Versek a hiányról
Látni akarom a láthatatlant.
Ne látomás lenne álmaimban.
Fellelni vágyam utolsó szálig.
Felhők felett szállni, s meg nem állni.
Látod? Elmentél, és le is ment a Nap,
gomolyfelhőkből könnycseppek hullanak.
Mordul és felüvölt néha az égbolt,
sötét van ott, ahol az előbb még fény volt.
már csak fülemben csengnek szavai
ott hol a vonal megszakad
peregnek a percek némán...
Sosem voltál még ilyen közel
Ne várd, hogy elengedjelek
Egyre többször hallom a neved
Csak tedd azt, amit régen
Honvágy
Itt ülök a tenger partján,
amott látok egy vitorlást,
visszavágyom szép hazámba,
szerelmemnek a karjába.
Elveszteni a kontrollt, hogy kezedbe vedd az irányítást.
Megőrülni, bolondságban elveszni, hogy kitisztuljon a kép.
Mikor az Est csókot hint a Napnak,
s mikor a bárányfelhők is nyugton felsóhajtnak,
mert a milliónyi lámpások meggyúlnak az égen,
gondjaimba ragadva maradok én vétlen.
Azóta is szüntelen fáj,
hogy minden emlék lett.
Azóta is fáj a találkozás,
mely soha meg nem érett.
Végtelen, fagyos tenger, szenvedő almafa.
Elzárt szigeten egy csöpp kavicson ragadva.
Jeges hullámok vágtája.
Oh, mondd, miért kell halnia?
Felsértenek a szavak
Ahogy nem tudok válaszolni
Fel nem tett kérdéseidre
Hogy jó-e hidegen a kávéd
Mert elfogyott az idő
És mert más emberek emlékeiből
Akarom összeragasztani
A széttört pillanatot...
Ülök a világ tengerén s egy elment hajót kergetek
Hiányodban fuldoklok szűnő időkben
Szüntelen
Kérlek mondd hogy szívedben ott van nekem az az üres telek...
Ülök a világ tengerén s egy elment hajót kergetek
Hiányodba fuldoklok szűnő időkbe
Szüntelen
Kérlek mondd hogy szívedbe ott van nekem az az üres telek...
Nem akarok mást, csak örökre veled lenni,
Ennek az életnek a végéig boldoggá tenni!
Mert tudom, hogy szeretnél szeretve lenni
Mondj valamit, nekem elég egy szó!
Adj egy kötelet, ami kiemel.
Csónakunk dobálja a legmélyebb tó.
De mégis... a te szerencséd terel.
Gyanútlanul álltam abban
a különös szélben, erejével
kifújt belőlem minden érzéket.