Versek a hiányról
Betű betű után szavakon szédelegtem mennyi sérelem között...
Derű kerül kupám helyébe, megérte?
Bőrig ázott, szilánkokat cipőben hordozó,
repedezett szájbőr az üvegvékony fogak miatt.
Csak én látlak vagy én se.
Én vagyok a marokban tartott dió,
te pedig tönkreteszel,
összeroppantasz,
mint ahogy a jelentéktelen dolgokat szoktad,
de én még mindig csak a dió vagyok.
Vágy
Hó alól fehér virág nesztelen jő,
csodás a tiszta színű teste - szememnek.
Miért nincs a világon ily embererdő?
Szeretnék örülni neked és mindennek!
nem érted nem érzed mit akarok
még szavak tódulnak egymás után
mint sűrű erdőben a lángoszlopok
üszkös romot ígér a holnapután
Olyan lágyan süt ma a Nap, fénylik,
ing alá kúszik szunnyadó lángja,
végigsimogat testet, áramlik...
Vágy
Magasba repítve szíved bársonyát,
lennék zúgó, száguldó, süvítő szél,
felülmúlhatatlan, csodás látomás
Veled lenni a természet lágy ölén.
Ha majd elmegy a Nap,
s beborul az Ég,
elveszik a fény,
s csak az emlék marad,
akkor érzed igazán,
mit is jelentett neked,
fájó hiányát,
hogy többé nem ölelheted.
Ha a hangom áttörhetne a távolságon,
Az időn, a tévedéseken, a halálon,
Elmondanám, ha kell újra meg újra
A szélbe és a lebukó fényekbe súgva,
Amit nem tettem, hiába kellett volna...
Mintha valami közelegne, amit nem irányíthatok,
Ami felé én is szüntelenül haladok.
Vagy ez csak egy délibáb a dűne tetején,
Ahol lemészárolva áll a lelkem a végzet peremén?
Úgy szeretnék madár lenni
Szelek szárnyán útra kelni
A levegőben fent időzni
A felhőket lekörözni
Volt annak már nyolcvan éve,
egy kisgyermek született,
növögetett lassan nagyra,
megfogta az ecsetet.
Boldogság arca te vagy,
Holdvilág idején szólsz,
Szívet hangolva csókolsz,
S emlékbe öltve itt vagy.
Elég már a locsogásból,
a féktelen áltatásból,
a túl közeli nyomorból,
a túl távoli csillagból!
Látványosan semmilyen éjszaka
Fényfüzér strázsál megannyi pózna
Időtlen idő és tér szétszakad
Megfagyott már a tegnapi strófa
Nem hagy nyugodni