Versek az időről
Elmennek a csúnyák,
meghalnak a hajdani szépek,
itt vannak róluk,
itt a fejemben a képek.
Lapos kövek, kis kavicsok,
Egyik kisebb, másik nagyobb.
Ezer éve koptat a víz,
Mellettük mégis szótlanul mész...
Ha
Ha egy szobában vagyok egy könyvvel
Úgy érzem az rögtön elnyel
Elrepít a maga kis világába
S nem érzem magam egy szobában
Fantasztikus érzés benne lenni
Aztán majd később nem bírom letenni...
az idő ekéi barázdát szántanak
bőrünkön az évek számai látszanak
nem lehet titkolni megváltozott arcunk
amikor tehetjük napközben is alszunk
milyen távol is vagyunk,
zuhanunk eszeveszetten
múltba betonozva, jövőbe eresztetten,
honnan tudnám, hova is vágyunk...
elhasznált szavak a nyelveken,
eljátszott tavaszunk az éden,
sebeknek csókokkal tartozunk
Tikkasztó, forró a nyár,
megbújik ember, növény, madár,
ki teheti, hűs habot keres,
a víz a barátod, ember, hát szeresd.
A latin nevem ősidők óta Isteni eledelt jelent,
közben megvédem a földet és az emberiséget.
Igen, megvédem a talajt, hogy minőségi legyen,
hogy dolgozni tudj a földeden.
Azért vagyok, a talaj ne száradjon ki,
hogy te, halandó, tudj a földedbe vetni.
Hűvös szellő táncot jár,
gyöngyharmatot hullat rám,
pirkadó ég, fátyol-árny,
szirmot bontó kis virág,
nyújtózkodik a faág.
éjfél múlt sokkal
tüskét lő belém a kotyogó idő
alvadt emlékekre
néma pörkök száradnak
köszönöm
még megvagyok...
Az idő mindig csakis előre tart,
várakoztató tábla nem áll szemben,
ám nem mindig járhatóak az utak,
s eljárni is lehet még ügyesebben.
Újra lett betonozva a járda
De ugyanazok az utak
Ugyanaz a lámpa
Ugyanaz a patak
néha táncoltam az úton,
néha a bú mutatott irányt,
néha a hajnalt csókoltam,
s az, mintha magammal vihetném,
úgy csinált,
de nem hoztam el soha semmit...
Ma is emberek haltak meg.
Egy kisded, aki karnyújtásnyira
volt csak az élettől és egy anya,
aki várta az unokája megszületését.
És mégis elmentek.