Versek a hiányról
Versek a hét főbűnről
Létem, mint a kámfor, elillant,
És a Teremtő már rám se pillant.
Bolondság, amit beszélek,
Nem hat meg a Szentlélek,
Szükségem van földi javaimra,
S az se rossz, ha marhám tengernyi van.
Szép
Kár, hogy korán keltem.
A táj szürke, felhős, ködös még,
pedig a napsütötte, tiszta égboltra vágytam,
vártam, s pont ezért szántam el
csökönyös személyem mégis a majd` hajnali ébredésre.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Rád,
Itt hagytál hirtelen, a szívem megszakad.
Versek a hét főbűnről
Érzem, hogy egyre kevésbé szeretnek,
Hogy miért? Még magam sem értem...
...
Felmegyek megint a csúcsra, elzsibbadok.
Aki megvet, az csak nevessen magában,
és éljen száz évig ebben a világban.
Ha az ember úgy éli meg a poklot,
Hogy becstelen már a szó is,
Hitetlenné válik a világ szemében.
Ellentmondások és tévhitek fátyla
Éj nappallá, nappal éjjé...
úgy érzem magam
mint az a villanykörte
ami a padlómon hever
kiégve...
Elhagyott utcák, vonatok;
Zaj helyett csend járja az udvart.
Mindenki a házban lebzsel,
Kivéve a kutya.
Nem tudom foghatok-e kezembe tollat újra?
Szavaim érnek-e szívekben nyugalomra,
Vagy tűzre, forrongásra, gondolkodásra?
Most épp voltál mosolygós,
most épp elmúlt, nevetsz,
Most épp leszel, leszel majd,
most épp boldog lehetsz.
Tudod mikor eltörik
Tudod mikor alszik a láng
Tudod mikor megfojtja...
Új érzések
Néha vágyakozom valamire, tudom is, hogy mire,
Új dolgokra, társaságra, érzésekre és ölelésre.