Versek a hiányról
könnyes éjszakákon átremegett kezek
szorították a mondatokat a szájába
oda a fogai közé
ahová okádni járt már csak a gondolat
vagy lenyúlt a torkáig
hogy visszafelé jöjjön az élet
Egy borostyánnal szőtt kerítés mögött
kéklett a maroknyi házikó fala.
Kertjében kis rozsdafarkú röpködött.
Betöltötte a teret szép dallama.
Mosolyod, melyet sosem feledek,
Elbuktunk, de én újra ölelnélek.
Hiszen melletted önmagam lehetek,
Bár jelenleg csak ennyit tehetek...
Az idő megáll egy percre,
Szellő suhant neszben.
Négyéves lehettem,
Mikor megjelentél csendben.
Egy pohár bor, egy korty élet
más nem, csak a száraz könny maradt,
az autód kürtje nyári estén,
egy farmer, mely középen szakadt.
Mosottak a felhők, már szürkék,
mosottak a füvek a koszos dűnén,
mosottak lelkemben a vájt vágyak,
mosott lett, mosott minden virágdal.
Ez a vers nem szól semmiről.
Ezek átlagos, leírt szavak.
Senkinek nem nyújt feloldozást,
szomorúbb sem lesz, vagy boldogabb.
A meddő szóhalmaz konokul ellenáll,
formába önteném, de nem tudom...
Hűvös hajnalokon az utcákat járom,
Még alszanak a zöld levelek is az ágon.
De én kóborlok, mint egy eltévedt álom,
Páromat talán már... meg nem találom.
Álmomban éjjel megjelentél,
kezed nyújtottad, hogy felvegyél,
"Bimbózó és kinyílt virággal
mint kisgyerek virágos ággal"
álltam előtted, édes Anyám,
nélküled most is emészt a magány.
Mintha lenne még, kit idő ellopott,
ám helyén hiány van, rá gyógyírt nem hozott,
mosolya idenéz, múltból jelenbe,
csendes fájdalmat ily örömmel szegne be.
Egyik sem szilaj, békésen terülnek,
két nehéz kőként a szívre települnek.
Kézzelfogható lett a nyár,
egyszerre magas s mély az ég.
A nap ölel önmagához,
angyalesszencia a lég.
Az ajtó nyitva még, soha nem volt jó a zár,
az ágyon gyűrött pléd, perzselő magány,
máshogy ég a tűz, fura lángja csendre int,
az érzés visszahűlt, üres utcákon kering
1/5
túl a háborúkon,
túl pusztító, hideg hajnalokon...
Hidak peremén mászott a macska,
Egy fuvallat a farkát simogatta.
A felhők itatták az egereket,
Nem talpra, hanem beleesett.