Versek az igaz szerelemről
Reményteljes hangulatban írom a sorokat,
Dől a dominó, jár a láb, ami jó okot ad
Szembe nézni azzal, ami vár, az álca, lám,
Lehull, ha van bennünk türelem és bátorság.
Szemeiben elvesztem
Vele egy új életet elkezdtem
Ő itt áll mindig mellettem
Átadom magam neki teljesen.
Megadom neked a helyet,
Hogy a kávához kövesselek.
Hogy a lábadhoz némán leüljek,
S te szótlanul áldjál meg.
Tüzes fáklyaként lobogott a lángunk,
Ágak ropogva jajdultak alattunk.
Átkortyoltam szerelmünk a jelenbe,
Benne cukor az emlék, fénnyel fűszerezve.
Remegő kézzel érintettelek,
Féltem, hogy eltűnsz, és felébredek.
Mit jelentesz nekem igazán?
Hogy mit is jelentesz?
Azt elmondani nem lehet...
Ki tudja, lesz-e holnap
Amit még tegnap megengedtem,
ma már nem hagyom.
Nem engedem, hogy szívem
rágja az aggodalom.
Én sem, te sem... én is, te is...
Te sem teszed, ha én nem teszem,
ha nem fogom, te sem fogod kezem,
ha nem dicsérlek, te sem dicsérsz,
kérnem kell, hogy a szemembe nézz.
Mit érzek Én e napon?
Szavakkal kifejezni nem tudom...
Egyet tudok, de azt biztosan,
Szerelmes vagyok óriásian.
Szólj hozzám,
Nézz le rám,
Mécsese vagyok sötét lelkednek.
Érdes kezemet kezedbe simítom,
gyengéden markomat összeszorítom.
Szememmel rád szegezem pillantásom,
tekinteted már az én örökkévalóságom.
Bolyongtam a létben, kóborolt a lelkem,
Még magam sem tudtam, mit is kerestem.
Míg szembe nem jött velem egy szürke napon,
De akkor még nem láttam, csak néztem vakon.
Szeretem Önt, Asszonyom, ezt nem is tagadhatom.
Az összes álmom felforgathatom, de semmivé foszlik,
amint Önre nézek, és érzek valamit a gyomromban,
ez nem ennivaló azonban, hanem vad lepketánc,
mintha a szívfrász keverné a levegőt tüdőmben,
pedig csak a szerelem forralja véremet ereimben.
Mindig Kolozsvár lesz az igazi
Sajnálom, Budapest
Képtelenség elmesélni azt, mi épp bennem dúl.
Mikor meglátom Pestet, a szívem felgyorsul,
Úgy érzem, mintha ő lenne, ki mellém lett írva.
Mintha ő lenne, kit majd mellém temetnek a sírba.