Versek az irigységről
Egy vérből valók vagyunk te meg én,
Vesztemre lesel mégis, mert ezt diktálja az ösztön.
Egymásnak esünk a dzsungel közepén.
A hegy tetején egymagában
Áll a vára, s homályában
Terme mélyen trónján ülve
Várakozik zord nagyúr.
Az irigység
állítólag sárga színű,
az íze epekeserű,
ha miatta piszkál a nyű,
általa ér bosszúság,
a keletkező, gyülemlő
sötét harag nem potomság.
Bomladozó ívek ficsúr telén
Pír meleg orcád mentén
Kicsiny rangodtól fosztva,
Dús szőrméd szálaiba fonva
Először óvodában hallottam:
"Ne egyél este sokat, drága!"
Nem tudtam, miért, szót fogadtam,
Most már igazán megbántam.
Vénülő, rozsdás ujjak nyúlnak feléd,
ki régen csoda voltál, ma már csak remény.
Hol sajgó, nyögő imák zúdulnak süket fülekbe,
kísértetek remegnek ázottan, üresen.
Nem lehet beszélni, túl sokan hallják,
Nem lehet mutatni, azt is meglátják.
Nem lehet ölelni, mert beszélnek róla,
Nem lehet semmit, nem tehetek róla.
Fázósan, az arthrózis
minden kínjával nyomom
a pedált. Állva hagyva
előz meg egy fiatal.
Rombol az irigység, megfékezhetetlen,
Belekúszik tiszta, önzetlen szívekbe.
Köpködve verejtékez, fertőzi a lelket...
nem kell hogy legyen egy ötlet
ha van kezed
meg tudsz fogni egy tollat
netán ismered a betűkiosztást a billentyűzeten
és elég nyitott vagy új kapcsolatokra
a te kedvesed mától a Versszerkesztő
(hopp még nem használtad a...
Ócska hangszer, ütött-kopott,
közönséges hegedű, az vagyok,
de még a nagybőgőnek is jobb
sor jutott,
azok legalább méretben nagyok.
Álomból szőtt valóság
Elmentem abba a parkba,
Ahol szépen háborognak a kacsák,
De sose mondják hát, hogy háp-háp,
Inkább eszik a finom elemózsiát.
Madár vagyok, mind között a legnemesebb,
fenséges páva, tollat rázok, táncolok,
varjak közt elveszek.