Versek a házasságról
Ülünk a padon, fogjuk egymás kezét
Pontosan úgy, ahogy ötvenhét éve.
Csend van, csak a szél hoz távoli zenét -
Szerelem volt a kettőnk menedéke.
Száz lakatra zárva volt
szívem romos ajtaja.
Úgy hittem, nem létezik,
ki feltörni akarja.
Menyasszony, vőlegény
készül a nagy napra,
rózsaszín, hófehér
köd száll a világra.
Est-édes csendben
Hozzád bújok nesztelen,
Ölelő karjaidban
Bejárom a végtelent.
Meleg tavasz ölelő karjába`
Szerelmet ringat a világba.
Lassan lépkedő nap melege
Érzésekre fűti a szíveket.
Te vagy életemben a fénysugár,
mely ontja felém szerető varázsát.
Levél egy "megtért" fiatalembernek
Tudom, eddig mások szemében
Nem voltál elhagyatott soha,
Irigyelték szabadságodat,
Függetlenségedet,
S vélték, karmád sosem mostoha.
Mit tőlem kaptál,
az neked sosem fájt.
Amit te adtál,
pofon volt arcomon,
sajgó tenyéren
leplezetlen kényszer,
mit elhallgattam
s tagadtam elégszer.
Kedves párom, te, aki mellettem állsz,
A legnehezebb időkben mindig vigyázol rám.
Boldogság egén te voltál a vihar.
Vad villámok szemedből cikáztak.
Mosolyod férfiakból királyokat,
Királyokból bolondot faragtak.
Hittük a szerelmet
hó olvadásában,
holnapjaink égtek
vágyaink lángjában,
szemeink ragyogtak,
lépteink koppantak,
pipacsok lángoltak,
arcunkat szerelmünk...
Dalt írok neked, rímekkel szépet,
Szélhárfa pengette, éji zenét.
Dalt, ami tudod, sosem ér véget,
Suttogja füledbe szférák énekét.