Istenes versek
Mennyországba nem lehet helyjegyet venni,
sem üdvösség-bérletet pult alól kérni!
Az egyik elragadtatik, a másik földön marad,
Ilyen lesz majd az az eget rengető utolsó nap.
Az egyik földi lyukas zsebeit próbálja megtömni,
A másik teljes dicsőségével az Isten Országát örökli.
Szél úrfi tereli bőszen a felhőket,
ha összegyűjtötte, megsiratja őket.
A bukott megváltó
Tegnap még király,
ma meg már senki,
tegnap még a világ,
ma meg már semmi,
tegnap még élő legenda,
mára már csak egy golyó és egy beretta,
s én nem térek többé ide vissza.
Baktat az úton egy fáradt vándor.
Égi társa tikkasztva szipolyozza.
Szellőt felé az bizony nem sodor,
így emberünk az árnyékot szomjazza
Az embernek szüksége van szeretetre,
szeretet nélkül sivár az élete.
Arra született az ember, hogy szeressen,
és hogy őt is viszont mindig szeressék.
A Legnagyobb Költő, mégis verseket soha nem írt,
Mások csak leírják, Ő meg is élte a legnagyobb kínt.
Egyszerű, igaz szava a legszebb sorokat felülmúlja,
Szomjat csillapító vízzel van teli alkotói kútja.
Nézd, hogy mivé lettem,
Pedig sokat tettem,
Megváltó Krisztust
Kerestem.
Uram! Add meg nékem azt a lányt,
Ki megmaradna kezes bárány,
S bánjak vele bár mostohán...
Újabb skatulyába zárlak,
ez az elvem.
Megértem, hogy megértelek
ilyen-olyan keretben.
Lángja lobban az égi keréknek,
átsüt szürke fátylán az égnek.
Kutatom, keresem folyamatosan az igazságot,
s úgy vágytam rá,
mint a tisztító szél, mikor felkavarja a port, a szemetet, utána tisztán ragyog az igazság előttem.
Az igaz szó perzsel s éget, fájdítja a lelkem.
Felkavaró, sűrű porfelhőben nem látom,
hol lehetsz, igazság, merre keresselek!
Gyötör a portest.
Ismer engem jól.
Szirénképeket fest,
és hitem meghajol.
Keserves sírásra fakadok, mint Péter,
Kinek hűségét ölelte körül kétely,
Tudom, hogy a Gonosz még éjjel is éber,
Akkor örül igazán, ha mindent szétver.
Lépkedsz, járkálsz Isteni léptekkel kimérten előre,
Hátulról csapást mérnek Rád, felszakad hátad bőre.
Erőd elhagy, hideg földön féleszméletlenül kiterülsz...