Versek az igaz szerelemről
Ragaszkodsz hozzám, ez jó nekem,
úgy ölelsz, hogy soha még senki sem,
féltesz, óvsz mindentől, ezt szeretem,
megbízol bennem, ez már jó nekem.
Ki nem tudja, próbát tehet:
enged minden érzelmeket
dörömbölni ajtókon át...
Mikor a kékek az égre lépnek,
virágba borul a sebzett lélek.
Földig araszol a fűzek lombja,
mosolyra fakad még a mogorva
Megtalált a félelem, de
túl nagy bennem a kényelem,
meg kell nekem is értenem,
hogy a család erre képtelen.
Eljön az ideje egyszer az örök sötét éjnek,
Mikor szemeimben kialszanak a fények,
S mikor szólítasz, de nem hallom a hangod,
Tudd, az élet vesztett, a vég adta a mattot!
Elmém röpképtelen madár,
Földhöz ragadt, tollas dísz,
Nem ér semmit,
Nem is száll.
Lelkem megfáradtan csavarog valahol,
Már régen elhagyta testem.
Jól tette, én is elhagynám önmagam,
Ha nem te lennél a csendem.
Kitartás szerelemmel edzi mindenben lelkivilágunkat
Messze vittek távoli fények,
Tudtam, várni kell sokáig rád.
Vágyakoztam, ami bírható,
Boldogan azt eltűrni érted.
Falakon szűröm át
a lombszagú csendet
a fátyolszerű
valósággá vedlett
világot
Jó lenne, jó lenne csak
egymásnak maradni,
többé senki szemében
varázslat után kutatni,
ezeregy helyed közt,
ha lenne egy mellettem,
s minden napban esték
egymásnak szentelten.
Hogy mi vagy az én számomra? Gyere ide, megsúgom...
Gyengéd ölelések közepette még bódító illatodat érzem,
"A legszebb dallam számomra a hegedűhúron..."
S kezem kezedbe csavarodik gyengéden... szépen.
Szép május éjszakán
vörös rózsát hoztál,
lágyan átöleltél
s pároddá fogadtál.
Szerintem már akkor szerettelek,
mikor még nem is ismertelek.