Versek a hazáról
Arcpirító, jégbe-fagyott közöny,
(mely a "felsőbbrendűeknek" éke)
"virít", ám örök-tompa a fénye.
Messzi földről énekel egy madár,
Hazai tájon repülne már,
Idegen tájon idegen széllel repül,
Idegen tájon ketrecben körberepül.
Van maroknyi jászság
Kiskunságnak földjén,
szorgos emberekkel,
kik itt élnek büszkén.
Hol van hazám? Duna-Garam közben,
búzát érlelő, aranyos rögben.
Bárányfelhőkkel lakott ég alatt,
ahol hegynek számít Kovácspatak.
Szeretek itt élni - maradok magyarnak,
régvoltak, hőstettek ízemig hatolnak...
...sajnos, megszenvedték őseink a múltat,
megélték a szépet, átélték a rútat
Az én legendám a csodaszarvasról
Nézek a távoli múltba, a régi időkbe ma vágyom,
Fejteni, hogy született a hazánk a csodának a földjén.
Jött ez a nép valahonnan, a távoli földeken élve,
Hont keresett magyar, útja vezette idáig e tájra.
Elhagytál mindent, hazád és Istened,
szegény emberből földönfutó lettél.
Nem látják soha, ha könnyes a szemed,
de néha megállsz és sírsz a keresztnél.
Hogyan válhatsz majd írástudóvá?
Ismerd meg az ősmagyar rovást!
Képzett régész sem tehet majd lóvá,
töröld el a rég bevett szokást.
Gyűrött zászlómat szorongatom,
óh, erő, hűség, remény!
Piros, fehér, zöld lobogóm:
piros, fehér, zöld.
Ti átérzitek a társadalmon
belüli másodosztály helyzetét?
Ti átérzitek, milyen cipőtalppal
a fejeden álmodni?
Tóth Erikának
Lelkemet két folyó öntözi,
a dacos Duna és a szelíd Tisza,
e két folyó együtt lelkem két fele.
Van az a hely e széles világban,
hol a keserű édes lesz a számban.
Ahol a dombok védenek a széltől,
ahol virágok hullanak az égből
mikor tavasszal nyílnak az akácok,
ahol szerelmet súgnak a nyárfások.
Bár kapnánk néhány sort egy helyi újság lapjában,
Vagy megkérdeznénk tőlünk, hogy mit dolgozunk napjában.
Jaj, hogyan tovább?
Mért nem mondod már?
Jaj, mért nincs tovább?
Mert már nincs alább!