Versek az időről
Szemünk bogarában ég az alkonyparázs -
gyengíthetetlen a csillagok szikrája,
tegnapvolt álmai lett benne a varázs,
szivárványemlékek ecsetje pingálja
Valamit őriz az idő.
Álmok zenedobozából
halkan szól a keringő.
Pillanatcseppek
gyarapodnak,
órákba fodrozódnak.
Dagállyá duzzadnak
a napok.
A holnap határán táncolva
a ma lényegét élem.
Hosszú-kávét szürcsölve
a tegnap mulandóságát félem.
Nem szólsz, s én hiába csökkentem magamban a lázat.
Az "ecpeckimehetsz" nem adhat erre választ.
Téblábolok nyakig ködös emlékekben.
Nem akarok hinni jéggé fagyott nemlétedben,
mely olyan homályos, olyan bizarr...
Ismeretlen áll előttünk,
De múltunkban elvesztünk.
Egyikünk sem lép még tovább,
Rosszabb vízre eveztünk.
...gondolatfoszlányok...
...egyetlen érzékelő érzésfolyam.
porladó romokban szunnyad a vágy
fakult álmot senki sem zavar
a csendben perceg egy bogár
s az orgonaillat dőlt falat takar
belepi moha a múltnak álmait
köd borítja az edénycsörömpölést
oly rég itt emberek cipelték terheik
mára foltos lett az összes emlék...
Jó volna úgy élni, mint régen,
bízva gyermeki őrültségben,
az elfeledett végtelenben,
és a szülői védelemben.
Elméletben.
Hosszú idő után, szemtől-szemben állunk,
valóra vált egy régi, közös álmunk.
Tiszta, kerek szemeidbe nézek, mely lehet:
kék, mint az ég, szépsége befed,
zöld, akár egy friss, virágzó mező,
melynek a növényeinek termése gyógyító tényező.
Szobám ablakában állva, az üvegen kitekintve
Egy rózsabokron akad meg a kibambuló tekintet.
Nagy és zsúfolt ez a bokor, tele sok-sok bimbóval,
Pirosak és gyönyörűek, legtöbbjük már nyílóban.
A sok tüske közepében megbújva egy apró bimbó,
Nem virágzik ő, de hozzá a többi mégsem fogható.
Az asztalon áll egy árva gyertya,
s a Napot már vonzza a horizont.
Egyedül csak búsul ott magában:
Vajon lesz-e ma éjjel telihold?
Szoktál-e még álmodni? Jót és szépet.
Szoktál-e álmodni? Bút és bánatot.
Küzdesz-e a sárkánnyal? Hogy védd néped.
Vállalsz-e még álmodban kockázatot?