Versek a haragról
Talán már pirkad, de még itt ülne a sötét.
Kitárja nagy, félelmes, fekete szárnyait,
melyek eltakarják az éltető, derengő fényt,
hogy az emberek rettegve féljék rút árnyait.
Dermedten fekszek
Lelkemmel, mi kong üresen,
Vágy, ami hajt,
Haragnak tomboló tüze.
Önmagam tükrét nézem a semmiben,
Egy halott világ peremén lépkedve.
Hol az ember azt hiszi, léte kincset ér,
De senkinek nem kell több a semminél.
Üdvözlégy itt énnálam, e nagyvilágba`!
Itt a javak egyenlőtlen elosztásának országa,
A széthúzás, manipuláció örök körforgása.
Harsogó érzelmek nem kapnak helyet,
csak a csend muzsikál,
a mozgás harcol, kérdez a lendület,
némaság harmonizál
Egy elégedetlen fiú apák napjára írt dala
Hogyha nem lennél,
Nem kéne dalt írnom,
És a sírodnál
Nem kéne majd sírnom!
Remélem, minden éjszakán békés az álmod,
nem gyötör bűntudat, és a saját utad járod.
Háborog bennem, és majd szétszakít.
Háborog bennem a bestia, a vadállat...
I.
Oly régóta vágjuk ugyanazt a fát,
Mikor dől ki? Éget a láz,
Vízözönből érkező árnyak leselkednek reám,
Kérdezem én, következőre ki ver át?
Kelepcébe zártak.
Lelkem kifordult magából.
Mint egy kanóc a viaszt,
úgy égetett, forralta...
...Viselkedése, mint az alvilági gengszter.
A háttérben mozgatja a szálakat,
Ellened próbál fordítani százakat.
I.
Soha nem érti meg senki, ki vagyok,
Csak egy fiú, aki folyton nyafog,
Senki sem hallja szavaim,
Járkálok az érzelem mocsarain
Vasszekrények magaslanak vaságyak előtt.
Vasszagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik, a vasmellkas alatt.