Versek a hiányról
Vidám fehér felhők
ott az égen,
édes virágillat száll
a réten.
Ülök egy szobában
magam a magányban,
Veled egy ismerős,
nélküled ismeretlen világban.
Egymáshoz közel, de mégis távol
Egyszerre közel s egyszerre távol,
Nincs is az életben nagyobb fájdalom!
Mikor látod, de nem szólhatsz hozzá,
Szíved már úgy érzi, nem bírja tovább!
Vigaszom légy, erre kérlek,
Legyenek még közös évek.
Nyisd meg szívem zöld udvarát...
Hol lehet? Merre jár?
Egész nap csak várok rá!
Tűkön ülök, hajam tépem,
Fehér lapom meddővé lett...
Hiány, mely űrben méretik.
Képzelet, mely másban elveszik.
Benned rejtem rejtett képzelgésem,
csak suttogva hallom az üvöltésem.
Végtelen tájakon siklik
Lelkem határtalan bolyong
Nem leli helyét a világban
Keserűn fájón csapong.
Számos óra lepergett már, mióta láttalak,
Új életet kezdtél új emberrel.
De én mégsem feledlek.
Vágyak sóhaja a szélben
Hová vesztél Életem, szép Csillagom?
Csókos szádat miért nem csókolhatom?
Fekszem, ágyam vén szilvafa ága,
Görcsös karon üszkösödő húscafat.
Levél is lehetnék, de még mindig kél a Nap.
S ha épp túloldalt szólítják, felmászok e fára.
túl késő van
mindenki egyedül
mindenki valami mástól menekül
mondanám hogy értelmetlen
de semmi sem az csak kényelmetlen
mindenki csak menekül
mert könnyebb lenne egyedül...