Versek az időről
Karjaid, akár a bölcső,
körülfognak vigyázva,
álomba suhanok lassan
karjaidban ringatva.
Csendes pillanat ábrándozva pihen,
Sokat sejtető pislantása csábít.
Ontja szeretetfényét örömiben,
Délcegen osonva könnyedén kábít.
Bimbójában tündöklő, picinyke rózsa
Fenséges módon szépségét szórja.
Napsugár simogatja lágy szirmait,
Esőcseppek tisztítják rejtőző titkait.
Hervadó szépség a világi ember réme,
Délibáb kering, duzzog a föld egész népe.
Hol van a tegnap, mikor még minden tündökölt?
Annyi szempár szikrát szórt, mint holmi üstökös!
Kiszakadva időből s térből, vadul
illanó hajnalból, fásult tudatlanul...
Közel ötven tavasz kellett, anyám,
hogy megértsem fájdalmad,
hajdanán
hogyan lehettem benned gyermekedként
remény és reménytelenség határán.
rezzenés
Hogyan mondjam el
az elmondhatatlant?
Hogyan fogjam fel,
mi felfoghatatlan?
Ballag a vén diák, s a "vén" óvodás,
Tegnapunk már a jövőbe íródik, mint az elmúlás.
Melegedni összebújtunk.
Lelkünkben dúdolva valami dalocskát.
De nem melegített,
s hogy ne látogassuk meg a kocsmát.
Eltüzeltük hát a játékfakockát.
Nyáron. Majd csinálunk másikat.
Nem egyet-kettőt, hanem sokat.
Sietve eszem a reggelit,
indul a nap, pereg az idő,
hosszú léptekkel s csaknem szelíd...
Időhomok-nyomok, perc-porszemei
Kitt-katt óra mutat-ó-ra jár,
Perg-idő, gondja-homokja,
Szóra el, foly`s vár a szóra,
Lass`az élet csakra-csókja,
Csuhás-csillag csuklya-stóla,
Kósz` szekundum hadra vár
Tegnap még Lucifer üzent hadat,
S Jézus osztotta semmiből a halat.
Istennek tegnap volt tíz évszázad,
S ezer éve Árpád épített végvárat.
Egyensúlyát vesztetté vált a világ,
Mérgesen mozog minden a talp alatt,
Mennybolton a Nap duplájára dagadt,
Tikkad tudat, terjed a haragosság...
Húsz év alatt megismerhetted a világod.
Húsz év alatt megismerhetted a világot.