Versek az időről
A múlt néha ránk veti bélyegét,
Elfelejtjük, de néha-néha visszatér!
Visszatér egy álomban
Vagy éppen egy eget rengető dallamban!
Hiába csábítod magadhoz,
bárhogy is ragaszkodsz, ravaszkodsz,
mint a fog, kihull, ami kinő:
az örökbe fogadott idő!
Jászberényen már túl
De Farmoson innen
Újerdő-dűlőút
Apuval kettesben
Egy szeptemberi délután margójára Dublinban
Dublinban ért az ősz,
Valahol az Abbey Street árnyékában.
Szeptember végi smaragdzöld emberek mindenhol,
S a remény az utcákon esővízbe vegyült.
Vonzalmam ellen harcoltál.
Hűségemmel játszottál.
Nem voltam féltékeny,
csak féltettelek,
érhetetlen pillanataidban
is megértettelek.
Az idő még szép, kék az égbolt,
- bőröd barna, hisz nem oly rég volt -
de a hajnalok már hűvösek,
és a nyár lassan elszendereg
az őszi avarba csomagolt tájon.
Vigyorog, mint tejbe tök, a fél város.
Bokrok sompolyognak szanaszét.
A hideg csontig hatolt, mikor érkezett,
Gyenge volt, és erőtlen,
Nem szólt s nem is kérdezett,
Csak az ajtóban állt előttem.
Elszalasztod az életed anélkül, hogy észrevennéd.
Hogy miként hull porba ágaid lombjának levele egyenként.
Most is visszajárnak
Már elemi iskolás, titkos vágyaim,
Jövőt kereső álmaim.
Ketyeg az óra, telik az idő,
Nem tudom még, mit hoz a jövő.
Csak pereg, lassan lepereg a homokóra,
Tán péntekről szombatra virradóra
Fogy az időnk, már ha volt,
Ketten voltunk telihold.
A gondolkodás ajtajánál
néha még megállok,
Legyőznek a hétköznapok?
Vagy még futni járok.
Mire vársz? Mikor élsz? Mitől félsz?
Használd ki most életed minden percét!
Vissza sosem tér ez a pillanat,
most kell, hogy élj, ragadd meg a nyarat!
Egy késő nyári reggelen
mentem a nedves úttesten,
az ősz már harmatot prüszkölt,
dió hullt a fáról szemközt.