Versek a hazáról
Bár ködbe vész, tudom, merre fut a folyó,
érzem, mi vár az utcákon, túl a sarkon -
maradtam, ki mindig voltam: álmodozó;
s a szél ismerősen simítja az arcom.
Száz éve nem él oly magyar,
Kit éltethetne a haza.
Száz éve csak szavak vannak,
S a tettek torkon akadnak.
Száz éve már,
hogy egy fekete fátyol
e tájat s népét beterít.
Nincs az a tűz,
- bár ég és lángol.
Ahol felkelő napnak első sugara
Megérinti szürke hegyeknek ormát,
Ott, nagy Kárpátok völgyében fekszik,
Ó, a szép Magyarország!
Reménykeltő verssorok
a szívedben,
talán én is ott vagyok.
Hontalan szavak,
melyek keresik
az országukat.
A méhem, a bölcsőm,
A lélekdalt költőm,
A rétem, a patakom,
A széllel mart tavaszom,
A fatestű játékom,
A nagylelkű szándékom,
A balzsam a Szent Jobbon,
A harang a templomon...
A Nap szépen kel ezen a reggel,
kapaszkodik Nap fénye látóhatár szélébe,
s mint lusta, nyújtózkodó macska,
a sötétség lábait hátrahúzza.
Autonómiád ott az égen,
ragyog, mikor elméd akarja,
gyógyul madarak énekében,
hited hívja, híred takarja.
Mint vad, ki menekül,
Élete ára a tét,
Háborog nemzetünk,
Múlt árnyában nincs jövőkép.
Itthon vagyok, szívem mégis hazahúz
Oda, ahol még él a blues,
És az aluljáróban zokog a dallam
Egy csontig hatoló gitárszólamban.
Nap nap után: Harmadik felvonás
Vajdasági szleng
Kinn állok a teraszon,
Kinn a falon falióra tőlem jobbra,
Ki-kilazul belőle a ceruza batrija,
Az elmúlás idejét jelképezvén mutatva, mennyi idő van a világban,
Próbálom vissza-visszatenni, de mindig kilazul, az élet igazol.
A mi magyar nyelvünk!
Szépségesen szép... Óh, mi szép.
Áldani tudunk, de átkot szórni is!
Szerteszét, mikor milyen az ember?
Látom a bombákat az égen, a zuhanó bombákat.
Mintha tegnap bombázták volna hazánkat.
De nem oldották meg a vitákat.
A mi népünk szenvedte a csatákat.
Egy hónapja nem vettem BKV bérletet.
Egy hónapja nézem a városról a képeket.