Versek a hazáról
Az én szülőföldem, Tiszacsege
lehetne Isten ablaka.
Az itt élő dolgos emberek
selymes kerti és mezei
virágok között élnek.
Magyar testvérem, köszönöm a szép álmokat,
Ami miatt szeretném, hogy a tollam fegyver lenne!
Magyarország, köszönöm a szép dalokat,
Ami miatt szeretném, hogy kezemben fegyver lenne!
Itt már nincs szabály.
Szabálytalanságban úszik a táj.
Zengett a föld lábunk alatt
sok csatákon át!
Bevettük mi Európát
életünk során!
Volt nekünk írónk száz,
S költőnk több ezer,
De egyetértésben oly ritkán alkottunk,
Mert míg öles karunk fennen szárnyalt,
Elménk e földhöz volt szegezve.
Vágyimnak` szárnyain,
szabad vándor vállain
Magyar szívem újra él,
egyszer majd csak hazatér?
Elindulok haza, ahol várnak réges-rég,
Ahol virágzik a tavasz, ahol altat még a tél,
Tarisznyám is készen vala, szívem hevesen dobog,
Elindulok, mert már várnak, sosem voltam ily boldog.
Az képtelenség, hogy újra a tudatlanság képzi a tudatot.
Tudod, velem is előfordult olykor, hogy lefordultam a székről,
de annak voltaképp nem volt akkor jelentősége, mint most.
Tréfás-szomorú vers a versről és a költészetről (József Attila emlékének is)
A vers? Az égi termék,
de lengő, légi termek
villanó tükre elvisz
szépséges fényszerelmet
Költészet Napjára
Igazi költőnek
Szívéből szól verse,
Ösztönből is: Eme
Világképet fesse!
József Attilának
Magyar nyelvünk szépsége,
Édes hazánk épsége,
Költőink emléke,
Szívünk melegsége
Egyesült e napon.
Holt költők társasága
Látjátok, ide jutottunk,
hiába néztek tágra zárt szemekkel,
egyre több és színesebb a toll,
de keveset ír hittel az ember.
Én, a magyar föld szülötte,
indulok a szent esküre,
hogy hitvesem s magyar hazám
hitben híven el nem hagyám!
Hajdani tüzek ereje éget,
üzen a múlt, s izzik a jelen...
Hazavágyok
Erdélyország, csodák földje,
Szívek mélyén lakozol.
Gondolatban ott vagy velünk,
Ha távolba visz a sors...