Versek a hazáról
Nincs nagyobb csoda a nagyvilágon,
szemem ha legel ősmagyar tájon.
S amint a hólé gördül a hegyről,
csordul a könny is a vén szememből.
Zsibong lelkem karéján a Hold,
Kint a tölgyeim már pihennek...
Ölts páncélt, gyenge katona,
legyen acél a lelked,
erősítsd meg a szívedet,
csatába kell ma menned.
Ha én lennék a Nap,
új fényeket adnék a Tónak,
új értelmet
a magyar szónak!
Óh, Salgónak csapodár vára!
Fényességed rég a büszke múlt és
A vásott jelen foltjává mattult.
Midőn a nagyasszony Nikodémiába
Thököly Imréhez nagy örömmel indul,
addig az ő könnye Ferenc fia után,
mint eső dézsából, fájdalomtól csordul.
Szép vagy, Magyarország!
Könnycsepp hullik kék felhőből
a szülőföldre, Istenem!
Vesszen mindkét karom tőből,
ha még egy ily föld van nekem!
Mi foglalkoztat mostanában,
bennem ily lenyomatot hagyott:
nagy dolog vonz kis dolgot,
kis dolog vonz nagyot.
száraz vagyok akár a nyáresti
félelem
mohával beszőtt szívemen döntésképtelenség
világválsági martalékomon
zsíros vágyaim dédelgetem...
Én csak némán állok
a harcnak mezején,
hol már elhunytak
emberek, hol
meghalt a remény.
Körülötted mindenütt csend honol,
Sorsodban egy nemzettel osztozol.
Szabadság van, és immár biztonság,
Mégis félsz, mert álmaid eltaposták.
...a jajszavak, amiket nem hallunk már,
csak érezzük szívünkben minden
a kínt, amiken átestek, hogy megvédjék
Hazánk, s a sok élet, mik értünk halt,
hogy az életünk jobb legyen.
Anyád, Apád, Hazád, házad?
Vagy áldott, isteni alázat,
fejet hajtani őseink előtt...