Versek a hazáról
Kálvinista Róma
büszke főterén
merengve sétálok,
rám talál a fény,
rám talál a fény.
Hangtalan lépteim
Kietlen utakon,
Tűnődő képeim
Nagy Magyar ugaron!
Ha meggondolom, nincs prózai lélek:
érzések, vágyak mind versekként élnek.
Az öröm is vers, akárcsak a bánat,
s a szerelem, e rejtélyes varázslat
Továbbvisszük Árpád vérét,
Nem hagyjuk el szegény népét,
Megcsonkított büszkeségét,
Kis hazánknak szép emlékét.
Most vértanúként áll ezernyi oszlop,
megannyi kopjafa, könnybús temető,
mert elföldelve, feledve sokuknak
nem fedi szemét virág, sem keszkenő.
Magyarország
Drága nagy Magyarország,
mily dicső s nagy voltál!
De országok vettek belőled
egy kicsit, s
szétszakadtak a magyarok
nem kicsit!
Milyen jó volna végre
olyan országban élni,
síró-rívó panasz helyett
oldást mosolyogni.
Nem szántom én senki udvarát,
Albérletben lakom... odaát.
Magyar-műszak, sok új, jó barát
Együtt siratja az óhazát.
Elkezelt kelés a múlt.
Nálunk "idő van" mindig.
Ez a nép sose tanult
meg önmagában hinni.
Nagy János Sebestyén (Magistratus)
Talpra magyar, hí a kocsma!
Itt az idő most, vagy soha!
Részegek legyünk, vagy józanok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A tokaji dűlőkre esküszünk, esküszünk,
Hogy józanok tovább nem leszünk!
A Költőhadvezér
Nagykanizsán végvári idők nyomán,
Dél-Zalának vérrel áztatott rögén,
A régi és az új városka kövén
Idézem a "Magyar Mars" bajnok korát.
Lelkemet félti,
keszkenőm kéri,
véle törölni könnyeim árját.
Érzi a szívem,
távol él innen,
nagy hegyek bérci gyermekként látták.
Ma ismét könnyeznek az erdők,
fűszálak végén vércseppek
jeleznek múltat, s Isten gyászfelhők
mögött emészti a csendet.
Kinek mennie kell, azt Ő átvezeti,
Segít az életét új útra terelni,
Sok bútól és bajtól messze menekülni.
Aki jönni akar, aki hazavágyik,
Annak új erőt ad a régi, öreg házig.