Versek a hiányról
Könny csordogál arcáról,
Folyó lesz a patakból...
Lelke sajdul, szíve lázad,
Szökne fájó mellkasából.
Valami megfélemlített remegő követ,
megkérgesedett ős-szilánkot csempészhettek
belém születésem kezdetén:
fölsebzett naplementék vér-aranyába mártottan,
mint tétova Sziszifusz, egyre csak cipelem,
amíg fejemre nem tűznek olcsó vérdíjakat
- most valami bizonytalanul remegő kételkedés
sodor ismeretlen határokig!
Fénycsöndet csókol az este,
csend-strázsák őrzik a teret,
Nagytemplom harangja kondul,
hideg van, didergek veled.
Anyai tekintet
Kereslek, te tékozló gyengeség,
Tükörből visszaköszöntő tétlenség.
Könnycsepp, mely siratja múltamat,
Megtisztítja mély ráncaimat.
Csendbe zárva állok,
Puhák mellettem a falak.
Színek itt ritka kincsek,
Csak fehér minden alak.
Elváltak, ezért aznap otthon maradt a gyerek.
Én munkába mentem félálomban,
és azt hajtogattam magamban,
hogy úgyis mindegy már,
talán túlvagyunk már mindenen.
Éhezem és én is éheztetek,
így telnek el lassan
a hosszú hónapok s a hetek.
Így hogyan lehetek?
S nem értem, így hogy vannak életek?
Adria lágy hullámán úsznék veled,
tűző napsütésben fognám kezed,
szeretném elfeledni már a telet,
de január van, ezért sajnos, nem lehet.
Nagy László halálára
Ravatalod fölött
csillaggyertyák virrasztanak,
égnek feszülő hegyek,
sima arcú síkságok siratnak,
érc-borzos szemeik tűzben égnek.
Eltávozott szeretteinkért
Szeretett az ünnep ha szeretjük egymást
Szeretve élni ne is kívánjunk most mást
Szeretet a szívben hisz önzőség nem ural
Öröm a léleknek mert határ nem az Ural
Azt hiszem, nem tudom feldolgozni az érzéseimet.
Csak fogalmam sincs, hogy miért nem megy.
Tudod, elmondanám Neked,
Ha élne még a számod.
Vagy ha tudnám éppen,
Hol jársz a világon,
Mennyire boldog vagyok.
És köszönöm azt, hogy így alakult,
Hogy akkor szó nélkül vetted a kalapod.