Vicces versek a természetről
Lapul a levelen a leveli béka.
- Le vele! - kiáltja barátja néha.
Neki nincs levele, s leveletlen brekege.
- Engedj a helyedre néha!
Volt egyszer egy megyer,
eszményi lápi föld,
minden brekkencs álma
egy ilyen élményfürdő.
Miért, hogy a szellő nem szél?
Mindig bujkál, pedig nem fél.
Vadregényes, zöldellő rét,
Rövidebb út hazafelé.
Ösvényeké minden kedvem,
Lelkem a zöld leveleké.
Aki meleget várt mára...
Lefagyhat a keze, lába.
Ó, március, tavaszhírnök!
Eltévedtél, tán nem is jössz?
Szilva, szilva, te kék, hamvas és mézédes,
szeptember közepén gyümölcsöd már érett.
Gyöngysorként függsz fenn a meghajolt ágakon,
zümmögő népséget csábítja illatod.
Nap úrfi kényes orrát
már lentebb hordja,
Hold kisasszonynak
sorsát panaszolja.
Zöldellnek a kis levelek,
a korán nyílók virágoznak.
Megtréfált a természet,
nyakunkba kaptuk a havat.
Legszebb ének a mi lelkünk,
Lőn megint az, mit ismerünk.
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Köd ereszkedik a tájra,
halványan ég még az utcalámpa,
zúzmara ül mindenen,
reggeledik csendesen.
Ahogy megláttalak
és csak bámultalak,
egyedül ott álltál,
mintha csak rám várnál.
Csősz Ödön bőszen tapossa a járatlant,
Az érintetlent, a makulátlant, a szépségében páratlant.
Nagy csapás ez! Nyögte, mormogta,
A Csúzli Ede sörétesétől rettegő préda.