Imák
Markomban szorongatom,
hajszálba kapaszkodom.
Hogy mi is az, ami így kell nekem?
Saját akaratom, elképzelésem.
Kérlek, adj szeretetet, mert itt az éltet!
Kérlek, adj hitet annak, akinek kell!
Kérlek, adj figyelmet, hogy lássuk a reánk kúszó árnyakat,
s általad átléphessük a magas korlátokat!
Mi Atyánk... tanította
Jézus régen neked!
Ebben minden benne van,
mit Istennek mondani lehet!
Fogd a kezem, Istenem,
Légy mindig hűen velem!
Számít rád egész szívem,
Tisztítsd meg elmém és lelkem!
Fény villan át a szürke kis szobán,
Alattam némi porcica szendereg.
Pók szöszmötöl, hálót fon a szoba falán,
Tengernyi boldogság az élet, s hogy benne szenvedek.
Ima az emberhez
Nem is tudom, nem is tudom,
mit is kéne írnom,
ezúttal tán az emberhez
kéne fohászkodnom.
Uram, ne hagyd,
hogy a vesztemre törjek,
hogy legnagyobb ellenségem
én magam legyek!
Hogy Júdásként eláruljam magam,
kezemben csörgetve a harminc
ezüstpénzt.
Áldja meg az Isten az emberi lelket,
Hisz elvisel minden terhet.
Kiállja a kiállhatatlant,
A fájdalmat,
S nem tűri a nagyképű hatalmat.
Csendes lett a tó, az élet fáradtan baktatott,
levelek tánca a semmi és végtelen között,
láttam egy Arcot s a fák égbe nyúló ágait,
aztán csak álltam, amint a köd tovagyöngyözött...
Mit kérek magamnak és másnak?
Azt, hogy sohase essünk egymásnak.
Földanya, köszönöm:
helyet adtál születnem,
elfogadod életem,
szomjamat oltod,
testemet táplálod,
léptemet megtartod,
álmomat csillagokkal vigyázod,
Holdad ritmust táncol nekem.
...a templomban lévő kárpitot,
mint tetted fiaddal, Jézussal akkor ott,
s éjszaka fényesebben ragyogtak égen a csillagok.
Felrobban gyönge kis szívem,
dúlnak-fúlnak az érzelmek bennem.
Hogy lehetne őket kikapcsolni?
Szeretném mind magam mögött hagyni.
Meghitt szentélynél térdre borulok,
fájó lelkemet könnyeimmel áztatom.
Jóságos Isten, hozzád fohászkodom,
könnyeimet a nehéz sorsú, elesett,
szegény, beteg emberekért hullatom.
Békét hozna bár az égből szállott madár,
E gyönyörű országnak két népe kéri már!