Versek a haragról
Panasz-féle falum népéhez
nyertes lovam útnak eresztem,
a Nap süsse végig tékozló útját,
meleg kézzel arcom simítom,
és tépem le magamról minduntalan
koszos, a múltam szégyenítő gúnyát.
összekucorodik bennem az állat.
még hozzám se szólsz, az is fáraszt -
magánszférámban is ott él az én,
tudná a hazáját: elküldeném.
Jön a dagály.
A szörnyetegen, melyet nem láttak századok óta,
megtörik az ár.
Az álca, mit a levelek róttak rá, most leválik róla,
és feltűnik a borzadály.
Fekszem az ágyban, keresem a békét.
Aludnék, de nem hagy békén.
Kattog az agyam: lehetnék jobb!
Megtenném, csak mondd meg, hogy hogy.
Csak egy sugallat érezteti
- nem kellene hagyni...!
A világ mindig éhes,
te sem vagy mindenre képes!
Rettegek, milyen lesz a holnap,
Hiszen hozzád megyünk, de mégsem.
Csendtől zengő, üres ház fogad,
Miben nincs több nevetés, lélek.
Árnyék én, mondd, mi vagy te?
Képzelet szült-e?
Vagy miért létezel bennem?
Hogy kínozz mindig engem?
Miért jön el mindenkiért a bús halál...?
Nem kímél élőt sem, mert mélyen a szívbe váj.
Naiv lelkem nem érti még mindig e zord vitézt,
Úgy tennék ellenne, de nem tudom, miként.
"A kapcsolat kettőn múlik" -
Így hangzott az elmélet.
Mégis gyáván nemet mondtál
A gyakorlat terhének.
megaláztak
ütöttek vágtak
szűk helyre zártak
rám rossz dolgok vártak
csak sóvárogtam
a nap felé nyújtóztam
de akaratos hiába voltam
teljesen elfogytam...
Oh, hogy én megint mit is hittem!
Bolond szívemmel reménykedtem.
Bolond lyukból oly bolond szél fúj.
Régi nap alatt nincs semmi új.
De boldogságot kívántam
gyengévé tettetek
mit tehetnék ha ennyit érek
süllyed a lelkem és merev az agy...
olyan ez,
mint a talpadra
ragadt kutyaszar,
miután szomjan jártál
az erdőben
felejteni.
Annak az arasznyi, aprócska parasztnak,
álmában ácsingó, álságos mamlasznak
búsuló buksiját bosszantón borzoltam,
cicáját ciccegve cirmosnak én hívtam.