Versek a hiányról
Füst és pára a fényben,
Istenem,
Úgy lennék most veled.
Nem látnám a fáktól,
Az erdőtől
A magasló hegyet.
Fél éven át szerettem,
Most mégis elengedem.
Már egy ideje nem ment,
Mi rontottuk el, mi ketten.
Ragaszkodom Hozzád,
Mint levél a fához...
Ha kezemet megfognád,
Lenne-e kedved egy tánchoz?
Zsibbadó csendben csorgó árnyékok
szökkennek fokonként a grádicson.
Fiterészik egy keringő bogár,
kitinje koppan, aztán tovaszáll.
...havasi gyopár nyílt a réten...
Havasi gyopár nyílt a réten,
énekszó szállt fent az égen.
Ujjongó erdő zaja...
Szívemben szól egy harang,
mint félreütött gong, bronz
hangja simul fülemhez,
jó érzése árnyékként
takar - mivel szent köteléke,
elméjében hite mélyen
legbelül csendesen szenderül.
Faltól falig húzódik az öreg tükör,
megállok, mikor a hideglelés rám tör.
Közelebb lépek, mert nem tudom, mi ez,
valami erő húz a furcsán torz képhez.
valót szaggat már a métely
hörög a csend zaj dübörög
két lábon jár itt a kétely
szabadon az ég sem dörög
Hűlt helye már, de marad illatár,
Mely bódító, lelkemet hódító.
Mikor csalódást okoz olyan valaki,
kiben feltétel nélkül tudtál bízni,
szívedben már nincsen vigasz,
semmi nem lesz már ugyanaz.
Nyüzsög a város, mindenhol boldog párok,
ma dúl a szerelem, akárhol is járok.
Holnap már nem, addigra kihűl a legtöbb,
elpárolog, akár egy kipukkadt léggömb.
Valentin-Valent-Balent-Bálint -
nekünk az első kellett megint...
pedig voltak sokan -
híres Bálintokban
bővelkedünk múlt-időnk szerint.
Vándor vagyok,
keresem az utat,
amelyik szülőhazámba,
a gyökerekre mutat.