Versek a hiányról
Félig ázott kartonlapok sátra alatt
ül merengőn... élete már tovaszaladt.
Csak szemöldökének kósza, szürke íve
nézett felfelé... a csavargók Istenére.
Eltelt az idő, de a tér már nem változik,
ő csak ül ott... átkot szór, vagy imádkozik?
Könnyes szemmel tocsogok az esőben,
Összegyűlnek arcomon a redőkben,
Onnan folynak tova, mint a szilánkok,
Így hagy sebet testemen a hiányod.
Unokámnak
Mi az, amit láthatok?
Hát csillogó szemedet!
Mi az, amit nem lehet?
Hát megfogni a kezedet.
Valaki, aki nyugodt és kedves,
Valaki, aki rám figyel.
Valaki, szeretetteljes,
Nem kérdi: ugyan mivel?
Állok az ablakomnál, s szemem
a körbeölelő dombokat vizslatja.
Zalai dombság új élmény nekem,
szívem még a Balatont ringatja.
Szeme csillanó cseppnyi viharában
Szíve illanó dobbanó rigmusában
Epedő magány sóvárgó dala repdes
Piciny sóhaja szomorkodva tekintetével
Nehezedik dermedt csöndre fájón szelíden
Lehelete mint szemerkélő pillanat
Piheg fagyoskodik faágon nesztelen
Csak csendesen csicsereg...
légy fölösleges és pótold a hiányt
törékeny lombhullatók alatt
fekszünk mint két üveggolyó
egymásban tükröződünk
önmagunkkal így találkozunk
Az esőcseppek az ablakon,
Hallgatom, ahogy végigfolynak,
Akár a könnycseppek,
Azt hittem, elég erős lettem ahhoz, hogy ne féljek többé.
Földig hajló szánkódomb,
Lepereg rajta a száraz lomb.
Ó, hogy várom a vörös hó ízét,
Marná le béna karom minden ízét.
3:54-et mutat az óra,
Egyszer már nyugovóra
Tértem volna,
De felébresztett a hajnal hangja
Azt suttogva, ő itt maradna.
Boldogság az egekben,
szerelem van a levegőben!
Dallamos pacsirta zengi tovább,
mi ajkamról egyszer elszállt.
Talán van még láng a sűrű hóviharban nekem,
hol megállva kihűlt testtel leheveredhetem.
Fáradt, jeges hátam ottan neki fordítanám,
selymes lángnyelv finom szele végigsimítaná,
betakarná csupasz szakadást elnyűtt ruhámon,
hozzám bújna este, ott ölelne, ahol fázom,
forró leheletet szórna rám, ha mélyen alszom.
Vörös nappalokban, sötét éjszakák,
Kínnal vonyítanak unatkozó kutyák.