Versek az irigységről
Remémytelen
Emberi
létünk
lelki része
hittel átitatott
szellemisége.
Gyötöri szívemet a gyűlölet.
Az emberek általi ítélet.
Különbözünk mi már egymástól,
túl kevés lesz itt a sajnálom.
Irigység, gyötrelem.
Hiába kérdezem,
szavamra nem figyel,
nem beszél senkivel.
Ember az embert tapossa
Szívemben nincs harag,
a megbocsájtás él, hogy
ki s mikor, mit, kivel beszél,
az számomra mit sem ér!
Piszkos a szád, mint a varacskos disznónak,
nem lennék még bögöly sem óladban,
sajnálnád tőlem a vályúra ragadt löttyöt,
irigységed hatalmas méretet öltött.
Hallod, a némaság szava feljajdul,
a lélek iszonyú fájdalma tarol,
a szétzúzott szív ebbe belesajdul,
s a szeretet csillaga sírva dalol.
Minden emberben ott lakik, nem bírjuk elviselni,
Mégis, mintha muszáj lenne, mi elkezdjük cipelni.
Lehet kicsi vagy akár nagy, képes gondot kelteni,
Uralmába keríteni, s érte mindent megtenni.
Nem hiszek benned. Túl sokszor
csalódtam benned. Egyszer még
találkozom veled, s akkor
beverem a képed, mert én
annyira
nem hiszek
benned, óh
annyira...
Egyszerűen felrobbanok,
régóta, hogy beteg vagyok.
Félsikerem harminc ezüst,
álmaimat takarja füst.
Érzem a fagyos tekinteteket a hátamon.
Hallom, a szívem egyre kevesebbet dobog.
Hibát hibára halmozok, kérlek, hagyjatok,
Semmi sem köt többé már hozzátok.
Régen olyan voltál, mint egy vak,
És én vezettelek téged,
De most már mindent látó alak
Vagy, s nincsen reám szükséged.
...Az emberi közöny,
Ennél undorítóbb már
Nincsen ezen a földön.
Miért kapzsi az ember?
És miért hiszi azt, hogy
Minden, amit megszerez,
Boldogabb lesz tőle?