Versek az irigységről
Hallod, a némaság szava feljajdul,
a lélek iszonyú fájdalma tarol,
a szétzúzott szív ebbe belesajdul,
s a szeretet csillaga sírva dalol.
Minden emberben ott lakik, nem bírjuk elviselni,
Mégis, mintha muszáj lenne, mi elkezdjük cipelni.
Lehet kicsi vagy akár nagy, képes gondot kelteni,
Uralmába keríteni, s érte mindent megtenni.
Nem hiszek benned. Túl sokszor
csalódtam benned. Egyszer még
találkozom veled, s akkor
beverem a képed, mert én
annyira
nem hiszek
benned, óh
annyira...
Egyszerűen felrobbanok,
régóta, hogy beteg vagyok.
Félsikerem harminc ezüst,
álmaimat takarja füst.
Érzem a fagyos tekinteteket a hátamon.
Hallom, a szívem egyre kevesebbet dobog.
Hibát hibára halmozok, kérlek, hagyjatok,
Semmi sem köt többé már hozzátok.
Lappang az űr, ordít a magány. A varázsló kalapból nyulat húz, lám!
A tömeg felszisszen, ó! Micsoda kavalkád!
Sivár léleknek durva ösztöne végre egy kis színt lát.
Egytől egyig mind tréfaként éli meg a magányt.
Régen olyan voltál, mint egy vak,
És én vezettelek téged,
De most már mindent látó alak
Vagy, s nincsen reám szükséged.
...Az emberi közöny,
Ennél undorítóbb már
Nincsen ezen a földön.
Miért kapzsi az ember?
És miért hiszi azt, hogy
Minden, amit megszerez,
Boldogabb lesz tőle?
Eddigi életem véletlen tetteit egyből visszakaptam,
őszintén és mindig magamat, segítő szívemet adhattam,
ez a pár boldogság és öröm kísért el egész életemben,
megértsek mindenkit, tiszteljem, másoknak a sorsát emeljem.
Hogy lehet az, hogy mások olyan
könnyedén szórják a gondolatot,
és szépen gördülő sorokban
ragadják meg a pillanatot?
Ülök az órán bambán,
hallgatom a felelőt,
ülök és hallom szavát,
Végső osztályzása jő.
Pletykásokra emlékezve
Agyakban nőnek a feszültséghullámok.
A ház előtt padon pletykálnak vénlányok,
Vájkálnak szívügyben,
Otthonukban fekszenek saját szennyükben.
A kárörvendő emberek
a más kárának örülnek,
erről szól ez a történet,
tanulni ebből is lehet...