Versek az időről
Egy hitehagyott ember őszinte vallomása értő füleknek
A véres égbolt percek alatt szénné válik,
fekete teste fényes csillagokká hámlik,
kibújik több százezer kis fény nemzedéke,
tisztává válik világunk nagy messzesége.
Egy könnycsepp indult hosszú vándorútra,
Magába zárta bánatát s a múltat.
Csillogó fényözön nem kíséri már,
Csak az emlékekben él némán tovább.
Megálmodtam a napot,
Az égen a csillagot,
Ami felvillant fényesen,
Mikor elillant életem.
A kristályok lassan, de egyre nőnek,
nagy jelzése ez a múló időnek.
Szigorú rácsok közt őrzik titkukat,
elme csak sejt, de hiába is kutat.
Én tudtalak téged úgy szeretni,
hogy leomoljanak a kőfalak,
mindenséget imáimba venni,
hogy egyedül csak téged lássalak.
Vonagló szavaid, mint börtönbe zárt szózat.
Csizmád talpán nehéz a sár,
(bár tudod, megélni újra képtelenség volna
az unott képekbe révült mostohát).
Szépkorúak magányában
az óra játszik szerepet,
felhalmozva az asztalra
elosztva a gyógyszerek.
Unalmat oldó, élettelen darab volt,
előrerajzolt életkép, megadott színekkel,
bár halvány színei még titkokat rejtettek,
mégis kedves látvány léleknek-szemnek.
Romba dőlt jövőt ápolgatok,
szívbe halt álmokat dédelgetek,
súgott vigasszal élt kárhozatok,
melyeket ide-oda terelgetek
Csak sokáig lehetnék veletek, ti esti fények,
mikor a pislákoló lámpások összebeszélnek.
Útjára indítjátok az éjszakai bohémságot,
átlátszó függönnyel takarjátok a kacérságot.
Hogyha már úgy érzed, hogy nem szeret senki,
Akkor sem szabad feladni.
Mert biztos lesz valaki, aki szeretni fog,
Csak meg kell találnotok egymást.
Magányosság ül bágyadt, véres szívemen,
S összetettem két öreg, beteg kezemet.
Imádkozni kezdtem, és valami rettenetes
Szállta meg fejemet.
Kupacba hordjuk az ősz
Ezer árnyalatú barna világát.
Elszárad ágakat, gallyakat
Égetünk a nyár oltárán.
kettőt így mozdított a magnéziumszalagon
a hajlított törik is
ha meleg
izzik
ahogyan mi is
mint a nap...
Halk zene hullámzik át a kerten,
lelkem muzsikál,
ha dúdolva is, fáradt már testem,
sajgó lábon áll.