Versek az időről
Halad a szekér, néha nyikorog,
éhes a gyermek, a gyomra korog,
az élet ily egyszerű, lenni és enni,
s a végtelenen tovább menni,
vándorbotot megmarkolni,
akadékot félretolni,
haladni tovább az úton,
tankolni lélekkúton...
Gazdag vagyok, mert szabad vagyok,
mert kincseimből annak adok,
akinek csak én akarok.
Zaj mindenütt. Az utcán és mibennünk.
A régi kor táncai összebújnak.
Reszketve nézik, hogy mi lesz maholnap,
- ritmusba gyűrt, nagy lélekrándulás.
Első nap. Minden kék, az égbolt fagylaltként
nyaldossa a tengert, s rózsaillatú ként
áraszt magából a kilátástalanság.
Kialudtak a fények
Ez csak egy halvány kép csupán
Az árnyékomban élek
Ahol nincsen senki más
Lábaim gyorsabbak, mint órám mutatója,
De még sebesebb elmém, amely útját rója...
Mint a tanúkövek, amik ott állnak szilárdan,
Mutatják az épületek egykori fényét,
Én is így állok utam peremén,
Rózsaszínre kopott árnyak, miket vetek én.
Szépséged vázájában nyíló virág,
vágyaim verítékével locsolom,
titkaid, mint árnyékom hordozom.
Fényemnek ajándékozott a világ.
Talán menni kéne,
Elrepülni innen,
Letéve a zsákot
Játék lenne minden.
Talán írok egy regényt,
mivel elveszem a reményt,
a reményt, amit olykor féltünk,
máskor pedig úgy dobjuk oda,
hogy a világ szégyenét zengi miattunk
minden óda.
Csalfa fény,
Ó, miért hízelegsz?
Elragadott ábránd
Most veled remeg!
Sok közt vagyok egy,
de anyámnak, apámnak csoda.
Aki bármekkora kereszt,
vállukat nem nyomta soha.