Versek az irigységről
Nagy ricsaj a disznóólban:
Zörej és sivalkodás,
Itt valami biz` nem jól van.
Itt ilyesmi nem szokás.
Titkos jel, melyet csak mi ismerünk,
Ketten tudjuk, mit jelent és nevetünk.
Csak bámulnak utánunk az emberek,
Hogyan lehetséges ilyen szintű szeretet?!
Helyezkedés, új szemlélet,
Alakváltás szüntelen,
Biztonságát keresi
Mindenütt a becstelen.
Semmit sem láttok
Ti kik ítéltek
Ti kibeszéltek
Bár vakok vagytok!
szikrázó-sziporkázó
dicséret a semmire
habon pörög-forog
szépségesen tulok
illendő zajjal szól
selymes irigység
másét halmozza...
Mondd meg nékem, szépen kérlek,
miért vannak kétszínű emberek?
Arcodba mosolyognak, miközben...
Telő s múló idők,
Felesleges percek,
Emberek unottan
Jönnek s mennek.
Ne mondd soha, hogy sorsod mostoha,
kinek van hazája, van otthona,
ha van fejed felett fedél,
ha minden nap van, mit egyél!
Miért kell mindig
többet mutatni annál,
mi adatott? -
És miért kell mindig
mindenkinek lehazudni
a napot?
Nagy Zoltán Ferenc (Nagy_Zoltan)
Sötét van... becsukom a szemem, ne lássam
az éj feketére csiszolt széndarabkáit.
Túl hangosak, de ha lámpa alá állok,
ellöknek, s felvágja puha kezem a pázsit.
Ádám már a jelenben elveszett,
Őszinte szíve miatt szenvedett.
Elnyomta a föld s talán más,
Rossz az út, homályos a kilátás.
Remémytelen
Emberi
létünk
lelki része
hittel átitatott
szellemisége.
Gyötöri szívemet a gyűlölet.
Az emberek általi ítélet.
Különbözünk mi már egymástól,
túl kevés lesz itt a sajnálom.