Versek a hazáról
Remény...
Íródott már siralom és gyászos dal,
Megírták már, mennyit szenvedett a nép...
Csepereg az eső, siratja a múltat,
ősz van, jól tudja, nem lesz jobb a holnap,
a Nap minden nap fogy, a sötét lesz az úr,
az ég beborult, soha nem lesz azúr.
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 9.
Kicsiny templom Poprádon,
elmegy mellette, kit hegyre húz szíve.
Építették egykor derék cipszerek,
megfestve benne a kerek világ:
Úr Krisztus, menny, pokol és László király.
Magyar vagyok,
magyarnak születtem,
rezgéseimet
magyar földön kaptam,
mikor megszülettem.
Ott, ahol a fenyők az égig érnek,
tejszínű felhőket magukhoz ölelnek,
ott a Hargita, ahol a Nap tündökölve jár.
Mint egy hallgatag, eltévedt madár,
jár a székely a magyar a Hargitán.
Szeretem ezt a földet.
A szívem hazahúz, ha fáraszt
A hosszú ősz nehéz, ölelő ereje.
S ha hull a hó és fagyos a tél,
Színeivel meleggé teszi az otthont
A kandalló melege.
Volt egy álmom, a haza védelme,
De még bennem ég a honszerelem.
A szívemet megrázó történelem,
És a lelkem melengető műemlékek
Segítenek, hogy a helyes utat megleljem.
Ének az őszben; nincs már anyám,
megérint, búsít a hervadás,
elmúlik minden, tél után nyár,
új értelmet kap az elhívás...
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 8.
...fojtogató szuvenír-özön,
ezernyi faragott s öntött
giccses ajándéktárgy között
egy aprócska zacskó:
Stefan, az első, dénárja.
Van egy hely, hol egykor bölcsőd ringott,
lábad vígan rúgta a labdát és a grundot.
Illata, íze megtapadt minden sejteden,
gyermekkorod ott volt, azon a helyen.
Rosszkor voltam jó helyen
Szeretettel próbálok meg végignézni a tájon,
kietlen, szemetes, bokros és egy tüskés vadon.
Ahányszor újra megteszem, elszorul a szívem,
hogy mivé lett az a hely, ahová születtem.
Ott születtem, hol a vakondtúrás takarja a lenyugvó Napot.
Ott születtem, hol az érett dinnyét hangról ismerik a vakok.
Az élet iróniája
Visszanézek a múlt berkeibe, volt
Sok szomorú veszteség mindenben.
Soha nem adtuk fel, bíztunk a jövőben,
Megsegít az Isten, imádkoztunk bőven.