Versek a hiányról
Esőcseppek táncolnak ezen a borús éjszakán,
Nem lelem ma sem az álmok kapuját.
Lámpafénynél számolom a perceket,
Mikor a Nap az égről mosolyogva leinteget.
Évekig próbáltam mutatni, néha kicsit meggyőzni,
szeretve támogatni. Az ego vak, nem látja a
szeretetet, kit vezet, hamis értékeket szeret.
Mert türelem ahhoz kell,
hogy a búza kicsírázzon,
hogy egy fa árnyékot adjon,
hogy a rét zöld legyen,
hogy a bimbóból rózsa...
Nem maradt más, csak az emlék.
Az emlék, mely kitart utamon.
Az emlék, mely elkísér
Gyötrelmes dombokon.
vers hozzád (az Életemhez)
Hiányzik a kar mibe menekültem
Hiányzik a szem miben elmerültem
Hiányzik a mellkas min álmom leltem
Hiányzik az arc mit láttam ha keltem...
Néha nehéz a fényt meglátni,
Nehéz a világot bejárni,
Így nekünk csak álmok maradnak,
S mélyen elménkben ragadnak.
Néha csak játszom a szerepem,
hogy mások ne lássák, mi zajlik ott bent.
De te, ha a szemembe nézel,
látsz mindent, amit éppen érzek.
Nélküled más,
Más az egész,
Szívem csak
Darab hús,
Ha lágy, ha kemény,
De amint feltűnsz
A nap fényében,
Mintha kivették volna...
Mi legyek, mit tegyek, hogy szívedbe zárj,
ne csak úgy láss, mint ki érdemtelen,
s képtelen átadni a szeretet hatalmát,
mert félénk és bárgyú az érzelemben.
Most ami nekem lágy mosolyod,
Az hideg télen nyíló virág,
Mely reményre vált minden gondot,
Mitől úgy érzem, szép a világ.
Áldás legyen rátok, ó, hős magyarok,
Veszteség volt, amikor elhunytatok.
Túl meleg van kisszobámban,
ám didereg szívem, lelkem,
mint a vessző, reszket testem.
Gyógyírt lelnék karjaidban...
Az utcán elhaladtunk már egymás mellett.
Emlékszem Rád, a szemed úgy fénylett!
Csillogott, mint a csiszolt gyémánt...
Akkor eldöntöttem: nem akarok mást!
Eltitkoltam gondolataim, és eltitkoltam a bennem rejlő érzelmeimet,
ahelyett, hogy megosztottam volna, és szebb napok emlékei gazdagítanának mostan,
nem tettem, és ahelyett elrejtettem!
És minden érzésemet magamba zártam,
és oly kevés, amit szabadon engedtem!