Versek az időről
Gondolatok az életről
Nincs nagyobb bánat,
ha odaérsz, ahova
soha nem szerettél volna.
Lábujjhegyen settenkedik,
felhőkön lépdel, vízen jár,
hintázik a fa ágán,
bokor levelén táncot jár.
Kattognak, robognak a rozsdás sínek,
Rohan, pörög: az idő-ette tájakon,
Sajgó fogam alatt a fájó ízek.
Mi voltam én neked? Magam sem tudom,
Örökzöld fenyőnek legélesebb tűje,
Belülről szúrtalak, hogy ébredj fel,
De Csipkerózsikát nem volt, ki megszülje.
...Hogy elveszel, ha hív a mély,
Az óra jár, a jóra vár, s
A párja várja örökké
A mezőn kidobott
rozsdás mosdótál,
benne madarak mosakodnak
állott esővízben.
Fehér falak. Pogány percek. Kölcsönálmok.
Zörög, majd hosszasan néz utánam az éj.
Víz felszínén táncol a reszketeg fény,
hamisan duruzsol a vaskos magány.
Falevelek között szellő lengedez
tovatűnt idők emléke sóhaján.
A föld és annyi furcsa lakója
lebeg a semmi selymes ködében,
a gondolat tűnődik középen,
a nagy tereket magába vonzza,
hiszen semmi sem lenne nélküle,
ő a mindenség szeme és füle,
szférák zenéjét is ő hangolja.
Világok peremén,
Hol megszűnik idő s a tér.
Hova nem érhet el tekintet,
Az idő homokja csendesen pereg.
Éneke, mint lágy szellő
Érintette fülemet.
Mosolya telihold fényénél
Ébresztette szívemet.
Érteni kívánt ám csak látott
nem tárta fel semmi e kusza
világot. Remélt:
hol lehullott egy ág
és búsan bólogatott
egy sárgálló virág.