Versek a haragról
tenni szeretnék, de nem tudok,
úgy sodor az érzés, mint ritkán vagy soha,
már egyre gyakrabban.
mi a baj?
dühöngő
őrjöngő
eszét vesztő
mindent összetörő
kicsi duli-fuli
az idegméreg az tuti
Mondtál egyszer sok mindent,
Csakhogy az igazad elbillent.
Nem használt nevetséges ámítást,
Most úgy érzem, mellőzöm az ásítást.
Szíve dühbe lobban,
Mint a gyufás katlan,
Gonoszság őrli szívét,
Mint őrlő a mák szemét.
Miért baj az, ha két ember érti egymást?
Miközben egy harmadik folyton vermet ás!
Ha érdeke úgy kívánja, hazudik, tagad,
Lépten-nyomon mindenen fennakad.
Unalmas napok, mindig ugyanazok.
Ismételt alakok, álmatlan robotok.
Más is szomorú, nemcsak te,
Csak más arca nem olyan őszinte,
Csúf fájdalmát vigaszokkal kente,
Bántásokat állta s némán viselte.
Idén új égősor kellett volna már,
hamisan szól... merülőben az elem.
Sajátos esetem esőfelhőmmel
Mondd, rút felleg, virrad ott fenn?
Szólalj, te, ki holtig kísérsz!
Látsz-e fényt? Mert én tőled nem.
A NAP-nak hívott létezik még?
Tudod-e, hogy keserves évei eretnek éltemnek bár a semmibe sebesen peregnek,
Nap uraság arcát vélem mára el-elfeledtetted?
Szerelmem, azt hittem, az első vers,
amit neked írtam, az utolsó nyers,
tiszta érzésekben fürdő művem,
de azóta kiderült egyértelműen,
hogy ez csak hiú, gyermekded álom,
hisz azóta is csak a békére vágyom.
Szeretem, mit szeretek
Szeretem, mit nem lehet
Szeretem a hiányod
S szeretem, mit kívánok
A játék nem fairplay, taszít a szándék,
lassan mozdul a marionette,
tied az álom, neked ezt szánom,
enyém a szíved, az, ami lett.
Hibák az álmokkal kezdődnek,
S álmodni mégis tökéletes.
Jó szavak, vágyak, reménységes
Így ittlétünk, míg nem felednek
Sunyi pillantások követik egymást,
Kiélezetten minden rosszat meglát.
Véletlenül egybeforr tekintetünk,
Mintha mi sem történt volna, elmegyünk.