Versek az időről
Jól tudom, hogy minden kezdet nehéz,
de hiszem, majd győz tán a józan ész,
mert eljöhet majd az a pillanat,
mikor elveszíthetem önmagam.
VB
Álmomba láttalak!
Vajon mit jelent?
Próbálkozol megint
Hozzám kerülni?
Boldogan emlékszek vissza a 90-es évekre,
Jobb zenékre, korra, emberekre.
Mikor volt, amint lábra álltunk,
anyánk mosolyogva nézte,
amint totyogva ballagtunk...
Vigasztaló mosoly volt arcán,
mikor totty, elestünk...
Nem tudom, hogy régen milyen volt az élet,
Az 1900-as, 1800-as évek.
Rossz volt, mert nem volt technológia? Meglehet.
De az biztos, hogy egészségesebbek voltak a gyerekek.
Lassan telni látszó, hosszú nappal.
Narancssárga, könnyező hajnal.
Kancsal órád percenként kattan.
Éjszaka bujkál fekete frakkban.
Zártan
Zárt ördög
Vándorútja örök.
Reményben vidéki,
Csapdában egyedi.
Hétfőn a pénteket, pénteken a hétfőt,
Közben a szerdát várom, akkor nem vagyok egyedül.
A magány a cimborám, a társak a túlélés szimbólumai.
A napok múlnak, a hetek telnek, és te még mindig az időtlenség vagy,
Ami sosem érkezik el az időben, különálló valóság:
Paradoxon, ami létezik a nemlétezőben.
Mit ér a hajam, mit ér a táncom,
Mit ér az élet, ha nincsen láncom,
Egy lánc, ami hajtja az embert,
Egy lánc, ami miatt felkelsz.
Ha mély levegőt veszel, csak fújd ki szelíden,
Mint amikor a vihar megpihen,
Nyugtával dicsérd a napot,
Mire feljön a Hold, az emléke megkopott.
Világra jöttem, friss harmatcsepp-fűszálat lelkedre kötöttem.
Terveztem, hogy sokáig veled maradok és virágos ösvényeken veled csatangolok.
Sokszor eszeveszetten rohanunk a rossz döntéseinkbe,
Pedig a jó előttünk áll,
Megkerüljük az egész világot valakiért,
Aki a hátunk mögött áll.
Egy őrült éjszakán
Meghalt egy darabom.
Én voltam-e vagy te tán’
A tettes, nem tudom.
Nem az számít, hogy én ki vagyok...
Kapocs
Egy távoli hidat láttam,
Ismertem meg benned,
Amelyen át soha nem mentem,
Nem jártam.