Versek a hazáról
Magyarország, te gyönyörű csoda,
A napjaidat a sötétség borítja,
A Gellért-hegy sem a régi már,
Támadjon fel az összes égi vágy
Idejöttem. Még nagyon régen.
Az is lehet, hogy lőcsös szekéren.
Az idefelé útra nem teljesen emlékszem,
Hisz nem én jöttem. Én itt születtem.
Ahogy tányéromból kedvenc levesemet eszem,
Lassan-lassan a tányéromon is észreveszem,
Hogy a fogyó leves körül milyen szép a tányér,
Eddig észre sem vettem, az is milyen sokat ér.
szólítjuk egymást: Bosznia, népei és én
"Visszatértél? Légy velem engedékeny!"
Förgeteg száguld idefönn, ma csattog.
"Elvakultak népeim. Óhatatlan
félretaszítnak."
Áldd meg, Isten, a magyart mosollyal, vígsággal,
béküljön meg végre már ezzel a világgal!
Töltse el a büszkeség, hiszen megérdemli,
nem kellene már tovább szolganépnek lenni!
Ha ország nélkül születtél, mit vehetnek el tőled!?
Vándor, szabadság erszényed!
Nem üres az, de nincs is tele,
holnap, ha kinyitod elszalad a fele.
Időszámításunk szerint 895-öt írunk.
Jön ám a büszke nép, mit mi Magyarnak hívunk.
Csodaszarvas vezette őket e földre,
félelmet nem ismerve törnek hát előre.
Közép-Európa szívében körülvéve magas hegyekkel,
benne egy ország teli természetes ékszerekkel,
megannyi szép táj, erdő, dombság, hegység,
síkság, tavak, folyók; egy csodálatos helység,
s mint egy rózsakert, mesésen szép,
szívemben örökre bennem marad, mint álomkép.
Együtt vagyunk örök
Gyermekei a mindenségnek
Honnan mi jöttünk
Ága fényes világfának
Rétje idő mezejének...
- A matyóság jövőjéről -
Állok és csak nézek,
révedek előre,
gondolkodok azon,
mi lesz a jövőben.
Az erdő mélyén
Ott állok én,
Eszembe jut, hogy rég
Csodás harcok voltak még.
Nézem a távolt, rohan velem a táj,
csak a felhők nem mozdulnak, kérdőn néznek rám.
Zöld, barna, zöld, barna, zöld, barna, zöld,
csattogják monoton a kerekek, s én lassan az álom magányába süllyedek.
Hazám, hazám, szép kis hazám,
Gyönyörűséggel tekintek rád,
Te vagy, ki előtt letérdelek,
Én mindig is szerettelek.