Versek a haragról
4 nap egy híd alatt
Megvert, s elüldözött kutyalélek,
Élek köztetek mától, idevezetett az utam.
Tudtam hogy egyedül leszek nagyon,
Fájjon, minek fájnia kell nagyon!
Azt mondják, nem vagyok nekik jó,
túl sok, és túl nyers a jellemem.
A nyakamon ott van a béklyó,
elvárásaik nem engednek.
"Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom"
Hozzád szólok, ó, felhevült érzelmek királya,
A gőgös, önző létforma netovábbja,
Hisz látlak ám ott a tükör másik oldalán,
Egy kedveszegett, álarcos bohóc néz csak vissza rám.
Szívemben tátong az üresség,
agyamban tombolnak a szavak,
itt vagyok egyedül, magamban,
forr bennem a megfáradt harag.
Kérdezvén hiányzol-e
Te már a múlté vagy
Enyém már a vad veszély
Tán még emléked nyomot hagy
Ha visszamehetnék, hány álmot hozna az éjjel,
S hány vidám percet élnék meg még egyszer?
Ki hazudik? Kérdi a hazug.
Hol az igazság? Kérdi az igaz.
Ránk dőlhetnek a falak is,
Kőkemény, hazug szavak.
Ég a tűz a kandallóban, hevesen, dühösen tombol.
Olykor-olykor vad, bűnös meséket mormol.
Kiültem az erkélyre,
S gondolok az ember lelkére,
Mi váltja ki ezt az érzést,
Mely nem szeretett, áldott védés,
Bennem most harag dúl,
S a szél mégsem fúj,
Nem jogos gyűlölet ez,
Mely megköti kezeimet...
Áruló! Hazug! Gyilkos!
Te kifosztott tolvaj!
Te utolsó! Te piszkos!