Versek az időről
Mint egy forrásban lévő, olajba beledobott, fagyasztott burgonya.
Hirtelen változó, kémiai reakció.
Hideg és meleg találkozása.
Összeért.
Voltak álmok, miket a reggeli hideg temetett.
"Sokat várok" - mondta mindenki, aki szeretett.
Lebegő leveleket elfújta a szél.
Elfutott az idő, az eső alatt hideg lett.
Üres fa magányosan a szélben átél.
A nyers zöldekről szóló álmokat terveztetett,
Ami tavasszal tele van énekeléssel.
Most egyre inkább hallják a záport ősszel.
Kiöntött a semmi, mindent sodor.
Már az egét nyaldossa szó-fodor.
Elállt a napsugár lélegzete:
miért van, ami nem létezhetne?
Nesztelen, renyhén lapul a csend,
Csillagok közt a Hold mereng,
Nyugalma árad az éjszakának,
Csak kontúrja látszik a gesztenyefának,
Csitt! Ne ugass, távoli eb!
Te voltál a ritmus,
Én voltam a dallam,
Két szívből zengő rigmus
Egy felcsendülő dalban.
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 5.
A grófnő a szalon ablakában ül,
szépítkezik, a tükörbe s a várudvarra néz.
Minden békés, mit csak lát szeme,
csak kintről hallatszanak német vezényszavak...
amikor
fekete
a csend
magad vagy
ott bent
a lelked mélyén
ücsörög
egy kisgyerek...
Néma zörgetésre
rögtön ajtót nyitnék,
akárki, ha kérne,
útitársa lennék.
Egy hatalmas világtenger
Pillanatcseppjei vagyunk,
Időben és térben egyre csak porlunk,
Porlunk, porlunk.
Boldogan legyél, míg hiszed, hogy életed véget nem ér
Érinthet földön kezet, s elengedhet,
Síromra virágkoszorút készíthet,
De az életet vissza nem adja,
Míg állok, a múltam gyászolja.
Hittem, hogy még van esélyem,
az élet még tartogat egy kis csodát,
senki nem mondta, hogy mily nehéz lesz
hallgatni a csendet, majd egyedül tovább.
Faltól falig tapad az a levegő,
Melyben századok guggolnak remegve,
S térdükön pihen az én jelenem,
Keseredve emelem fejem alig épült szigetemen...