Versek a hűségről
Hajnali négy
(kelt a szükség).
Nejem álmát
ne zavarjam,
lábujjhegyen
tök sötétben
bújok vissza.
Te vagy a Nap, én neked a Hold,
Te vagy az "i", én rajta a pont.
Te vagy a víz, én lobbanó láng,
Te vagy a tölgy, én rajta az ág.
Megmentheted a lelkedet,
A szívedet, amíg lehet,
Mielőtt még a rettenet
Beléd mar, tép és eltemet.
Egy éve vagyunk egy pár,
Az idő nagyon gyorsan száll.
Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.
"- Meglátom én - sziszegi a Sátán,
- Csókotok tüzéből holnapra mi marad!
Ma még csak örültök; Oh, de ne higgyétek,
Hogy ami jó nektek, azt mind és mind szabad.
Nappalokat töltöttem szerelmembe`,
És éjszakákat fojtottam a rímes sorokba.
Számtalan költeményt írtam Neked,
Noha olvasni nem fogja a koldus sem.
Látod, létünk tart egymásnak,
Csókban nyíló napok elmúlásának.
Kezem fogja kis kezed óvón,
Mosolyunk éljük már magunkhoz méltón.
Lehulló falevélnek őrzi szépségét az őszi szél.
Lábam alatt roppant szét a sárga falevél.
Néhol koppan a földre a vadgesztenye.
A távolba révedek.
Maradj nekem mély s végtelen
Csillagod örök fényében.
Tüzes, vágyó messzeségben
Hittem, már elérhetetlen.
Hetek óta már, hogy nem érzem csókodat,
S illatodból is csak, mi párnádon maradt.
Elmentél, úgy hiszed, nem szerettelek,
Pedig, mint én téged, szeretni sem lehet.
Ragaszkodni legjobb olyan valakihez,
akit hasonlítani nem tudsz senkihez.
Azt kívánod, már mindig veled legyen,
s ezt összefoglalni próbálod egy versben.
Én vagyok a lágy szellő,
Mi egy boldog napon simogat.
Én vagyok, ki a tengerparton a hullámokhoz hívogat.
Vannak és lesznek köztünk viták,
Hol nem az számít, ki is a hibás,
Mert szerelmünket senki és semmi
Nem tudja már tönkretenni.