Versek a hűségről
Összekulcsolt kezemben
fényes csokor,
nekem nyílott virágot
egy lázbokor.
A csókokból ölelt féltésed édes fonatában
Boldogság elvesznem,
Bőrömön játszó kedves dallamaid zegzugában
Kacagva repdesem...
Senki sem tűnik el végleg,
Emlékeinkben továbbélnek.
Most mégis úgy tűnik, elmúlt,
Egykoron fényes mára elfakult.
A szerelmi csend
Végtelen tengerén létezem
Hol fenn, a víz színén,
Hol elmerülve dolgok lényegén...
Skatulyában a Becsület
lakattal lezárva,
nincs segítség, könyörület,
senki se várja!
Adj egy napot, hogy bizonyítsam szerelmem,
amit irántad érzek, nem egy szó, nem egy ítélet,
te vagy a legszebb könnyem és könyvem, boldogságom,
hiányod hozza elő konokságom.
Szerelem virrad,
alkonyat hívat.
Vöröslő égbolt
szívemen kék folt.
Huszonhét éve lesz már, hogy két igen elhangzott.
Volt benne jó és rossz, könny és mosoly,
borús, nehéz órák, de már innen nézve felejtősek.
Percek, melyeknek emléke is boldogságot hoz.
Álmatlan éjszakáimban eldobtad az életed,
Tudathattad volna, hogy nem is te vagy a végzetem,
Mondhattad volna, hogy nélküled álmodjak tovább,
De majd üres életem megtölti valaki más.
Lelkemben lépkedsz ki és be kényed-kedved szerint,
hiszen előtted nyitva van, vaslakat nem őrzi jószerint,
csak a rozsdás kulcsa maradt, s nyújt lelkemnek vigaszt,
szőnyeg alá rejtve az időkön át, és féltve őrzi azt
Ne hagyjátok!
Mire jó a harag,
Az a mérhetetlen gyűlölet,
Amikor egymás szavába vágtok?
Ettétek egymás kenyerét.
Aranylakodalom
van a mi klubunkban,
Péter Ilona a
klubunk menyasszonya.
Borzongatva ölel a hajnal hűs illata,
szüretre hív immár Magvető hava,
rád gondolok újfent e tündöklő napon,
bár gyertya lehetnék az ünnepi asztalon,
s míg abroszodra folyva olvadna el énem,
újra megszületnék szemeid tüzében.
Asztalomon mécsesfény,
asztalodon sütemény:
féltitkolt jelenlét
a másik ünnepén...