Versek a hiányról
Ha kinyitom két szemem,
ó, miért nem láthatlak?
Amíg arcképed él bennem,
sejtjeimbe zárhatlak.
Én nem a városi
életre születtem.
Még akkor se,
ha rabként élek,
mert bilincsbe vannak
verve lábaim.
Talán sohasem... nem kapom meg soha,
Miben hittem, hogy vár rám... én ostoba.
Hittem, erős vagyok, és cipelhetem?
Én csak az ürességet viselhetem...
Nézzetek rám, jó barátok,
tátsátok ki nagyra szátok,
s mondjátok, ha kérdezem, hogy
hol nőnek a vadvirágok!?
...S könnycseppek bukfenceznek végig csúf arcomon, mely hazug,
Patakzó vízzel mosom testem, majd hintázva nyugtatom lelkem...
Délibábos órákon néha álmodik a lelkem,
olyan hetekről, ahol nincsenek hétfők,
arról, hogy aki meghalt, nem is igazán ment el,
és hogy a szív vadvirággal benőtt szürke térkő.
Gyűlölöm a párnát
mert arcodhoz érhet
Gyűlölöm a paplant
mert ölelhet téged
Én már nem tudom mi fáj
Lelkemben üres lett a táj
Kergetőznek bennem csillagok
Ébresztőt súgnak felém hajnalok
Ébredés és álmodás,
egy végtelen út vár ránk.
Egy álom, egy ébredés,
ami élet vagy halál.
"Mellemet nyomta nehéz álom,
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve."
Homokban hagyott lábnyomod
mutatja az utat,
az elme játéka kísért, szüntelen téged kutat.
Van-e élet a csillagokon túl is,
vajon fájdalmas lesz-e az odavezető út is...
Tilos kijárni, bezárt az ajtó,
Koronavírusról kürtöl a sajtó.
Üres a bolt és kong a patika,
C vitaminra nekem miből telik ma?
Még mindig Te vagy az,
Kitől az életemet kaptam.
Még mindig Te vagy az,
Kinek egykor óvott ölelő karja.
Nem tudom, mi van veled,
nem írok már üzenetet.
Nem kérdezem, hogy vagy,
milyen volt a napod?