Versek a hűségről
Szépséges arcod,
mint az esti, csodálatos holdvilág,
oly csodálatos,
szerelmünknek kuckója
fényűző s lenyűgöző.
Erzsébetek, hozzátok szólok!
Pedig hát nem vagyok én szónok.
Csupán egy porszem, kit Erzsébet szült
Erzsébet mellé, öccsének küld.
Kiről szól az én dalom,
Kihez száll a sóhajom?
Kit ölel a két karom?
Kedvesem.
Légy hű barát!
Ahhoz, kik veled voltak.
Légy hű ember!
Azokhoz, kik olykor hozzád szólnak.
Legyél az ünnepem, s én ajándékod leszek -
Fogadj el.
Nem kell minősítened, csak hagyd,
hogy örömmel töltsem be létérzésedet,
de ne dobj el.
Ezt érzem éjjel-nappal,
Testemet borító fekete paplannal...
Nem érezhetlek igazán.
Csak gondolni tudok rád szaporán.
Feldobsz, aztán leesek.
Képzeleteddel eltelek.
Csillapodj el, oh, vágy, énbennem.
Bízz az Úrnak időzítésében.
Csillapodj, csillapodj el,
Eljön az a nap, amit az Úr rendelt.
Maradnál-e vélem, kedvesem?
Ha arcodat meg nem ismerem,
S mint feledés kivirult ibolyája,
Trilláz énekemnek megsárgult árja.
Hűséges lenni kitartó, szilárd akarattal,
Harc, kihívás, mely egy életre eltart.
Hűséges lenni egyetlenegy személyhez,
Mikor tűz emészt fel, erre emlékezz.
Szeretlek, ha fúj az szél,
Szeretlek, ha virít az ég,
Én örökre szeretlek
Még akkor is, ha elengedsz!
Minden pillanatban egymáséi,
Szerelmük mindenség könnyűi.
Két kis öreg csattog-battyog,
Már csak a pillanat pattog.
Néha-néha meg-meg állnak.
Út fáradt el, nem a lábak.
Egymás mellett szépen, csendben,
Egyik szólal, másik rebben.
Szeretetben minden rendben.
Múltjaink betonsírjában visszhangzó lelkek
Hologramok egy elsüllyedt színpadon
Pokolba tekintő résekbe sugároznak
Kiáltásuk remeg a grafitrúdon