Versek a hazáról
Magyar vagyok.
Annak teremtett az ég,
S lehet bármilyen szél,
Vagy diónyi jég,
Amely elver, mint a vetést...
Májusi fényben
fürdik a város
sok kusza álmos
hajnali ház,
ódon a vár és
ódon a templom,
félezer évnél
többre vigyáz.
Mállok a széllel, mennyire félek,
csillagom ébreszt, alkonya fáj.
Nélküled élek most a sötétben,
visszaidézem hangulatát.
Csaba királyfi útján
Kicselezte Hold a Napot,
Mikor égen felragyogott.
Lábujjhegyen settenkedett,
Mint egy rakoncátlan gyerek.
Értelmet veszít lassan a múlt is,
jövő csodája kit sem érdekel.
A tét: megtudni, kik voltunk s lettünk,
mert innen már nem az ész mérlegel.
Ostoroz a szó, Szabadság.
Kis Hazámban arra gondolok,
miért vagyunk nyomorultak,
máskor meg kényszer-boldogok.
A vízikerék nem forog már régen,
a kis patak medre már fűvel benőtt,
volt itt nyár és tél százszor vendégségben;
madár sem dalol már úgy, mint azelőtt.
Ott, ahol szél simítja patakok apró ráncait,
és a kavicsok közt bukdácsol a téridő.
Ott, ahol tarka pillangók cikázzák táncaik,
és egymáshoz simul sok milliónyi kő.
Magyarnak lenni egy a milliókban.
Hűsége köt eltanult szavaknak,
nekem adta anyám, adta, hogy óvjam.
Csak annyit kért, szeressem szabadnak,
s ha bűnömül lenne, Istennek gyónjam,
hol a jó ered, meg nem tagadnak.
Mondd, van-e itt, aki hozzám félénken bekopogtat
egy tál szűk alamizsnáért, vagy langy mosolyért csak!
Mert most mindenkit befogadnék tétova kedvvel,
egyszer majd nekem is szükség lesz hű mosolyodra.
"Valaki játszik a szomszéd szobában,
a billentyűkön" sok apró szenvedés.
Sokan játszanak ezzel az országgal,
de még többet is üldöz a feledés.
"A fának lombokat hoz a tavasz,"
és a szabadság sincs messze már....
Séta a falumban
Itt hazámat vélem
minden kis kő alatt,
ha az utat nézem,
amely elém szalad,
nem csupán hősöket
látok elhaladni,
de dolgos ősöket
vetni és aratni.