Versek a hiányról
rád talál talán
levélben elérne
ha nem
befejeztem
üres fecsegésem
nem küldöm...
Zsibong a fejem,
Gondolok, ha másra
Próbálom álmomat
Felidézni, hátha.
Ó, Ady, már száz éve, hogy elhagytál bennünk,
De él rólad alkotott, homályos képünk.
Te változást szerettél volna e földön,
Hogy a világ magára szebb ruhát öltsön.
Mint hópelyhek, hullanak
a hazugságok a nagyvilágra,
ajkakról fröccsennek
szúrós, bántó szavak
Nem félek attól, hogy egyedül leszek.
Mert magamba bármikor menekülhetek.
Indulás előtt gyorsan körbenéztél,
Végül egy utolsó csókért hozzám léptél.
Visszamennék, visszamennék hozzád.
S ha még egyszer a kezemet fognád,
boldog lennék.
Mikor egyedül vagy, s fázol,
Nincs melletted senki,
Nem, nem!
Elszáradt virágfejeket metszek a rózsákról,
Széthullott, megbarnult szirmaikat szedegetem.
Öntözöm a töveket, le-lehajolva gyomlálok -
De közben egyre csak arra gondolok:
Te hogy vagy?
Nélküled olyan vagyok, mint egy vándorló ember, aki nem találja magát a világban...
Telnek, múlnak... évek.
Lassan múl` az élet.
Öregszik a család,
én is öregedek.
Minden elvesztett percem fáj
Mégis önként adom át
Bódult hullámok magányos felhők
Kékesen vibrál a messzi táj
Most is tegnap sem holnap talán
Fénylik vibrál köztünk egy cérnaszál
Üzenet száll, jókívánság, de válasz rá sehol,
mindenhol csak ez a baljós csend honol.
Megsértődött tán? Baja esett?
Nem tudni, hisz néma a felelet...
Valaki akkor szólt nekem,
Jobban vigyázhattam volna,
De nem hallgattam, és úgy tettem,
Megtudtad, mit vágyok, mi húzna