Versek az időről
A jövő, a nagy hálót szövő,
Sok lábú pók ezernyi úttal.
Rázós nyom, kavicsát feltörő;
Kalapácsod barát a múlttal.
volt egy álmom,
volt egy tévedésem,
mosolyodat a szívembe vésem,
hogy ne törölje ki soha
semmiféle ostoba
vád vagy rágalom
Kósza szellő hűti a közelgő estet,
darazsak tesztelik asztalon a morzsát,
a nap egy fényfoszlányt az égen felejtett,
jelezve: mára már megtette a dolgát.
hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
Néha tényleg sírni volna jó...
Úgy potyogjon, mint a puha hó,
beterítve a tájat a hideg tűzben izzó,
parázsban égő, tiszta vágyat,
mint a langymeleg ágyat a takaró.
Kialudt valami, ami soha nem is lángolt,
elszakadt egy szál, ami eddig hozzád láncolt.
Magam mögött hagytam a hozzád vezető utat,
nem számít többé, hogy kelet-e vagy nyugat,
amerre visz a sors, mennem kell tovább,
mert olyan, hogy végtelen, nem létezik már.
Emlékeim frissítsd fel, kérlek;
Voltunk mi egyszer kéz a kézben?
Vagy összetartották a fércek,
Mint gyerek építette fészket?
Hol vannak az angyalaim?
Rátok várok,
Rátok várok,
Démonokká váltatok.
Nézem a kéklő, könnyed csendet,
A végtelenbe néző eget.
Mit láthatott már?
A felhők sokasága száll,
mintha muszáj lenne, úgy váltanak irányt.
Jó lenne most újra gyermekként kacagni.
Bajokat, gondokat magam mögött hagyni.
Apám vállán ülve csodálni a Napot,
mely árvíz tükrében csillámosan ragyog.
Délibáb az egész Élet,
s ha utólag visszanézed,
olyan, mint egy álom...
Könnycsatornák kötnek már össze,
fájdalom s öröm hömpölyögnek,
sós vizű érzelmeink hídján
megyünk át, s az otthonunk hív már.
Engedd, hogy füledbe suttogjam egyszer,
Én sem rohanok, szaladnod nem kell.
A csillagok az égen aprók, de oly nagyok,
Én az életedben csak titok vagyok.
Csak ülök, és csendben nézem,
Ahogy a nap lemegy éppen,
Aranyba festi a kék eget,
Nem hallani már lépteket.