Versek az irigységről
Csepp, csepp, csepereg,
könnycsepp szememből csepereg.
Szívemben a bánat tengere,
elnyeli a habok tömkelege.
...valahol
Egyszer "Endre" saját gonoszságát fedezve
"Bandihoz" rohant magában jókat röhögve,
hogy "Gézának" két tehene felfúvódott.
Nem tudni, ki szánt a jószágoknak ilyen sorsot?
előtte
"Nem állítod ki,
ha számítok valamit.
Azt a képedet!"
Vad, beste vetekedő
a Sarkcsillag szerető.
Nem is ismerjük egymást, miért érdekelnek mégis titkaim?
Ha neked is van megannyi, ha te is őrzöd zárt ajtaid,
Akkor én miért tárjam ki szívemnek zárt kapuit?
Tudod, én átlátok azon, ki az ördöggel alkuszik.
Szembejössz, rám nevetsz, de mosolyod álca,
régóta morcosan mordulsz a világra,
hirdeted fennhangon, lelked milyen tiszta,
megosztasz minden hírt, mi ezt bizonyítja.
Az ablak előtt madáretető.
Nem egy, hanem három. Degeszre
napraforgómag, köles van benne,
s hogy senki ne legyen kizárva,
a hármas ablak párkánya is
kész már a lakomára.
Irigylem a Napot,
mely testedet melegíti.
Irigylem a vizet,
amely ajkadat érinti.
Hét főbűn: irígység
Itt az irigység örök,
Mindenki többért könyörög,
Más előnye csábító,
E kívánság vérlázító.
Az emberi irigység ősrégi dolog.
Hogyan is kezdődött? Nem tudom, nem tudod.
Érdekes a téma papíron s tollhegyen,
Engem e jelenség régóta érdekel.
Szonett a poexit egyhetes fordulójára
Királynőm, azt mondod,
a versem túl gazdag,
sok benne a gondolat,
mit egyszerű lélek be nem fog.
Rossz emberek, gonosz lelkek,
Miért jó mást bántani?
Könnyebb nektek, megnyugszotok,
Ha tudtok másnak ártani?
A helyi kávézóban írom eme pár sort,
A lámpák halvány fénye elmémre ihletet szórt.
Verset írni, mint igazi író... nagy álmom.
Hisz aki azt teszi, az maradandót alkot.
Költői kérdés? Szinte biztos, hogy van benne.
De jó volna, ha a válasza ismert lenne!
Persze, ezt mondhatom annak, aki már halott...
De komolyan, ilyenkor mire gondolhatott?
Rossz szomszédság, török átok!
A szomszédnak lepcses szája,
Irigy neki fehér mája.
Pletykálkodik, rosszat mondd rád,
Te csak nézed... ezt a marhát!