Versek az időről
Keresztben az elágazás voltam,
váltig őrködő hang a csendben,
amikor már magamból kifogytam,
hagyom, egy utolsót még csengjen.
Tudod, én még álmodok, mikor hozzád érek,
egy kis házról egy kék tó közelében, hol...
megváltoztathatnád, de mintha nem lehet,
kavicsként, fényként gyűjtöd az éveket,
fejed nem hajthatod a kőre, túl kemény,
megbotlasz a fény elalvó lágy neszén,
mosolyogsz, balga, arcod repkény-ráncain,
égtükrön innen a lét csalása, ím:
az élmények, átélt szépségek kőfalán...
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Titkot súgok neked, tudom elhiszed nekem.
Úgy mesélem el, az idő kerekét kicsit tekergetem.
Tudom... múlásom végleges,
érzéseim közt hánykódik létem,
a szívemmel mit érzek, képletes,
bár vágyom élni még merészen
Bárhol járok,
A lábnyomom
Meg nem marad.
Ezt fájlalom,
Más lábnyomát
Megtalálom,
De, hogy tudják,
Hogy itt jártam...
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
A tarka erdőn nyílnak a virágok,
virít még az őszi kikerics,
a fák alatt meg a tisztáson, a fű közt
sok gomba terem, jó is, mérges is.
Nem siet sehová álmos, őszi fényben,
csak hömpölyög lassan a gyönyörű Körös,
homályos tükröt tart, s a pompás enyészet
önmagát csodálja a vízfolyam fölött.
Táncol az északi szél falevél tetemekre tiporva -
Ősz üde dallama kél, s noha perzselt már ez a kotta,
nap süt az égen ugyan, de nem égeti mégsem a bőrünk` -
Forró volt ez a nyár - lassacskán télben időzünk...
Majd az idő megmutatja,
Mi volt igaz a múltban.
Bár igazad van, tagadhatatlan elemészt minket ez a kor,
S éppúgy kérődzik Budapest ezen a reggelen, mint mindenkor,
Autók csordája bőg mohón, remeg a hidak teste,
A város polipként kapaszkodik egyik oldalon a hegyekbe.
Ment a láthatatlan ember,
És őt nem láthatta senki.
S olyan korból jött, mikor már
Nem volt nehéz eltüntetni
Ezt a földi testet. S mivel
Rajta volt a fejlett álca,
Megtehette ezt is, pedig
Nem volt nála varázspálca.
Fejtetőre állt, megkopasztott világ
bámul be bambán párás ablakomon...