Versek a hazáról
A magyar nép tehetséges,
ám tettekben nem egységes.
Szél siklik át rónán, hegyen, bérceken,
régi nótát dúdolgatva ércesen.
Évszázadok ültették a fülébe,
zúgja, fújja örömében, dühében.
Egy másért
Kockás ing lobog több emeleti ablaknál,
tömeg menetel és jókedvűen kiabál:
"Szabad ország, szabad oktatás!"
Kemény tüntetés ez, rappelés a híd lába,
amit Széchenyi építtetett jómódjával.
Ha kérdezik tőled, hogy hol laksz, mit mondasz?
Ott, hová tél jön, és nem lesz több tavasz.
Ott, ahol ember emberbe harap.
Ott, ahol rossz, de jöhet még rosszabb.
Magyarország
Ős(természet) termékeny zöld,
édes hazám - szép szülőföld,
családfám is ebből hajtott -
mennyi ágat elhullajtott
Svájc! Égig érő ormok,
zöld hegyek, élő mezők,
tavak, gleccserek,
ahogy rendelte Isten,
s tervezte az ember,
bizonyítván, hogy így élni: lehet.
ahol élek
Kilátó felé sorban ezüst hársak,
jó, hogy ültették azokat a fákat.
Megyünk a város feletti tetőre,
jó lenne leülni ott pihenőre.
Állsz, s a hegyek ormán keresztek állnak, mind egy lélek, mi ottmaradt örökül.
A válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül.
Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznánk, minden egy lélek.
A magas ormok, hol hűs csermelyek lejtenek, otthona Kárpátok őrtüzének.
Együtt Veletek a csíksomlyói búcsúban
Az Összetartás Napján
Tízezrek, de azt is mondták, hogy százezrek,
akik hogy kezet fogjanak, útra keltek.
Csíksomlyó volt a cél, hogy találkozzanak,
hogy együtt örömökben osztozkodjanak.
Szeretlek én téged, szépséges kis Magyarország,
Te Kárpátok közt legelő aranyjószág.
Te egymagadban megfogalmazod, mi a jóság,
bárcsak ne érne téged ennyi gyarlóság...
Több, mint száz éve már, hogy
nemzetünk elszenvedte gyalázatát.
Van-e még egy olyan nemzet,
kit ily módon szeleteltek?
Felvágtak, daraboltak,
szétosztottak, megmocskoltak.
Mint egy vesztett szerelem emléke,
olyan az ajkamon, Erdély, a neved.
Mint egy tündérkert, hová mindig vágytam,
mesekönyve a tűnő boldogságnak.
József Attilával
Vénülőben kertészkedem,
Kelő napnál előbb kelek.