Versek az igaz szerelemről
Küldöm ezt...
Az egyetlennek kinek küldhetem
az egyetlennek kinek szól vak hitem
az egyetlennek kinek mosolya...
Várok, várok és várok rád,
lássalak, csókoljalak már!
Egy perc hosszú, akár egy élet.
Egyetlen vágyam, ami éltet,
veled legyek szívem dobbanásaival.
Napok óta csak ez gyötör engem,
kár volt magamhoz közel engednem.
Pedig semmi rosszat nem tett,
csak engem kábulatba ejtett.
Magas és barna, ki szívemet kezében tartja.
Az övénél jobb otthont nem ad senki más karja.
A szemében tükröződnek a csillagok,
belenézek s felkiáltok: Ott vagyunk!
Semmi semmi vágyam
Csak téged szeretni
Őrizni szívemben örökké
S bár lehet nem tudom
Hol lehetsz merre jársz...
Elmondhatatlan, mit akkor érzek,
mikor kezem a kezedhez érhet.
Szonettkoszorú
Ő volt A NŐ, így, csupa nagybetűvel,
Kit az Áz istenek megmentésemre
Küldtek, hogy vigyázzon az életemre,
S aki engem a helyes útra visz el.
Arcodra jégtükör fénye hullik,
rajta a perc, az óra örökké múlik,
örökké, hisz minden pillanatot a végtelenbe tágít,
virágcsokrok közé rejtett szívem, mit ámít,
ámít, s szemgödör medre napfényben szikrázik,
s benne napsugárban fürödve arcod káprázik,
érted kiürül két kezem,
téged átkaroló ölelés a végzetem...
Drága Kincsem, hadd szóljak most hozzád!
Hogyan is nézek én nap mint nap terád?
Hányattatott sorsunk végül egybeforrt,
Százszor és ezerszer megjártuk a poklot.
Már dér borította, bezárkózott,
A szívem csonttá fagyott,
Nem volt menekvés, a szobában
Csak volt egymagában.
Az ég alatt egy pillanat
Egy ezerszínes pirkadat.
Napkelte, mi most felébreszt,
S egy napnyugta, mi feléleszt.
Itt vagyok, és fogom kezed,
hidd el, megvan már a helyed.
Meglehet, nem engem hívtál,
égi segítségben bíztál.
Ejj, ejjj, Dávid...
Ooh, hamar valósággá válik
Minden megálmodott látomás,
El nem mondott vallomás.
Földöntúli szerelemmel,
földöntúli szeretettel,
földöntúli emberekkel?
Elmondanám, ha ránk köszönt a hajnal
Bíbor palástban tavaszreggelen.
Szívünkben lángoló, égő szerelem...