Versek az időről
Hajnali fél öt van.
Fekszem az ágyban,
nagyon kényelmetlen ez a párna.
Ha a múltban élsz
és a jövőtől félsz,
a jelent úgy véled,
szerencse, ha túléled...
"Az óra ketyeg felettem,"
Szinte szalad.
Régen mennyit nevettem,
Életünk, mondd: merre halad?
Ablakom előtt levelek esnek
sűrűn, akár ha zápor hull.
Ennyi kezdet elég egy versnek?
Ragyog a Nap, bár az ég borult.
Jött az ősz sietve, elcsente a nyarat,
vitte magával az üde zöld gúnyáját,
mit a nyár növesztett, ő mindent learat,
mosolygós almáját, aranyos búzáját
A rám szabott idő velem öregszik,
hisz mindenhova jön velem,
hogy van ez?
Sokszor előz és törekszik,
nem zavarja félelem,
hogy van ez?
Napok, hetek, évek,
Halálos ének...
Álommal teli képek...
Az érzéseimtől repedt valóságom...
Arcpirító, jégbe-fagyott közöny,
(mely a "felsőbbrendűeknek" éke)
"virít", ám örök-tompa a fénye.
Kitakart emlékeimből olykor előbukkansz,
mint múlt a jelenre támaszkodva,
bár logikailag megértettem az éretlenség
esetlenségét, és mintha a mozdulatot
már nem tettem volna meg elégszer,
a meghajlás és elfordulás különböző aspektusait...
Őrlődés
Mi lesz, ha mi lesz, ha mi lesz?
Ha fekete rózsákat nevetsz?
Ha vért ereszt magán az eresz?
Ha szeretetből ádáz gyűlölet lesz?
Lépteid sorjáznak a füvön,
szíved dobban, egyre sebesebb
futsz önmagad elől,
de lehet,
hogy éppen önmagad keresed,
nyomodban liheg
a múló idő,
néha beér...
Játszd csak, idő, örökös dalod,
hadd szóljon ütemes tiktakod.
Beköltöztettek az órába,
mint az idő szimbólumának.
A földre taszítottak,
Keresztül-
Léptek rajtam,
Megaláztak
S lehordtak
A sárgaföldig.
Nem lángolok, már csak csendben égek,
lecsendesült bennem ez a cudar élet.
De a parázs még izzik valahol belül,
míg hamvába hullva majd ki nem hűl.