Versek az időről
Bennem időzik e nóta
gyermeki éveim óta.
Este dalolta anyám
egy faluszéli tanyán.
Az élet törvénye
Hallom az időt... tikk-takk...
A sötétség magába szippant... tikk-takk...
Bőröm alá kúszik az ősz,
rekedt szél dúdol, olcsó dizőz,
a nyár fakó sugarat küld még,
szemem sarkán ijedt tavasz kél,
egész valómban mozdul a tél.
Nem emlékszem arra, mikor születtem,
tél végén, vagy tavasz volt talán,
nem tudom, fagyott-e még a mosoly,
vagy a lehulló eső a házak falán.
Állj meg, idő, parancsolom!
Állj meg csak egy szóra,
Ne szaladj oly gyorsan,
Ne légy homokóra
Kaptam tudást
tanítványodként.
Kaptam színházat
a szórakozásért.
Egy korszak véget ért,
mely fájdalommal ég.
Már hamvaiból éled
a szunnyadó főnix.
Múlt s jövő még béget,
de csak jelen számít,
s nemcsak az emlék-anziksz.
Jöhet még télre nyár
Csend, síri csend. Mintha kihalt volna minden,
Vagy ha nem, akkor csak most éledezne minden,
Mint mielőtt a zenekar játszani kezdene,
Várnak arra a titkos jelre,
S addig a csend annyira mély,
hogy hallani lehet még a légy zümmögését is,
Mintha neki adnának teret,
Mielőtt a karmester szívvel, lélekkel...
Álmodni is már csak titokban merek,
nehogy a Langolierek elvegyék
tőlem azt, ami még időtlenül él
bennem. Megfizettem a "vámot", de úgy
látszik, keveset adtam. Elfáradtam...
Ott senki nem állhat, ahol álltam!
Rögzült az Időben lelkem s létem.
Az Idő múlásával szembemenni...
Azt nem lehet...
Eltelt ennyi vagy annyi,
Még itt vagyunk!
Egyszer mindenkinek eljön
Az idő súlyt akaszt nyakába
Lassan halmozza ahogy felnő
Mire ráeszmél annak súlyára
Az évek, mint sötét felhők gyülekeznek,
tornyosulnak, takarva reményképeket,
pedig úgy szeretnénk itt tartani őket,
a pillanatot, mely szerelemre gyújtott
és a boldogságban önfeledten úszott...
nekem az idő az eltűnt mesterem,
ő tanított egy furcsa múlt-színpadon,
s mint napfény árnya télidőn, szüntelen
helyem keresem vakon, dühös nagyon.