Versek a hazáról
Régi korok,
letűnt nemzedékek,
de mi még éljük azt,
amiért az őseink éltek.
Túl nagy itt az ostobaság,
figyeljetek, emberek,
megvédeni kis hazánkat
csak egyféleképp lehet!
"Hass, alkoss, gyarapíts",
Kérte népünk Kölcsey.
És az ember alkotott.
Hitt, remélt és dolgozott.
Védőbástyája vagyok egy kietlen hazának,
Lobogó hadak élén álló, boldogtalan mának.
Magyar vagyok, bujdosó, hatalom alól kibújó,
Évszázadokon át harcoló, elnyomott honlakó.
Csak egy a hazám nékem,
más honra nem cserélem.
Hívogat a messzeség,
de inkább a nehézség!
Az elmúlt 100 év emlékére
Virág marad-e a virág
szirmok nélkül?
Sokat nem tehet, ezt kapja
büntetésül.
Én nem az a magyar lennék,
mint az "erősek" a Zöldben,
én a békehozó szellem legyek!...
Megadatik-e még ebben a zűrzavaros vad világban
nyugalmat találnom, ha csak egy röpke percig csupán.
Észrevenni a mindennapok összecsúszó idejében
a pillanatnyi szépség tűnő illúziójának
remegő ködfátyolán át előbukkanó megnyugodást.
Vándor vagyok,
keresem az utat,
amelyik szülőhazámba,
a gyökerekre mutat.
Mérgező falatok, melyeket minden nap asztalra kapok,
Azok, melyekért minden nap Istennek hálát adok.
Csendes eső mossa a tájat,
Huszárok áznak fogságban,
S a császár követe
Pezsgőzik Moszkvában.
Sosem jártam azon a földrészen,
nem is lehet így róla emlékem.
Én csupán csak filmeken láthattam,
földje szépségét így csodálhattam.
Tiszta selymet tépek az elmúlott időről,
zászlóként fogom kezembe,
így indulok tisztelgő útra romokat keresve.