Versek a hiányról
Befészkeltél lelkem kusza zugába,
éjjel daloló, misztikus csalogány,
sokszínű, trillázó éneked szárnyalt,
halk hangod sejtelmes vízcsobogás.
A sors mostoha volt,
És rövid a sok idő.
Lehetne bármelyik szó
Akár most is a végső.
Álmodtam róla... csupa zűrzavart,
nem valósat.
Létező ritmus, ami felébreszt.
Siet... mintha űzné a fikciókat,
de csak lassan törlődnek a képek.
Türelem... tudom, majd elmosódnak.
Csak a hiány nem, amit érzek.
Nélküle most nem lennék,
A sötétségben eltünnék.
A fényt ő adja nekem,
Amikor épp a kezem remeg.
Képzelj a csillagok közé,
A szavaid mögé.
Képzelj a szomorú napokba,
A szomorú dalokba.
Ha nem kölcsönös, nincsen értelme.
Emberi kapcsolatot kémlelve.
Vágj a szóba, majd ess be a tóba!
Noha talán eljő, mint a holnap...
Olajos mandula-kezed engem simít,
szemed barnája folyton-folyvást hívogat,
lebbenő hangod kövér könnyek közt csitít,
hogy tűrjem tovább az érted szőtt kínokat.
Idő, mely burokba zár engem,
Észrevétlen szorítja ki a levegőt.
Csak telnek az üres napok,
És te nem vagy velem,
Hiába minden szó, minden könny,
Ha te nem vagy nekem.
Napok, hónapok telnek el nélküled már...
Egy szív, mely már összetört, téged vár...
Minden nap csak reménykedik, hogy újra látja...
A szerelme arcát, és a csókjával a bánatot felszántja...
Hiába a sok szó, mit rímbe szedve írok,
Hiába a sok könny, mit érted elsírok,
Hiába minden hang, mit ajkam kiejt,
Ha senki sem, főleg te nem figyelsz.
Álmodok.
Hófödte csúcsra
bocskorban gyalogolok,
kapaszkodom kiálló kövekbe...
Picit hunyd le szemed, és érezd, újra boldog vagy,
Egy darabig minden gond nyugodni hagy.
Ezüst kulacsból kortyol a Hold,
földre cseppen mézízű bora,
valahol vidéki blues zene szól,
hallom, hangodat már soha.