Versek az időről
Egy szem varjú félve ül málló mészkövön...
Tisztára sepert, megkövült emlékek -
Csendben feltárul minden által rút ködön:
Csontok kúsznak elő - múlt üzenetek.
A világórán hetvenkét év egy
pillanat.
Órák, percek egy napba
zsugorodtak.
Kitör béklyójából a rohanó idő,
nem is jut neki több holtidő.
Fütyörészve kérdezi, hány óra van,
nem firtatva azt, ami még hátravan.
Eső hullt. Előttem giliszták
vonagló, habzó teste.
Telnek, múlnak az évek,
az összes spanom lépett.
Próbálok nem emlékezni vissza,
de sajnos, a szívem mindig tiszta,
te pangtál súlyosan, mint a Tisza,
próbálok nem emlékezni vissza.
Tudom, nem vagyok egy szent lélek,
És nem is tudom, pontosan mit érzek.
Mondd, tudod-e mit jelent Szabadnak lenni?
A folyton pörgő kerékből kitörni?
hideg szél cibálja a fákat,
letépi róluk a lombruhákat,
letépi a haldokló levelet,
s minden levél egy-egy üzenet
Az égen megrepedt a kék váz,
a járdákon is végigfutott
a borzongás.
Az árnyak kiszivárogtatott
vizsgálódása furcsán pulzál;
a Nap kopott.
folytattam volna
de úgy láttam
nem érdekel
néha karcos vagy
s nem érlek el
megszoktam már
hogy nem értenek
hátat fordítok akkor...
Mondd, miért fáj, ha már vége?
Mondd, miért száll dalom a messzeségbe?
Miért nem érem fel gyermeki ésszel?
Hogy a sorsot nem győzhetem le puszta kézzel
Csillagok tekintete ragyog az ágak közt megbújó pókhálón,
apró mécses pislákolva dúdol, fénye áthatol a templomablakon.
Rövid ez az élet, de mikor lesz vége?
Nem tudja a választ e világnak népe,
Nem tudni, hogy mikor szól nekünk a csengő,
A bizonytalanság már félelmet keltő.
Törzzsel, ággal összeillő
levél voltál, lehullottál.
Avarsírba bújó idő
örök csendje ölel át már.