Versek a hazáról
Viszlát, Magyarország, viszlát hazánk,
Oly sok emlékünk fűződik tehozzád.
Mi csak megyünk előre szüntelen,
Míg életünk lángja megrebben.
Millió kísérlet,
hogy minden jobb legyen,
millió ígéret,
nem tesznek ellenem...
Jaj, földim, látod-e, mily mesés e táj,
Tudod te tán, ki is volt Csokonai Vitéz Mihály,
Hallod-e még énekét a sarjadó vetésnek,
Érzed-e parazsát Kölcsey vagy Petőfi nevének?
Mostanában -
talán egy kiskocsmában
a Kárpát medencében,
hogy az al- vagy felvégen -
nem tudom...
- de azért elmondom...
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 4.
Két vár, Czorsztyn és Nedec,
két testvérpár építette,
mint mondják régi regék,
kik egymással nem lelték a békét,
de egymáshoz kötötte őket végzetük.
Zakatol a vonat, közeleg a határ,
tudom, szív-repesve vár már édesanyám.
Mikor elutaztam szerencsét próbálni,
nem gondoltam volna, visszahúz akármi.
...és sok társunk jó szívvel éldegél,
üvegablakukon az éjszaka les be,
nézi, mit vacsoráznak ma este
Felkelő fények fellegében
Gyönyörű hazám szívében
Melyet népe tesz naggyá
S ő avanzsált anyává...
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 3.
Egy hegy a Csorba-tó felett,
drótkötélen szállunk felé,
mint modern elragadtatás.
Mint egy absztrakt lepke
a rajzolt térképen.
Színeiben büszke,
békés, de békétlen
káosz dúl testében.
(Ady Endre nyomdokain)
Hergelnek csak, de nem bírnak hittel.
Talpukat nyalatják csak a szelíddel.
Fájront
Zúgnak-zakatolnak a gépek,
termelik a nyereséget.
Csipogásra ébredsz
hagymázas álmaidból
kialvatlanul, kábán,
verejtékben úszva felugrasz.
Édesapám, Te azt mondtad, a jövő dicső lehet,
Hogy Cél csak egy van, bár felé több út is vezet,
Hitted, hogy a józan ész győz a gyarlóság felett,
Édesapám, Te a tisztességre neveltél engemet.
Nyirokként vesztegel karunkban
az idő és a mozdulat,
mit tegnapjaink összehordtak,
sekély létünk azon mulat.