Versek az igaz szerelemről
Jobban szeretlek, mint gondolod...
Érezd
Jobban szeretlek, mint gondolod,
Szívem parányi darabokra boncolhatod,
Késsel vághatod nehéz gondolatod,
Akkor is szívem ajkait csak te csókolhatod.
Ily kék illatú nem volt még az ősz,
Mára tűzszikrát vet Napunknak hangja.
Cinkos széltől buja sóhajunk zaja,
Jelenünkben ő a szerelemőr.
Talán más nyelven írni ezt sokkal jobb lenne.
Vagy tudatodra adjam, mit szívem szeretne?
Fogalmam sincs, mit akarok, hisz oly zavaros minden,
Viszont téged visszakapni száz százalékban igen.
Szemed csillogóan kéklő habjában elmerülve
a két lélek egymásra talál, s a szív kapujában
bebocsájtásra vár...
Füstszínű hajnalon
Ropogó rőzsék robbanó,
Vöröslő lángja,
Felette kélő, szürke
Fények ábrándja,
Vágyhatnak sugaras mára,
Villanó fényére.
Eltévedtem ebben a valóságban,
Magam vagyok e zord világban.
Ám álmaimban még él a remény,
Kérlek, Szerelem, légy még egyszer az enyém.
Hallasz-e még engem, mikor sírva szólítalak,
Látsz-e valahonnan, mikor nézlek csillagokban,
Az ismeretlen betonfalán át dörömbölök,
Öklöm kemény, megállítanám a halott időt
A lélek a szív húrjain játszik,
Lebegő szívem boldogságba mászik.
1.
Könnyű az éj, kabátján tűz ragyog,
pisla szemére ráhull az álom,
elalélva a kába csillagok,
aranygombként csüggnek a kabáton.
Bíbor fátyolba öltözött az égbolt,
Az alkony minket együtt talált,
Két karod lágyan átkarolt,
Éreztem selymes bőröd illatát.
Pillantása csontomig hatol,
s szívem e kéklő kristály olvasztja,
merre szeme hosszasan vándorol,
ott bőröm tűzvihar porlasztja.
Egy csipogó csodát rejtenek a házfalak,
amit nem láthatnak a beavatatlan szemek,
karjaimban egy elbűvölő varázst bújtatnak,
s nem izgat, mily irigyek ránk az idegenek.
Te soha nem leszel emlék.
Lelkem élő, eleven részeként
viszlek téren, időn át mindig
forrón ölelve, soha nem feledve.
A túlsó partról
Sodródó hullámok előtt,
partnak feszülő sziklák mellől
árgus szemekkel figyelek,
várom palackba zárt szívedet,
s tiszta lelkem adom neked.