Versek az időről
Az idő rohan,
A szürke hétköznapok telnek,
Észre sem vesszük, és csak nőnek a terhek.
Minden nap csak megszokás és mókuskerék,
Bele se gondolunk, hogy közel vég.
Végtelentől kápráznak a csillagok.
Nem mérhető a közel, sem a távol.
Nincsen kezdet, sehol a vég, kis sarok.
Egyszervolt semmi örököt varázsol.
Ha egyszer megtalálnám az Időkapu kulcsát,
életemnek könyvét csupa gyöngybetűvel írnám.
Lapjainak fehérségén nem ejtenék foltot,
a megannyi vessző helyett büszkén tennék pontot.
Több millió fényév, messze
A világűrben,
Létezik egy időkapu,
Egy átjáró a dimenziók közötti térben.
Utolsó percek az égő szörny alatt
Anyagtalan álmok...
Miből vagyok és kitől lesz a szó, ami én leszek?
(de az is lehet, hogy már csak voltam)
Ha egyszer összefolyna
a jövő és a múlt,
már értelme sem volna,
az ember mit tanult.
Még lábon áll és nem dőlt össze,
bár áztatta az évek ősze,
s szárította a nyarak hője.
A küszöbnél, az ajtó előtt
a gaz térdig érőre megnőtt,
senki sem gondoskodott erről.
Itt vagyok, lettem, talán lehet, én nem is akartam,
ráncos arcomat megbélyegezte az idő, sajnos, hagytam.
Lelket kapott testem, mit Isten rám ruházott,
az tény, hogy nem váltom meg ezt a bántó, hitvány világot.
Tízszer virult nélküled, és hervadt el a nyár,
hófedte tetőkről a tél is tízszer olvadt le.
Álmodban gyakran cserélte színeit e táj,
de szeretteidet valaha még ölelheted-e?
Képes naptár 1.
Újév napján egy különös könyvet kapunk ajándékba,
365 lapja hófehéren világítva kérdezi, mit is írunk rája?
Napfény a szemében csak egy villanás,
Gondolatok ezrei kergetik egymást, űzőjük a némaság.
Álmok szikráit tapossák szét lépéseik,
Ajkain tündökölnek a beleégett fájdalom cserepei.
Ó, mily balga a lét, hisz vesztébe küld
régmúltat, ha kacér jövő enyeleg,
gyöngykövein révült álma ténfereg
magános pőrén, mely vágytól részegült.
A felhőknek tetejében jártam,
És még ott is virágot találtam.
Csak nekem szólt lágy hegedűszó,
Láttam aztán, hogy ez csak torzó.