Versek az igaz szerelemről
Tudod, éjjel suttogtak a fák.
Gallyaikat szépen ringatták.
Törzsmúltjuk mesélt még
nekem egy történetet, mely
valahol egyszer megszületett.
Szerelmet kívánok,
őszintét, mélyet.
Simogatást,
kedves szavakat,
miket magában
hordoz a lélek.
Nem egyetlen napon múlik az örök,
a boldognak soha nincs története.
Váratlan tűz, mint hajdanán a görög,
akarod érteni, s együtt élsz vele
Kedvesem, ülj ide mellém közelebb, egyre közelebb!
Érezd, ahogy az érzés eggyé válik, majd lelkünk összeforr...
Kopott kis teraszon félretett székek.
Az asztalon ottfelejtett, régi emlékek...
Kedvesem! - tudod-e mit hoz a holnap nekünk?
Semmit, vagy mindent el is veszíthetünk.
Vigyázzunk hát rá, mit együtt átélhetünk,
Te és én pontosan tudjuk, hogy nem tévedtünk.
El kell mondanom,
Te vagy minden hajnalom.
Tudnod kell,
Tőlem nem szökhetsz el.
A szívem nem ötcsillagos szálloda,
hol csapongó lelkek nyarukat töltik,
s ki-ki fesletten száll ide, száll oda,
miután az erkölcsöket ledöntik...
Egyszer sírva tőled megkérdeztem:
"Az élet miért ilyen kegyetlen,
hogy nekünk ily keveset adott?"
Szemed rám mosolygott...
Emléked el nem hagy,
immár tudom, ki vagy.
Én fogadtam meg,
hogy emlékeznem kell,
amikor ismét majd egyszer
a szemedbe nézek, felismerjelek.
Öreg a ház, öreg benne a kép a falon.
Bakelit lemezről szerelmes dalom,
Textil asztalterítőn porcelán,
Kristályváza a virágodra vár,
Minden készen - a szerelem napján.
Már csak reád várok, lassan megérkezel,
Kicsit lassabban jössz, mert már nem vezetsz.
Szavakba nem is tudom önteni,
hogy mit érzek irántad.
Legszebb szó erre a szeretlek,
mit ember kívánhat.
Szerelmemnek
Te vagy az, ki végül felnevelt engem.
Melletted végre igazi nő lettem.
Minket nemcsak egyszerűen összesodort az élet.
Hanem összeforrt bennünk két kósza lélek.