Versek az irigységről
Helyezkedés, új szemlélet,
Alakváltás szüntelen,
Biztonságát keresi
Mindenütt a becstelen.
Semmit sem láttok
Ti kik ítéltek
Ti kibeszéltek
Bár vakok vagytok!
szikrázó-sziporkázó
dicséret a semmire
habon pörög-forog
szépségesen tulok
illendő zajjal szól
selymes irigység
másét halmozza...
Mondd meg nékem, szépen kérlek,
miért vannak kétszínű emberek?
Arcodba mosolyognak, miközben...
Telő s múló idők,
Felesleges percek,
Emberek unottan
Jönnek s mennek.
Ne mondd soha, hogy sorsod mostoha,
kinek van hazája, van otthona,
ha van fejed felett fedél,
ha minden nap van, mit egyél!
Miért kell mindig
többet mutatni annál,
mi adatott? -
És miért kell mindig
mindenkinek lehazudni
a napot?
Sötét van... becsukom a szemem, ne lássam
az éj feketére csiszolt széndarabkáit.
Túl hangosak, de ha lámpa alá állok,
ellöknek, s felvágja puha kezem a pázsit.
Ádám már a jelenben elveszett,
Őszinte szíve miatt szenvedett.
Elnyomta a föld s talán más,
Rossz az út, homályos a kilátás.
Remémytelen
Emberi
létünk
lelki része
hittel átitatott
szellemisége.
Gyötöri szívemet a gyűlölet.
Az emberek általi ítélet.
Különbözünk mi már egymástól,
túl kevés lesz itt a sajnálom.
Irigység, gyötrelem.
Hiába kérdezem,
szavamra nem figyel,
nem beszél senkivel.