Versek a haragról
Ez lehorderejű veszélyes rútszakasz,
de nem követ el lexuális bűnöket,
rögvest csak egy öntelt hiszi, hogy úgy van az,
így csupán csomó csomó, amit gyűröget.
Ülj le. Lélegezz. Gondolkodj. Szeresd már magad. Kattog az óra. Jön az eső?
Üres a fejem. Nem jóleső.
Mit tanuljak, ha a gondolkodást nem lehet oktatni, de minden mást igen?
Elveszett a fülbevalóm fele. Ez bezzeg nem hagy hidegen.
Hazug barát, ki elment rég,
Mit keres az életemben még?
Se szó, se hang arra,
Hogy gyere már, légyszi, vissza!
Mindennek elhordtál,
A földbe tiportál!
Semmit sem láttok
Ti kik ítéltek
Ti kibeszéltek
Bár vakok vagytok!
Zord szelek fújnak, magam vagyok,
múltnak, szélnek hátat fordítva dúdolok.
Trallala, trallala, kemény az élet,
nem tréfa!
Mit nekem Te közhelyektől
Bűzölgő slam-tömeg...
Poétát űztök magatokból,
De nem kelletek senkinek.
Mondd meg az anyának!
A gyereke és férje gyászának!
Mondd meg a gyereknek,
Ki miattuk lelenc lett!
Mondd a szemükbe!
A győztesek írják a történelmet.
Egyszer majd látsz az én szememmel,
érezni fogod, amit én,
s ráeszmélsz akkor, hogy te voltál
képmutató, hideg, kemény.
Halld fájdalmam gyógyultát
Lásd magad előtt mit éltem át
Érezd és szakítsa szíved át
Lelked hulljon darabokra hát
Tűnt időkön néha átsuhan a lélek,
Nem érintik ott már varázskövek...
a tüzemet akarom, amitől megfosztottál,
immár halott vagyok, megfojtottál.
lángnyelvek táncoltak szabadon,
most szenvedek, s a falat kaparom.