Versek az időről
Régóta először láttalak,
Újra elsőre.
Öt éve, hogy elváltunk nálad,
Tőlünk, örökre.
Most annyi érzelem van a szívemben.
Még elárulnak. Jó-e mind elrejtenem?
Szavak és hangok telve lélekkel, nem
kavarognak, de mutatják, hogy vagyok.
Védik ezt a lázas érintést a testemben.
Nem segít semmilyen lakat,
Egy folyó viszi a múltat,
Az idő a hegyről lefelé
gördülő, sötét alkonyat.
Néha szomorú virágok
szirmán pihen a csend,
és gyors léptekkel számolja
a múló éveket.
Én csak nézlek téged válaszokra lesve.
Tehetetlenségtől kétségbe vagy esve.
Bezárva helyedet sehol nem találod,
nem látogathatnak rokonok s barátok.
Ó, idő, Isten ajándéka vagy nekem,
tárd ki rám kapudat, hogy intésedre
éjből nyíljanak a boldog nappalok,
alkonyban fürdethessem vén életem,
és pírban serkenjenek a friss hajnalok.
Isten adta szerelemmel szeretem,
érte még mindig megveszem.
Évek múltak nélküle,
éreztem, hogy szívem egy darabja
kiszakadt, hol lehet?
Tavaszi hálaének
Állok kicsinyke szobám ablakában, és nézem, amint
a falevelek, a zöld színű pillangók az enyhe
tavaszi szellőben vígan táncolnak az ágak hegyén.
Tegnap még észre sem vettem őket, mára
pedig üdén, frissen, mosolyogva ringnak a fákon.
Ne higgy a csalfa napsugárnak!
Ó, hiszékeny, árva rügyek,
A Napnak mért is hittetek?
Hívogatott, csalogatott,
Melegével bolondított.
Van egy kapu, ha kitárod,
időtlen lesz a világod,
három napja egy esztendő:
múlt, jelen s talán jövendő.
Mindenszentek ünnepe óta
november rejtegeti a napot.
Felhőkön áterőszakolt fénye
gangos házak tűzfalára
halvány kéménysziluettet rajzol,
és pompában jeleníti meg az omladozó vakolatot.
Amikor azt hiszed, hogy minden állandó,
És, hogy az élet szabálya kijátszandó,
Hogy e tarka világ csak hamis megjátszás,
S hogy itt már nem létezik helyes meglátás,
Akkor érkezik életbe a megbánás.
Van az a kép,
Mely benned él.
Felnőttél bár,
De gyermek vagy még.
Portengerben futó drága gyermeksereg
szaladgál, örömében vadnyulakat kerget.
Gyönyörű időben kútból vizet húzott,
s felette néha egy vadlúd el-elkúszott.