Istenes versek
Csillogóan csodás a végtelen óceán,
Ameddig szem ellát, szépséges látvány.
Érezni fenséges voltát, vonzó illatát.
Kék víztükre csupa titok, rejtelem.
Az
élet
néha mostoha,
de
a Jóisten
vigyáz ránk,
s
előbújik majd...
Mélyen a sötétség emészt.
Hangok körülöttem.
Szívem mégis tettre kész.
Érzem, elvesztem hosszú időre.
A boltban...
Nehéz alázatosnak maradni,
Ha a másik meg akar harapni.
Oly mérges és haragos.
Uram, Te megáldod az igazat,
mint pajzzsal, körülveszed őt.
Örülnek, akik bíznak benned,
s felemeled az esendőt.
Vannak emberek, kik az életben
folyton valami hiányt keresnek.
Közben süketen, vakon mennek el
élet kínálta alkalmak mellett.
Futok én keresve
Álmodok szeretve
Sírok is boldogan
Kínok közt elsuhan
Az életem Te vagy nekem!
Hű fáklyám vagy nékem,
Bút olvasztó fényem,
Biztos pont, Istenem,
Kietlen sötétben!
Remény
Idegen vizeken evezek.
Lelkem ingoványos talajhoz érkezett,
Érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek,
Levegőt tán még kapnék, hogy szenvedésem tovább tartsék, de nem veszek, megfulladok,
Ennek az egésznek én most véget vetek.
Egy láthatatlan segítő
Mikor mindenki elhagy
És egyedül vagy,
Mégis van barátod,
Még ha nem is látod!
A partra vetett hal és a homokvár
Avagy példázat a kötelességről a kegyelem megtapasztalása után.
"Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek titeket",
vessétek ki hálótokat az örökmozgó türkiz palástra,
s fogjatok halakat a mélységből, kikben leltek majd családra:
mert aki fennakad néktek, vágyja az majd a ti hiteteket.
Régen, amikor csak
csillag ragyogott,
óvatos keringő
táncot jártak ott,
zivatarként zuhogott
kőeső rájuk,
azóta kilyukadt,
szétfoszlott...
Zsoltárok könyve 27, 4
Arcod szépségét vágyom látni,
Égve, lángolva téged várni,
Magasba emelkedve szállni,
Sírva-nevetve Rád találni.
Add nekem az
erdőt, s leszek benne
Neked daloló pacsirta.
Mikor várom a csodát hittel,
előre nézek csak, szívvel.
A reménység takarója ölel engem,
messze elkerül a bántó félelem.