,
hol gödrök alján sár dagad.
Már 270-nél több verset írtam.
Ott voltál mindegyikben.
Látlak, ahogy mászik fiam.
De nevedet nem írtam le.
Jézusomhoz
Bekopogok szíved ajtaján,
Majd elszaladok újra és újra,
Szeretnélek végre igazán,
Vágyom már, hogy rálépjek az útra.
Sűrű sötétség árnya riasztó,
nappal is mintha éjszaka volna.
Gondok súlyától süllyed a hajó,
az ég kékjét is felhőbe vonja.
Minden nap Isten vendége vagy!
Minden nap Isten vendége vagy!
Ő, aki Mindenható az egész világot eléd
Terítette, mint egy smaragdzöld szőnyeget.
Kihímezte színes, neked illatozó virágokkal,
Szélben bókoló, neked integető bokrokkal, fákkal.
Vörös színbe öltözötten,
ragyogó-kék éggel,
ránk köszöntött az október
költői beszéddel.
Vár a csönd,
a feneketlen mélység.
Ölel a bölcs,
csillagtalan rét ég.
Bibliai történetek mondókában ovisoknak
Ádám és Éva
Csidi-csudi életben,
Ádám, Éva Édenben.
Sziszi kígyó sziszegett,
Almafáról egyenek.
Számat és orromat eltakartam,
hazafelé utamon haladtam.
Lassabban járt sokkal most a lábam,
- maszkkal számon levegőre vágytam.
Fehér liliomok illatoznak messziről,
Tömjénes béke leng a síkon át...
Szórd még, szórd még színaranyad, szép, őszi Nap,
fénysugaraddal sugározd ránk meleged!
Fázón didereg a világ, múltat sirat,
távol egymástól nem ölel át szeretet.