Imák
Önnön magammal alkuszik a fájdalom,
a lét szerényt felém mutatja, ráhagyom,
talán a fény, amely nevetve jót remél,
lehet hazug varázs s a testemen henyél.
Fogadom, hogy el nem hagylak,
mindhalálig hű leszek,
Veled minden nap, Istenem,
kéz a kézben lépkedek.
Advent
Szemem lecsukva, térdem rogyva,
vajon hol vagy, Istenem?
Én, ki ember vagyok s hogyan élek,
ha csendem benned, sűrűn miért vétkezem?
Felhők takarják a Napot,
térdre borultak a papok.
Imádkoznak az Istenhez,
bocsássa meg vétkeinket.
Mindenható Atyám
Szent igédtől vigasztalódik
bánattól megtört lelkem,
erőt, mennyei üdvösséget,
tanulságot adsz véle nékem.
Így lesz ajkamból minden szó
őszinte, igaz, kedvedre való.
Köszönöm a hajnalt, a csillagragyogást,
Köszönöm a tengert, a hangos morajlást.
Köszönöm a Napot, az éltető reményt,
Köszönöm a Holdat, a regényes erényt.
Őszinte vallomás
Isten fia, szívemből szólok most hozzád,
Egy átkozott ember vagyok teli hibákkal.
Elkövettem egy hatalmas, talán megbocsájthatatlan bűnt,
Adtál egy értékes, felfoghatatlanul csodálatos ajándékot, és én tudtam kezelni a dolgokat, úgy tűnt.
angyalok serege vigyázza utam
az Úr ezer áldást oszt
két lehetőség van előttem
a szent Grálra gondolok
göröngyös úton elindulok
Megadtam magam Istennek,
nem legyőz, de felemel.
Nem kell mindent tudni, fogni,
s kezében pihen el
a szívem csendje:
végre vállaltam magam...
Meg kell bocsátani, ha nem kérik?
Ha a megbánás egyre csak késik?
Vagy talán soha nem is érkezik,
csak a csend közelít évekig.
Istenem, Te drága, ki kedves vagy szívemnek,
Te vagy, aki tudja s látja a szenvedéseinket.
Térdre rogyva halld meg ezt az imámat,
fordítsd felém kegyelmes orcádat!
Gyászba borul két szemem,
Melynek elveszett fényes ragyogása
Édes, jó Atyám!
Kérlek, hallgasd meg imám.
Emeld tekinteted azokra,
Kiknek fájdalomtól gyötört
Könny áradata hull arcukra.
Uram! Taníts engem igazán szeretni,
Másokról soha meg nem feledkezni!
Öntözd bennem a Lelki gyümölcsöket,
Hogy lássam meg másokban az örömöket!