Versek a haragról
Mit nekem Te közhelyektől
Bűzölgő slam-tömeg...
Poétát űztök magatokból,
De nem kelletek senkinek.
Mondd meg az anyának!
A gyereke és férje gyászának!
Mondd meg a gyereknek,
Ki miattuk lelenc lett!
Mondd a szemükbe!
A győztesek írják a történelmet.
Egyszer majd látsz az én szememmel,
érezni fogod, amit én,
s ráeszmélsz akkor, hogy te voltál
képmutató, hideg, kemény.
Halld fájdalmam gyógyultát
Lásd magad előtt mit éltem át
Érezd és szakítsa szíved át
Lelked hulljon darabokra hát
Tűnt időkön néha átsuhan a lélek,
Nem érintik ott már varázskövek...
a tüzemet akarom, amitől megfosztottál,
immár halott vagyok, megfojtottál.
lángnyelvek táncoltak szabadon,
most szenvedek, s a falat kaparom.
Sötét éjjelen, komor hajnalon
egy kóbor lélek bosszút fogadott.
Elsöpör mindent, mi útjában áll,
nyomában félelem, kiáltás vár.
Szánalmas azon keselyű,
Mi saját társa tollát tépi.
Bár étvágya múlik, a toll keserű,
S a barát hullája felett a boldogságot reméli.
Kiadom magamból...
Egy dombtetőre állok,
Karomat kitárom,
Tehetetlenül csüngő hajamba
Belemarkol a szél.
Van egy hatalmas kérdésem feléd,
Mielőtt eszed elveszítenéd.
Te miért is rúgsz bele másokba,
Aztán lököd őket az árokba?
Már másodikos diák, "nagyfiú" voltam,
egy büntetés után világgá indultam.
Irányom a szomszéd falu templomtornya,
tudtam, közben nagyon sok a cseresznyefa.