Versek a hazáról
Ülök az örvénylő Duna partján,
nézem a múlt s a jövő habjait...
Hazudtál, csaltál minden szavaddal,
"Édes" haza!
Azt mondtad: "Nem számít, ha barna az arca."
Most mondd, mégis hogy megyek haza?
Készek vagyunk feltámadni eltiport földből,
Régen leszállt szürke, homályos ködből.
Itt vagyok egy házban, mi nem az enyém,
Hol az otthonom, ki tárt karokkal jön elém.
Mindenhol vagyok, de nem az igazi,
Egy fedél kell, mi ezt enyhítheti.
Avagy egy nehéz időszak véget ért
Mikor ellenfelek
leülnek beszélni,
kerekasztal mellett
eszméket cserélni
Szívem érted dobog, hazám!
Habár még csonkított, tökre tett a világ!
Mily szép voltál, édes hazám,
most itt állsz sebzetten, csonkán!
Ideszült jóanyám -
remény bölcsőjébe,
ez itt az én hazám
Kárpátok ölében
Soha ne légy gerinctelen,
sehonnai, semmi ember,
kinek a hatalom a cél,
mindent megtenne a pénzért!
"Nincs se apám
már, se anyám"
Tiszta a szívem,
Lesz-e Hazám?!
Hozom az otthont, nem töröm a nyelvet,
nincs viszlát,
mintha csak itt lenne.
Hogy lennénk szentek,
mikor úgy mormolunk imát,
hogy nem hiszünk Istenben...
A kitelepítettekre emlékezve
Egy bőrönd került ma elő, benne régi képek
felidéznek sok emléket, s jönnek a kérdések.
Anyám néz rám, oly kicsiny és törékeny,
s én nem értem, hol van és mit csinál?
Mellette áll a mama, furcsa, hogy kendő van fején,
s megelevenedik a múlt, mint egy regény...
Milyen élni Magyarországon?
Sírni csak saját, kopott vállon,
Senkiben sem bízni immáron
Itt e földön, Magyarországon.
A magyarok szabadságát legyőzni nem tudja holmi gaz nép...
Langyos esőcseppek hullanak a földre
az ég magasából - az angyalok könnye.
A Teremtő áldása földművelőnek,
a jószágtartóknak, gabonavetőknek.