Versek a hazáról
Emlékekben egykoron keresztút,
Áthaladott rajta a kisvasút.
Akárcsak a Lónyai csatornája,
Lassan folyik bele a Tiszába.
Dicsekedőn zengők a kalmár-fények.
Eltakarnak karácsonyi sötétet?
Nem gondolom. S azt sem: bár az a jászol
szív-legendát indított volt-világból -
ez a legenda időnkig elérten
csak jót szolgált a lélek érdekében.
Volt egyszer, ma már nincs.
Biztos nem volt oly nagy kincs.
Térképen jelöli, hűlt helye vala,
Elillant, biztos madár vitte tova.
Hófehérre meszelt oszlopok kémlelték
az eget, vakító fény az arcukra ült,
jéghideg könnycseppek...
Láttam, ahogy fejem fölött repül egy szép madár,
Egy madár, mely egyenesen címerünkre száll.
Védőszárnyát kiterjesztve most is szilárdan áll,
Fájó könnyét kicsorgatva ébredésre vár.
Bogárzói tájon meglepett az álom,
Szóltam neki, várjon, de már nem találom.
Az utcákat járom, szívemet kitárom,
Megyek bokron-árkon, mennyből való járom.
Ment az első Ádám, ezerszer száz éve,
Mellette bordája, ki közismerten Éva,
Bementek az erdőbe: ünnepre fényfáért,
Boldogasszony ünnepen gyújtani a fényárt.
így kaptuk, a szó puha kelme.
persze leejtettük, és lábbal -
elteltünk a bordacsönd győzelme
feletti féktelen szabadsággal.
Petőfi (újkori) szavai Aranyhoz
Tán csak álom, talán ábránd, régi emlék felragyog,
tornyos templom oltáránál, keresztvíznél én vagyok.
Sok-sok város versenyez, hogy vajon hol is születtem,
hol ölelt először anyám, mikor csendben nevettem.
A világ változott, ahogy én is,
Büszke lettem arra, hogy magyar vagyok.
Mégis mások körülöttem nem tettek semmit.
Hagyták a világot égni úgy, ahogy önvalóm.
Mikor fiatalon indul a nagyvilágba,
elkábítja álma és nagyreményű vágya,
mégis fájón gondol szeretett családjára,
hűséges barátjára, kedves otthonára.
Hunyadi Jánosnak hollós nemzetsége
volt, ki Európát török ellen védte.
Nándorfehérvári győzelme oly nagy volt,
emlékére szólnak délben a harangok.
Hunyadi Mátyás
"s nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára..."