Versek a hiányról
Suhan a november s vele az esztendő,
Az elmúlásba a lelkem beleremeg.
Közel az ünnep, s vele jő a szeretet,
S elmúlik egy időre az óesztendő.
erre-arra pozicionálva
háborúk keresztfolyosóiba
gondolatok villámfényébe
álomhullámverésbe
pillanatokra felugró
horizontig
Csak egyetlen órát vihessek
magammal a kacagó nyárból
oda, hol téli ködök lesnek
s már lopakodnak fáig fától.
Minden nap egyre jobban hiányzol nekem
De tudom te soha nem lennél velem
Sajnálom hogy nem feleltem meg neked
Hiányzik nekem a két szép szemed...
Nézem a képed és érzem a lényed,
fájó sebek, mit feltépek én.
Gombóc a torkom, hidd el, ha mondom,
már százezer éjszakát átsírtam én.
Mikor kérdezte a szomszéd, hogy van,
egy álmodó diófa alatt álltam
egy összegombolt őszi kabátban,
egy dió éppen a fejemre pottyant.
Nem adom fel, míg ver a szívem,
bár addig is hiányodat szenvedem.
Nem számít már semmi sem,
még az sem, ha életemet veszítem.
vad szelek tépik a budai hegyet,
felhőcsorda rohamozta meg a napot,
óh, távoli otthonomat fagy lepi el,
torlódás van a pályán is.
És itt a vég
Egyszer réges-rég...
Repültünk álmaink szárnyán: Te és én.
Fáj. Mindig is fájt, de titokban tartani könnyebb volt talán,
Titokban minden érzést, pedig mennyi minden szúrta szívét, amit nem láttál az arcán,
Mennyi érzés, bánat és harag, ami vigaszt már sose nyer.
Csak belülről felemészt, majd szépen lassan elnyel.
Szívem az már kettészakadt,
Zúg a vihar bennem -
Egy álom is rejtve marad,
Pont nincsen már tervem -
Tudom, hogy egy esély maradt...
Nem hittem eddig sem, sohasem,
Hogy számítok valamit...
Kicsit el kell veszítselek
Ahhoz, hogy újra szerethesselek.
Túl messze vagy tőlem,
Már nem ér el kinyújtott karom.
Ölelnélek, de inkább taszítalak.
Fényt kergetve sántán,
félve, hogy elkap a járvány,
a valósággal játszván
sajátod írod ujjal a párán.