Versek az időről
Elegáns feje leszegett,
Talpa alatt kúsznak a percek.
Ketten vannak, ő és a magánya,
A mindennapok elbocsájtó üzenete várja.
Hozzám a
sorsom oly kegyes,
hosszú életet ígér,
időm mégse végtelen.
Játszik csak velem.
Megölheted a gyönyört önzőséggel!
...rongykezű, csatakos tél, mivel mindig oly nagyra vagy.
Édesíts majd meg egy méregfiolát, s míg az testre hat,
ne habozz, tétovázz, rakd át máshova kincsraktáraidat.
A kertben
...
a kutya taposta szét újból fényem.
Egymagam ismét,
Már azt sem tudom, ki vagyok,
De itt vannak ezek az érzések,
A kezem remeg,
És a könnyeim hullanak,
Mint fáról az elsárgult levelek.
Mindegyik olyan szép,
csak csodálkozom rajtuk.
Az egyik zöld alapon színes,
bármilyen színt keresel, ott megtalálod.
Hó-csend, szép, mennyei fehérség,
süvít az idő, mint forgatag,
és elcsépelt pelyvás-ledérség
seper, zúzmarába ül a mag.
Szebb napokat megért nyugger igazgatók
majd egyszerre érnek a havi szeánszra,
számba veszik egymást, eljöttek, kik élnek,
volt borongós kedvük szűnik egy csapásra.
2006.
Elmúlt már öt évvel több, mint negyven,
itt vagyok, akárcsak hatvanegyben,
és bevallom, számomra Mohács a
vándorútnak fontos állomása.
Múlnak az évek, de a jelen bizony, sosem alszik.
Míg a múlt szendereg, a jövő mocorgása hallszik.
A jelen bőségét árasztja, a múlt halk közönyét,
Így rajzolják ki ketten életed nagy történetét.
holdbólyához kötve hófellegek szállnak
fázós télidőben vacognak a vágyak
január ablakán jégvirágos álmok
nyitott szemeimmel varázslatot látok...
Robogott a vonat hegyeken, völgyeken,
vissza messzi múltba repített el engem.
Kattogtak kerekek, aztán csend lett végre...
Egyre több, mi elmaradt, mit meg kellene tennünk.
Túl sokat terveztünk egykor, ám megöregedtünk.
Elménk mélyén odabent őrizzük azt, mi megvolt.
Szánjuk, bánjuk, nem nyitottunk ki sok bezárt ajtót!