Versek az időről
Csak néztem a hatalmas toronyórát,
és közben láttam eltorzulni az alkotója arcát,
görbülnek a mutatók, s elhalványulnak a számok,
ilyet mindennap én sem látok!
Nincs naptárban még egy nap,
amin felnőtt és gyermek
ennyi mindent megfogad,
ám ezek később terhek.
Szétszakad a tér... s
a karakterem akusztikázik...
Érzem a semmit... kívánom...
Nem értik. Én nem mondom...
Születésnapomra
Friss, üde tavaszok, érett, forró nyarak,
hatvan évem alatt gyorsan elszaladtak.
Szerettem-e mindig, a sors nem kérdezte,
minden jóságát, szépségét elém tette.
Valóság...
A tükrök élén
Jégtánc...
Talán utolérnél?
A hegycsúcsról visszanéznél?
Forogni kezd velünk a világ,
egy nap a mennyben, egy a pokolban,
egymás után jönnek a napok,
s minden tettünk egy nagy csokorban.
Van, mikor már elfogynak a biztató szavak,
Körbezárnak a magad által felhúzott falak.
Ülsz a magányod csendjében, épp csak létezel,
Beléd hasít egy gondolat, s többé nem ereszt el...
Én már nem bírom ezt,
a sok stressz, ami körbevesz,
meguntam és nem,
nem megy már nekem,
érzéseket nem táplál a lelkem,
nem tudom, mi az a szeretet,
meghaltam belül már,
feladtam mindent, nincs mentsvár.
Egyszer az egyik példaképem azt mondta:
Soha ne késs, mindig érkezz pontosan!
Ha késel, az olyan, mintha megloptad volna,
Hisz az elveszett idő pótolhatatlan.
Senkiben sem bíztam, már az elejétől fogva,
Sokat voltam egyedül, lelkem romokba`
Rengeteg dolgon ment keresztül ez a szegény
Lány, kinek élete műve néhány költemény.
Üres szobák
szóakarás
lendül egyet a hamis
simítás
arcod selyme
hangod kelme
de csitt (!)
nincs itt...
"Megvívtam a harcom veletek,
Most rajtatok a sor, lelencek!"
"S evvel a harccal most mit kezdtek?"
S te intesz, "Hát csak vívjátok meg!
míg ver a szív...
Csitt! Kérlek! Csak lassan, lassan...
tollam rég nincs szolgálatban...
Izzadságszagú múlt hozzátapad
Jövő nyikorgó vaskapujához,
Csatát vív, hol jelen akadályoz,
Meggátolva élősködni akar.