Versek a hiányról
A hiány, amit érzek, sötét,
Borús árnyakat küld felém.
Lassan felemészt a bánat,
És az élet szakad széjjel.
Apródmadarak csendje szól,
szavak ismételnek hirtelen,
idéz a hang, egy dal, egy íz,
ideidéz, néz - nász nekem.
Elmentél. De tudom, hogy mindig
visszatalálsz hozzám.
Bár boldognak tűnök, de te nem látod,
ahogy széttép mindennap a magány.
Vígan köszöntve várt a pályaudvar
Arcod csillan a félszeg napsütésben
E perc tematikája könnybe dúsabb
Eső szitál körénk a Moszkva téren
Hallgatag, puha szirmok.
Már barnuló vörösség.
Bíborba öltözött alkony.
Halk, esztelen merevség.
Már álmos csendben fekszem,
Most nem érlek el, testem messze,
De mégis itt vagy,
Sóhajom asszonya,
Ami másnak elérhetetlen,
Az én szívem megfogja.
Szeress, a barátság kevés
Kiáltom, de hangom szélbe vész
Hiányzol, de csak nézlek
Mert közelebb menni félek
Öt hosszú év telt el.
Végtelennek tűnő.
Amióta kijelentetted:
Felettem eljárt az idő.
Egy perce húztam le a belőlem ömlő savat,
te is, mintha csak egy perce mentél volna el,
hiába, az eltűnt idő utánad szalad.
Édesanyám házához nincsen kedvem menni,
beköltözött a bánat, nem vár már ott senki.
Toll
Kezébe vett, majd írni kezdett velem,
Így született az írott történelem,
A krónika, a napló, hogy mi volt a szép,
S mi volt az átgondolandó.
Platin-bíbor szenvedésemen
Szeretetsugár árad.
Egyedül vagyok mégis
E széles nagyvilágban.