Versek az igaz szerelemről
Nem tudom, hol hagytuk, de elmaradt a múlt,
és már csak az álmodott jövő érdekel.
Két karodban egykor ki voltam én?
Egy félő kisgyermek, ki nem tudja, meddig él.
Meddig él a szerelem? Múlik az vagy örök?
Velem leszel-e, ha majdan megnövök?
egy kívánsága mindenkinek lehet,
amit ha magában eltemet,
mint egy dzsókert,
az élet asztalára letehet
egyszer...
Azt mondod, szomorú vagyok,
Verset is csak ilyet alkotok.
Vidámnak akarsz látni,
Nem pedig esőmben fázni.
Mindennapok ábrándjaiban élek.
Már senkitől semmit se kérek.
Magam ura vagyok. Teszem a dolgom.
Csak ne volnának ezek a nehéz gondok.
Sötétben lépdeltem,
múltamban bajlódtam,
magamban nem bíztam,
bizonytalan voltam.
Édes, kicsi kincsem, boldogságom nekem,
Te, ki a zord hidegben melengeti lelkem.
Amíg nem voltál velem,
Nem tudtam, mi a szerelem,
Amíg nem voltál velem,
Magányos volt az életem.
Nem akarok érezni.
Ha nem látom,
Nincs is ott,
Nem tör meg a fájdalom.
Lennék a tiéd, lennék a mindened,
Lennék az, ki becsüli lelkedet.
Közeleg a tél, közeleg a hideg, a fagy,
Az összes levél lehullott, de te még mindig velem vagy.
A télről mindig az elmúlás jut az eszembe,
De foghatom kezed, érezhetem illatod s nézhetek a szemedbe.
Szavakban nehéz elmondani,
mit szívem mélyén érzek irántad,
Kedvesem!
Egy leírhatatlan érzést,
melynek rabjává válok szüntelen!
Járom az életemet, utamat,
találkoztam sok emberrel!
De szívem mindig szabad maradt,
mert nekem csak te létezel!
Az vagyok nélküled,
Mint a hold nap nélkül.
Nyughatatlan gyermek,
Amíg vár, megvénül.
Tavaszi táj jelenik meg szemeid világában.
Ajkaid, mint puha párnák, csókod édes,
Üdít s szerelemmel tölt el.