Versek az időről
Boldogan legyél, míg hiszed, hogy életed véget nem ér
Érinthet földön kezet, s elengedhet,
Síromra virágkoszorút készíthet,
De az életet vissza nem adja,
Míg állok, a múltam gyászolja.
Hittem, hogy még van esélyem,
az élet még tartogat egy kis csodát,
senki nem mondta, hogy mily nehéz lesz
hallgatni a csendet, majd egyedül tovább.
Faltól falig tapad az a levegő,
Melyben századok guggolnak remegve,
S térdükön pihen az én jelenem,
Keseredve emelem fejem alig épült szigetemen...
Északkelet felé gomoly felhő száll
Ezer dallamokon át.
Gyenge kacagást hord a szél
Kies, sárguló völgyeken át.
Csak az óra ketyegése. Csak a légyzümmögés.
Sárgára festett falak közt a vágyott elernyedés.
Az idő állni látszik, a szekér rég nem szalad
- unott egyhangúsággal kelt fel reggel a Nap.
Vagyok, leszek, voltam,
születve és holtan:
Senki;
holnap, most, de menten...
Nemrég izzó aszfalton jártunk
szemünk marta fénnyel küzdve,
vártuk, őszünk, mielőbb jöjj el...
Első fejezet
Álmokat adtunk, kaptunk... A földön...
Mint egy bolygó alkotó: kezemben a körző.
Ezért megyek én, fent a kék ég
És a lehetetlen érzés még...
Megcsillan egy fény a pókhálón keresztül,
Lásd, kedvesem, besurrant hozzánk a szerelem.
Nesztelenül, suttogva, míg táncra perdül,
Holnap elénk áll a vén szeptember.
Mit a szeretet vasszívekbe vés
Szórakozottan átöltözik ez az ősz -
de mi már nem dobjuk le az inget,
pedig szerelem forr még bennünk - nagy gőz
löki síneken érzelmeinket.