Imák
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Jó Uram! Ne engedj ma éjjel meghalnom!
Még az első hóban megmosnám az arcom.
Most, ha friss forrásból ihatnék egy kortyot,
reszkető lelkemből kimosnám a foltot.
Köszönöm, Uram, hogy megteremtettél!
Hogy lábaim alá földet vetettél.
Hogy fejem fölött az égbolt ragyog,
köszönök minden csodás pillanatot!
Felkelt már a nap, Istenem.
Hálát adok én most Neked.
Hálát, ami azért szól,
Új napot adtál, hogy jobb legyek.
Kereslek, Uram, a hajnali csendben,
az utca zajában, az esti fényben,
tudom, hogy itt vagy mindig mellettem,
mégis annyi a bánat körülöttem.
Szent anya, kegyes Mária!
Hozzád sóhajtanak a sorok,
s némán, hódolattal állok...
Csipp-csepp, csepereg az eső,
házak tetején kopogtat.
A szürkületben száz felhő
öntözget liliomokat.
Alázattal
Imádkoztam, vegye el gyengeségemet,
ám bonyodalmak elé állított engemet,
hogy tőlük megerősödjek, kitartó legyek.
A csendben halljuk meg lelkünk szavát,
csendülhet harang, mi imára hív.
A Szentlélek templomában gyakran
démon s angyal véres csatákat vív.
Égi szentek, hozzátok kiáltok.
Fájó szívvel szól imám.
Betegekért, kik szenvednek.
Emberekért, kik kint fáznak.
Fényes napnak fénye elhalványul.
Két kezem imára kulcsolom.
Felnézek sötétedő égre...
Himnusz a Visegrádi négyek
Tündöklő csillagok Európa szívében,
Közös az ügyünk szívünkben és lelkünkben.
Ha kell, testvérként harcolunk együtt egymásért,
Minden csepp vízért, gramm földért és egy szál fáért.
Jöhetnek nyugatról és jöhetnek keletről,
A fagyos-hűs északról vagy a messzi délről.
Elmentetek hát, vagy csak kóbor álmom
féli poklát, hogy nem vagytok velem?...
A nem-lét után minden elporhad, ellobban;
Belső világosságom, édesem,
Kérlek, légy velem!
Kísérd utamat bíborban!