Versek az irigységről
Telő s múló idők,
Felesleges percek,
Emberek unottan
Jönnek s mennek.
Ne mondd soha, hogy sorsod mostoha,
kinek van hazája, van otthona,
ha van fejed felett fedél,
ha minden nap van, mit egyél!
Miért kell mindig
többet mutatni annál,
mi adatott? -
És miért kell mindig
mindenkinek lehazudni
a napot?
Sötét van... becsukom a szemem, ne lássam
az éj feketére csiszolt széndarabkáit.
Túl hangosak, de ha lámpa alá állok,
ellöknek, s felvágja puha kezem a pázsit.
Ádám már a jelenben elveszett,
Őszinte szíve miatt szenvedett.
Elnyomta a föld s talán más,
Rossz az út, homályos a kilátás.
Remémytelen
Emberi
létünk
lelki része
hittel átitatott
szellemisége.
Gyötöri szívemet a gyűlölet.
Az emberek általi ítélet.
Különbözünk mi már egymástól,
túl kevés lesz itt a sajnálom.
Irigység, gyötrelem.
Hiába kérdezem,
szavamra nem figyel,
nem beszél senkivel.
Ember az embert tapossa
Szívemben nincs harag,
a megbocsájtás él, hogy
ki s mikor, mit, kivel beszél,
az számomra mit sem ér!
Piszkos a szád, mint a varacskos disznónak,
nem lennék még bögöly sem óladban,
sajnálnád tőlem a vályúra ragadt löttyöt,
irigységed hatalmas méretet öltött.
Hallod, a némaság szava feljajdul,
a lélek iszonyú fájdalma tarol,
a szétzúzott szív ebbe belesajdul,
s a szeretet csillaga sírva dalol.
Minden emberben ott lakik, nem bírjuk elviselni,
Mégis, mintha muszáj lenne, mi elkezdjük cipelni.
Lehet kicsi vagy akár nagy, képes gondot kelteni,
Uralmába keríteni, s érte mindent megtenni.
Nem hiszek benned. Túl sokszor
csalódtam benned. Egyszer még
találkozom veled, s akkor
beverem a képed, mert én
annyira
nem hiszek
benned, óh
annyira...
Egyszerűen felrobbanok,
régóta, hogy beteg vagyok.
Félsikerem harminc ezüst,
álmaimat takarja füst.