Versek a haragról
A játék nem fairplay, taszít a szándék,
lassan mozdul a marionette,
tied az álom, neked ezt szánom,
enyém a szíved, az, ami lett.
Hibák az álmokkal kezdődnek,
S álmodni mégis tökéletes.
Jó szavak, vágyak, reménységes
Így ittlétünk, míg nem felednek
Sunyi pillantások követik egymást,
Kiélezetten minden rosszat meglát.
Véletlenül egybeforr tekintetünk,
Mintha mi sem történt volna, elmegyünk.
Az ember természete kifürkészhetetlen.
Miért kell mindig az elérhetetlen?
Miért becsüljük azt, aki minket nem?
Miért lett az egészből ennyire elegem?
Dühöngő egy torzulat,
Égeti a szívem.
Én voltam ostoba?
Megbíztam és hittem.
Éget minden szúrós tekintet
Félek de egyszer lelépek
Mert nem vagyok más
Csak egy számkivetett
Aki téged mélyre temet
Te, ki lenge jobbkanyarban kitalálod,
balra mész előttem, s kinek az index
oly tabu, mint Oltáriszentség bűnösöknek!
Te, ki görgős kosárkáját faromba tolja
zörgölődve, mert nem elégedett
a tápolómulti kasszásának sebessével,
te, ki taszajtasz, indulatból véleményt
kajáttasz, s kárörvendesz, pofád...
Hallod, a némaság szava feljajdul,
a lélek iszonyú fájdalma tarol,
a szétzúzott szív ebbe belesajdul,
s a szeretet csillaga sírva dalol.
A Föld magja nyughatatlan erő,
Szilaj ló, mely nem megszelídíthető.
Míg felszín alatt gázol s halad,
Fent minden nyugodt marad.
Járatlan vidék: az Úr keze a tenger mélyére nyúlt,
Ami hömpölyög a szívben, érezni egyszerű, mégis bonyolult.
Ma nagy harag, holnap öröm, aztán ki tudja, mi lesz,
A szeretet itt belül egy egész naprendszert kitesz.
Buszmegálló. Fővárosi.
Üvegtáblák lábakon, tetővel.
sajátos tűz még ég benned,
fellángol néha a hűlő parázs,
alapkő fekszik tömör oszloppal
egybefogva, szilárd a váz,
s mikor szavak halmozott kötege
árad feléd vég nélkül öntve,
szennye mossa a kelő reményt,
ott hallgat, kinek józan a hite...
Szarvak
Megváltozott minden, megváltozott ő is
többé már nem ugyanaz az ember
Nincs vesztenivalója, nincs következmény,
nincs, amit megtenni nem mer