Versek a hűségről
Lassan tíz éve már, hogy találkoztunk,
és egy csodás döntést meghoztunk...
Későn jöttem én a Földre,
Szívem szerint visszamennék,
Láncod mégis idekötne,
Hogy ne legyek én még emlék.
Gyere, kicsi kutyuskám,
hadd simítom a bundád,
te vagy az én kedvencem,
rád mosolyog a szemem.
Tudod, a házasság szövetség,
hogy kitartasz akkor is tovább,
mikor nehéz tán a közelség,
és a szeretet éppen lazább.
Nehéz idők ezek
Én melletted leszek
De most én rólad már le nem teszek
Egyszer úgyis begyógyulnak a sebek
Sorsom szele elrepített szülővárosomból,
azt reméltem, valóság lesz a vágyott álomból.
Munkával telt hosszú évek monoton peregtek,
törzsvendége lehettem csak Zalaegerszegnek.
Kedvesem, légy te aranyló napom,
s én fényedben fürdő ezüstszín holdad,
sugarad, ha lanyhul, átvállalom,
s izzok mint nap, míg fáradalmad olvad.
Mert ott vagy a szóban, a hangban, a légben,
a végtelen űrben, a fényben, az ízben,
és fent a felhőkben, a napban, az égen,
a csókban, a kékben, az őszinteségben.
Mikor vízcsepp voltam, az égből, a mennyből
lehulltam, lehulltam gyöngyszínű szemedből.
Harmatcsepp is voltam fűszálon, fűszálon,
karodra folytam, hogy kezed rám találjon.
A ligetek közé esett nyugalom,
fájdalomban a lelket uralom...
Nem ver a szív, ha nem doboghat érted,
Hasztalan a kéz, ha nem érinthet téged.
Nem mozog a száj, ha nem csókolhat,
Nem lát a szem, ha nem csodálhat.
Tulajdonképpen pókhálós bennem a "rend".
Eredetileg magányos, de lenyugtat a csend.
Nem várom, hogy magasztalj,
Csak becsülj meg, kérlek!
Maradjon emlékeidben
Minden szép ígéret.