Versek az igaz szerelemről
Csak erre vársz, nem?
Végül is, miért ne...
Bő két évztizede
Koptatod a talajt eme
Földön;
S mégis oly bizonytalanul lépkedsz;
A kérdés legalább oly
Bizonytalan...
Fesd rám aranyadat,
ha kopnak a fények,
fakulnak a képek,
...erősíts meg, kérlek!
Esteledik, a sötét leszáll,
A kapunk alatt egy fiú áll.
Egy ködfüggöny borul a tájra,
Ott állva, egy leányra várva.
A Nap már az orcádat pirongatja,
Arany fénysugaraival átölel,
Langy szellő szép homlokod simogatja,
Szerelmes lelkem csókjával költöget.
Ha te nem jöttél volna
Talán ma már "panaszló szám se szólna"
Itt temetnének a koporsóban
Nézz rám kérlek szeretve
Téged találtalak menedékemnek...
Szerelmes vagyok egy személybe, aki félénk,
De együtt békésen, kettesben élnénk.
Szerelmünk fénye aranyérce
Csillogón körbefon múltunkon
Míg utunkon végtelen égbe
Szép mesénkben ékszer ujjunkon
Mint egy kis óra,
Zakatolsz,
Egyre
Te jársz eszemben
Napról napra,
S esténként, mikor az álom
Jő,
Téged látlak!
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Első találkozás volt a legszebb.
Ahogy az első csóknál nincs édesebb.
Igenis ez igaz szerelem
Bámulatos fegyelem!
Fájva tetteidet lesem.
Te távol maradsz mereven;
Szűkre szabod keretem!
Az én vérem tükröződött a szemedben,
tudtam, hogy démoni vagy, már sokan mondták.
Megöleltél, majd a vágyaidtól lettem
a pokol tüzétől könnyező mennyország.
Vallomásféle szépkorban
A kimondatlan szó az ajkadon,
a suttogás, ha fülemben hagyom.
Gördülő könnycsepped a kezemen.
Egy régi dallam magasan vagy lenn.
Egyedül vagy, kis virágszál,
nap mint nap hordod édes terhed,
szívedben a szerelmet, lelkedben
a szépséget fel a hegyre.
Több, mint ezeregy éjen át,
szüntelen szólt egy szerenád
hol hangosan, hol csendesen...
- most melléd bújok, kedvesem...