Versek a haragról
Magányos perceid gondolata,
életed legjobban várt nyara,
kettőnk tüzének parazsa,
ami bárcsak tovább tartana.
Ne félj tőlem... nem bántok,
Csak a lelkedbe bele látok. ellenszenv, mit irántam érzel,
Nem más... csak érzelem,
S ez nem más... "igen, ez a félelem".
`56 emlékére
Rég volt már, de milyen rég,
tankok jöttek, lábak hangosan, erőteljesen doborogtak,
magyar nők és gyermekek lánctalpakon nyomorogtak,
nem volt más, csak a sikoltozó őrültség.
Generációs átok
Lenyűgöző két bágyadt szememnek komolyan,
Csak zabálnak, tömik a belüket az emberek gondtalan,
Mit sem sejtve a mocsokról, mit okád a toxikus világ,
S hogy ím, rímbe fogtam, ocsmány egy virág.
Elmondtam egyszer,
Jól vagyok, tényleg,
Elmondtam kétszer,
Kérlek, ezt értsd meg!
Nézz szét, ember, mondd, te most mit teszel?
Nem érzed, hogy a világ, amit építettél, most lángol,
Széthullik lassan darabjaira minden, míg csak nézel,
Feledésbe merül az élet, és utolér a földön itt a pokol.
A modern világ
Látom hanyatlását a világnak,
Hisz a mai népek oly hitványak.
Nyeltem nyomasztó megjegyzéseket,
lelkem nyögte, nyelveltem ellenük,
lassan az idő megbékéltetett.
Ha tehetném, csak úgy kiabálnám,
Úgy hangosan elmondanám,
Hogy mindenki hallja, mi már,
Bár lehet, ha hallanád...
Melletted a Nap is szürkébe öltözött,
felettem a Hold most felhőbe ütközött,
az égbolt, mi nappal fényesen ragyog,
ma éjjel leestek róla a csillagok.
Reám néztél, megmérgeztél,
Szép ölemre megéheztél.
Valami fojtó szorongás
előz meg minden vihart.
Megtelik lassan a pohár,
minden csepp kicsit kavar,
de az utolsó kelt zavart...
Óidők óta sötétben lappangó,
Ösztönösen megbúvó gonosz,
A feltörni vágyó karomsarló,
Mint kinyíló sziluri kőtoboz.
Bárki lehet pánikbeteg,
Nem válogat és nem vár sokat,
elragadhat szempárokat,
s rádöbbenhet pár kisgyerek,
hogyan is hatnak rá ingerek.