Versek a hiányról
Járom az erdő sötét ösvényeit,
egyedül megyek és rád gondolok,
hiányzik kezed, nem látom szemeid...
Hiányzol, mikor nem vagy mellettem,
s elveszve érzem magam nélküled.
Bár itt lennél velem,
s akkor már boldog lennék, veled.
Mintha más lenne minden,
Mintha más lennék itt benn.
Mintha nem is itt lennék,
Mintha nem is én lennék.
Mikor nem vagy velem,
szívem ég utánad,
sebesen ver, mert hiányzol,
mert egyedül csak te látszol.
Te jársz az eszembe... Hiányzol
Hiába vagy messze,
Nem tudlak feledni!
Te jársz az eszembe,
De nem szól hozzám senki.
Nem vagy itt velem,
Egyedül vagyok,
Halálra vágyom,
De nem szabad, tudom!
Kinézek az ablakon és Te jutsz eszembe,
Ránézek az órámra és Te vagy a fejembe`,
A munkám közben felriadok, merre vagy,
A szerelem a testemben, az nagyon nagy!
Halkan suttog szemembe
Könnyeket a nyári égbolt.
Fellapozom régi naplóm,
S töprengek mily rég volt.
Sokszor úgy érzem, nincs tovább.
Elmennék, de tudom, nincs hová.
Keresnélek, de nem lehet,
Mert a szíved már nem engem rejteget.
Lehunyom szemem
S te állsz előttem,
Szemedben fények,
Én csak remélek.
Mint szárnyától megfosztott madár,
Ki repülne a fellegekben,
Úgy hullott alá szívem, mikor
Gondolatban már Veled voltam, s
Hirtelen meghallottam: Nem lehet!
Hiányod, mint sötét árnyék
ül meg most a lelkemen,
apró égi szikrát várnék,
fáj ez a csend, eltemet.
Nagyon, nagyon hiányzol.
Egy hatalmas űr van bennem.
Várja, hogy benne tanyázzál.
Várja, hogy Te légy a lelkem.