Versek a hazáról
Zsombolyára már rég nem megy a vonat
Sztár lettem, mielőtt sztár voltam volna,
vagy fordítva:
Sztár voltam, mielőtt sztár
lettem volna!
Na, így már jobb.
Didergő hidegben énekel egy katona;
Zengő ajkából régi dallam száll a magosba...
S születni magyarnak,
e nemzet gyermekének!
Vele s általa mindig
egy lenni a néppel!
Mi vagyok én?
Tán egy harmatba öltözött, fagyos mező?
Tán egy napsütötte, fényes tengerpart?
Mi a való igazság, mely oly megrendítő?
Mi az erő, mi megráz földet és eget?
A százhalombattai Szent László templomban
Szent László temploma
az ősi sírok s az éltető víz között
megbújva szelíd domb oldalán
őrzi az emlékedet, Lovagkirály.
Ébred a hajnal zenélő zajjal,
pacsirta hangja messzire száll.
Borús az égbolt, tegnap még kék volt,
fészket igazít a gólyapár.
a könnycseppem érted hullt
s mit tegnap még reméltem...
Mint madárnak szorgalmasan épített fészke.
Mint reggelente ajakhoz emelt, picurka csésze.
Mint fázó embernek hazaérvén a kazán.
Olyan vagy nekem, te drága, ámbár kicsinyke hazám!
Istenhez áldásért
esengő nemzetek,
ajkakon himnuszok
hazákért zengenek.
Mi lesz veled, Magyarország...
Mi lesz veled, Magyarország,
mit is akar (veled) ez a világ?!... -
Rád szór mindent bűnt és mocskot,
sötét, hazug, hamis dolgot! -
Dalt dúdolgatok,
hogy a menekülő,
kivetett emberek
képesek legyenek
új partok felé evezni,
ahol csirázik az elvetett mag,
ahol nem bántja ember a másikat,
ahol nem hagy cserben ezreket...
Drága magyar ez a haza,
völgyön, hegyen soha tova!
Néhány év még nem a világ,
volt, biz` benne sok szóvirág!
Szép szabadság, ó, nem virul,
fénylő naptól már nem pirul!
Lánglelkű, bátor
Petőfi Sándor,
hevesen dobban a szívünk.
Hupog a beton, ahogy nevetek,
nem kapkodom a levegőt, nem érdekelnek megjátszott szerepek.
A kopott betonplaccon minden repedésbe belesek,
és a fele se igaz, mikor nem csúsznak le felesek.