Versek a hiányról
Vágyik-e más is
Holt költők társaságára,
mint magányos madárka
vágyik fenyőfa társas ágára?
Igazad volt, de akkor még nem láttam,
Most hetekkel később van, és beláttam.
Nem az tett bölccsé, hogy sokat éltél,
Hanem amit tapasztaltál és megéltél.
Ilyen az én gallérom,
Kissé csálé, ferde,
Könnyeimmel áztatom,
Most nem veszem észre.
Álmomban egyszer értem jöttél,
Átölelt a boldogság, mi vele kísért.
S bár szívembe újra beköltöztél,
A sors nem adja könnyen, mit régen ígért.
Felkeltem,
Hiányzik rózsás pántlikám,
Hej, reggel szól nekem,
Szól nekem új nótát!
Valami fáj, megfoghatatlan.
Fáj ott belül,
el nem múlik soha.
Te talán nem...
Nevedet hallva emlékszem...
Gyönyörrel emlékszem...
Talán csak felidézek mindent...
Minden veled töltött percet!
Bárcsak itt lennél,
Bárcsak megölelnél,
Bárcsak gyengéden
Karjaidba vennél!
Mert attól megnyugszom,
Tudod te jól nagyon.
Egy pillanat volt, nem tudtuk, mi fog történni,
Érzelem nem kell, ez a kapcsolat nem költői.
Azt mondtam, amit hallani akartál,
Tudtad te is, hogy nincs miért maradjál.
Talán egyszer én is hiányzom.
Talán... mikor már nem leszek!
S egy holdvilágos, nyári estén
A csillagomat keresed.
Lángba borult a sötét égbolt,
izzó fénye testem borította,
karjába vette lelkemet a Hold,
sötét kamrák nyíltak meg ma.
Elárvult fejem görcsösen ingatom,
Mohó szavakon kérges bánatom,
Szívemen innen s eszemen túl,
Gyötrelmes fájdalom...
Közel s távol villódznak fények,
Hiába. Már nélküled sem félek.
Érezni akarok kis melegséget,
Kérlek, fényedhez engedj közelebb!
Megvolt mindenem, és ma is megvan,
Így éltem s így élek e világban.
Család, barátok, megannyi élmény,
Tervek és álmok a szívem mélyén.