Versek a hiányról
Mikor a legsötétebb az éjszaka,
Legszebben ragyognak a csillagok,
S kikönyökölnek mosolygó angyalok,
Akkor nyílik hiányod ablaka.
Én nem tudom, milyen lett volna
veled megöregedni,
talán kissé botorkálva
ölelnénk egymást, lennék
a támaszod hűvös estéken,
kéz a kézben merengenénk
megannyi emléken.
Egy röpke percet akarok,
mikor mindent az amnézia fiókjába
rakok és boldogulok.
Kegyes álmok,
harsány lombok,
árnyak.
Ránk vadászva
omlanak ránk
a múltbéli vágyak.
Annak a személynek, aki minden percben túl távol van tőlem.
Miért vagy tőlem te mindig oly távol,
akárcsak színházban színpadtól a páholy?
Szívemben érezlek mindig, legyél te bárhol,
Az idő nagy részében ott vagy, tőlem távol.
Hiába volt minden érintés,
Dereng még egy álom.
Ha lehunyom a szemem,
Engedem, hogy ajkad ajkamhoz találjon.
Ebben a fülsüketítő csendben a zaj
Olyan erős, hogy belémszakít,
Ebben a hangtalan szóban a lépted
Egy helyben feszít,
Ebben az éjszakában a hold egy helyben áll,
Ebben a gondolatmenetben a te neved száll.
Hajnal van, hideg, ébred a város,
Valahol messze, más ágyban álmodsz,
Más karja ölel már, nem az enyém,
Csak forgolódok a nap kezdetén.
Gondolataimban még itt lakozol,
Még mindig fájsz a lelkemnek,
Oly reszketeg érzem hiányod,
Az emlékek léte belülről mardos,
Szavaid itt csengnek a fülemben,
Biztattál... türelem, türelem!
Pitvaros fényű telihold
terpeszti magát az égen,
pillantva sűrűn a föld felé,
szemeit legeltetni készen.
Csend remeg a kőfalon,
ronggyá tép a fájdalom,
metszi szívem dérszilánk...
...elrebegem csend-imánk
vak hold úszik az égen
csak őriz meg nem ért
imbolygó felhők közt
bujkáló szellemként kísért
Csak ez a szék
itt szemben velem
oly üres,
kihűlt helyeden,
mint a csönd,
ha nem hallja senki sem.