Versek az igaz szerelemről
Már nem akarok félni,
Szabadon, élve akarok élni.
Eleget voltam halott és leláncolt,
Eddig azt hittem, a sors velem végleg leszámolt.
Félve érintem meg orcád,
tán reszketsz? Tán reszketsz...
Tán reszketek.
A tél hidege arcodra fagyott,
s leheleted, mely máskor tavaszi fuvallat,
most afféle jégisten szusszanása
halódó nászunk lassan kihunyó fénylenyomatán.
Darabokra tör,
Majd összerak.
Csontomba fúr.
Belém köt
És vigasztal,
Szívembe szúr.
Szerelmet szórnak rám az ajkaid, nyál
Csorog a bőrömön alá. Alattad tócsa
Gyűlik össze, reszketeg kezekkel a víz-
Tükörben képem megremeg, benned
Fuldokol. Úszni nem tudok az árral
Szemben, ha elsodor a szív magától,
Nem várja már szívem senki más...
Szeretném hinni, hogy ez valós is lehet,
Nem tudom, merre visz, de ide váltok jegyet.
Ködös s beláthatatlan az út előttem,
Kilépek onnan, ahol mindidáig rejtőztem.
Csókolom hangod szirmait,
míg lágy mentükben folyik a szél...
a bút, a bút már messzire látom,
kisütött a nap s az alatta pattanó rét.
Napkelte arany ragyogása
Ébressze e tavaszi reggelt,
Vetüljön Rád lágy csillogása,
Napfény űzze a sötét éjjelt.
Alapozza vidámságodat,
Pirosítsák friss, könnyű szellők
Istennő szépségű arcodat!
Szívódsz a vénámba keresztül egy tompa tűn,
Szíved nekem lelki céltábla,
S dobom nyilam, mint egy rossz kanült,
Repül feléd majdnem kétszázzal.
Folyik a nyálam, fújja a szél,
Levegőben táncol
sok halott levél.
Ha gyöngyök dalolnának a faágakon,
rád hányom a bánatom.
A jó dolgokat a vitrinbe raktam
A rosszak vannak a szőnyeg alatt
Az ágy alá benézni se merek
És a legrosszabb ami bennem maradt
Veled az egység s a szeretet,
Nem játszunk semmi szerepet.
Egy pillanatra megállhattál volna,
egy pillanatra láthattad volna:
barna szemek mély szomorúsága
hogyan veszik el a hajnali tájba`.
Ölelésben elgyengülve, szívedben tovatűnve.