Versek az időről
Múlt ifjúságán,
emlékek hátán
szűnik a ritmus,
gyermeki hév.
a sors kezén
nem kértem
megkaptam
köszönöm
élek
sors kezén
táncolva
mindjobban
félek...
Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
Lassan elér bennünket a tavasz lehelete,
véget ér remélhetőleg ez év tele.
Ma köveket dobtunk a múlt kútjába,
Egyszerre csobbantak a kövek,
S amikor a víztükörhöz értek,
Engedtük, hogy megszülessenek...
Mondanám,
cserepesre száradtak a szavak,
ahogy feszül a hogyan,
mint lobogók a szél alatt,
s felettem húz el a megértés,
épp csak belekapni bírtam,
próbáltam magamhoz húzni,
de megfordul s eliszkolt...
Ma már számolgatod,
mit máskor oly kegyesen szórtál,
mert azt hitted,
mindig örökké lesz,
hajtottad,
hogy gyorsabban teljen,
mert Te mást akartál,
mint amit lehetett...
Hogyan lehet százszorszép virág, százszor széttört faág?
Hogyan lehet szépen sarjadó fű kihalt és kopár?
Telnek a napok, az évek,
tudatra eszmél a lélek.
Mosolyog az élet, néha sír, ha félek.
Fél az időtől, mely csak pörög.
Enyhe időben becsúszik a hideg,
Tavaszi pillanatok szépsége.
Még téli idő van, de közel a vége,
A tavasz kopogtat némi szépséggel.
Egykori bálványok, kik a múltban hevertek,
S kik máig minket büszkén a jóra neveltek...
Szeretnélek újra látni,
holdtöltében sétálni.
A fűben fekve nézni az eget,
elfeledni az összes heget.
Hegeket, melyeket Te okoztál,
a fájdalmat, melyet egyre csak fokoztál.
Két idegen
Múlnak a nappalok egymás után,
s a nappalokat felváltják az éjszakák.
Minden este én azt remélem, tán
ma megcsókolsz, és forrón ölelsz át.
Csendes az est,
nagyon csendes,
semmi nincs, mi hangot ereszt...
A szél se fú, se kiabál...