Versek az időről
Mikor én s kutyám
kimentünk reggel
az utca hűvös,
megnyugtató csendjébe,
léptünk kettőt, hármat,
s megálltunk.
Ha az érzelem kiveszett,
a nép elveszett,
mindegy a nemzeted,
ha győz az önérzeted.
Gondoltál-e arra, ha egyszer véget ér!
Körötted kihal minden, csak a végtelen sötétség,
Mikor már nem hintáznak unokák és gyermekek,
Kik nevetve lovagoltak esténként a térdeden,
Mennyi mese és nevetés, mielőtt a szem nyugovóra tér.
Mert ezer év megtanította,
mi a jó és rossz a földnek.
Tudom, mikor metsszem a szilvát,
és hogyan ültessek akácot.
Valamit éreztem akkor, s talán néha még most is,
Valamiért tiéd vagyok, talán azért, mert minden szavad megőrjít.
Hiányoznak hazug szavaid, melyeket elhittem,
Elhagytál, pedig én érted mindent megtettem.
Te, Ember! Egy vagy az ősi agyaggal,
az örök Idő vasfoga arcodon,
megbirkózol az egyszerű anyaggal,
túlélő vagy, és okulsz kudarcodon.
Én létezem. Bolyongok e világ körül,
Számból az ének is magától kirepül.
Felettem az Isten jár, aki hatalmas,
Mellettem egy kutya elszalad.
Fénypilléket kerget hold körül az álom.
Nyári nevetések gurulnak tova.
Valami varázslat fátylat sző a tájon.
Fák törzsén feledés - akár a moha.
A múlt, melyből kiábrándult és megcsalta azt,
mert jött egy újabb, egy szebb pillanat.
Új úton járok,
és keresem a helyes irányt,
de jól tudom, a boldogság útján
a rossz néha visszaránt.
Csak úgy egyszer vége lesz majd,
annyi nyomot sem hagyva, mint
tintapaca a hófehér papíron.
Egyszer, ha vége a nyárnak,
bérceken bús szelek járnak,
köd esik a szürke égből,
ennyit hát az öröklétről...
Reggel, mikor a
fű még harmatos,
s a fákról az esti vihar
maradványa csepereg,
kint a kertben, hol a
mókusok ugrándoztak,
s a madarak már
csicseregtek, ott...