Versek az igaz szerelemről
Jöjj hát, ó, álom, és karold őt fel szépen,
Ringasd el, csókold most arcát is helyettem,
Mutasd meg neki a közös kis tájképen,
Mi az, mit neki én szívemmel festettem.
Szorító érzés lüktet ereimben,
forróság fut végig a testemen,
elfog a nyugalom, a szenvedély,
az izzó, felperzselő érzés...
Virágoskert az én szívem,
Ami érted ragyog,
Véled, édes, drága kincsem,
Nagyon boldog vagyok.
Nem búcsúzom tőled soha,
ne is várd, "Isten veled",
nekem nem kell ahhoz
halál, menny, vagy éppen
ha úgy van, a pokol maga,
érintetlenül is, de bennem leszel.
Csak egy pillanatra hallom csilingelő hangját,
s álmodom kincsemnek mámorító csókját.
S majd, ha karjaimba zárhatom ez édes angyalkát,
érzések százai kopogtatják szívem ajtaját.
Nem miattad, érted sírni,
Hogyan lehet ezt kibírni?
Hogyan lehet?
Könnyen, veled.
Veled, ki, ha halkan nevet,
Tart bennem egy marék lelket.
Könyvtárban ülök, és nyugodtan olvasgatok,
mikor egy vadító szépséget megpillantok.
Ki a könyvespolcnál regényeket nézeget
és én nem tudom levenni róla nézésemet.
Szerelem csodája,
szárnyaló világa,
felszáll, majd elrepít
öröm mámorába.
Ha Ő nem lenne?
Idegen lennék.
Egy idegen világban,
Idegenek közt sétálnék.
Szerelmet vallani
mindig lehet,
két ember kell hozzá,
és a megfelelő eset.
Sötét van már, jön az éj,
Lelkem hozzád siet, hogy ne félj!
Nem tudtam, hogy ilyen is létezik,
szétesik a való darabokra,
amazont, ha tartom a karomban,
dalomban a vágy csak Rá éhezik.
Egy gyöngyszem vagy az életemben,
Kinek megmutatom érzésemet.
Ékességem a hűsége,
Szív igaz szerelme.
Nem biztos, hogy
Történt, de talán
Leigázott ez a világ,
Az idom- és bájkánaán.
Ettem bigott földjéből.
Őrjítő viszketés! Őrjítő!