Versek a hazáról
Hajnali léptekkel érkezik szobámba az alkonyat.
Ólomnehéz függöny verejték-szálai mögött fogad
a bánat-ködben úszó, sírásban szendergő utcakép...
Lassan aludni tér a mindig küzdő puszta nép.
Itt nem járnak félpercenként autók az utcán.
Nem dübörög busz a ház előtt,
és a kocsma-vegyes bolt bezár tíz után.
Az ember beszívja a levegőt,
de trágyaillatot csak ritkán érez,
az állattartás majdnem egészen a múlt.
Éjbe vékonyult szirmok
átlátszó leplein,
szürke hordalékkövek
koptatta partokon;
vágtató árnyak fénylő
kis játékaiból
lépteid nyomát kutatom.
Miért is várom én azt,
Aki engem elvisz innen?
Jobb itt nekem gyalázók
Közt becsülettel élnem.
Ó, Istenem!!!
Magyarnak lenni
Tudod, mit jelent?!
Ebben a világban
kész gyötrelem.
A nagyság és jóság ritka páros,
bizonyság erre a történelem,
uralkodók, vezérek bűn terén
gyakran voltak azonos nézeten.
Történelem előtt már sok ezer évvel
összeforrt a fajunk az Isteni fénnyel.
E napon sötétség vesztett Napunk ellen,
egyre több fényt hintett ránk az Öreg Isten.
Hétmagyarnak Földje, ez lett a mi szép Hazánk,
Ez az a hely, hová szült minket jó Anyánk,
Őseink harcos szelleme, itt él köztünk,
El a kezekkel, hiszen ez a mi Földünk
Igaz és magyar régen egyek voltak.
Őrzői vagyunk mi őstudásnak, jónak,
Lelkünk és szellemünk alapja rendnek,
Múltnak atyjai jellemünk lehetnek.
Budapest, mily szép városom,
Szülőföldem, az én otthonom.
Kedvelem az ékes Gellért-hegyet,
Az én kedvenc helyem a Margit-sziget.
Visító, fájó hang,
sziréna, képzelet.
Két és fél járólap
jelenti a tered.
Sötét erdő sűrűjében
három kis patak fakadt,
s felszínén, hogy ideér,
valcer és valkűr kacag.