Versek a haragról
Az igaztalan ember szavába,
az érdekét hajhászó szavába!
torkot csiklandozva okádtam el magam
egyszerűen ordít nyálunkból a végzet
felszabdalta kénköves mirigyes agyam...
Vágyom egy olyan világra,
Ahol az álmok valóra válnak.
Kinő a remény egy szál virággal,
És mind körötte állnak.
Átvertek...
Élni a modern világban
Olyan, mintha senki se számítana.
Mindent lefestenek, hogy szebb legyen,
Mégsem látom értelmét, hisz így is kegyetlen.
Elégetem mindet,
Felperzselem a földet,
Parányi porszem, rettegj,
Lelkem pokoli tűzcsóvafergeteg,
A fajtád azt hiszi, élősködhet,
Valójában csak vak szemed képzelődhet.
Mások a hangok
az éjszaka rekedt torkán,
éjfélszínű szemekből
félő pillantások nyújtóznak lomhán.
Mindig elmondják, s terelik a szót
De a legbelső félelem mindig többről szól
Olyan világban élünk, ahol az ember a féreg...
Sosem volt béke az olajfák hegyén,
Hegyek s a völgyek mind elátkozottak.
Imára álnok kezek kulcsolódtak -...
aznap különösen ősz voltál
ahogy a narancssárga csóvák
a függöny széttárt lábait csókolták
amik között lázasan kikukucskáltál
hogy hová indulnál
én pedig ettől a terpesztől kiégve
simultam magamba vissza
oda a feszültségbe a mellkasomban...
Most az asztraháni piros virágzik,
hullatja szirom-pilláit a nárcisz.
Az elemekkel vívunk nehéz harcot,
fagy vitte megint az összes barackot.
Változik a világ évmilliók óta,
a természet mindig új fajra vált sorra.
Mi, emberek is szintén sokat változunk,
bár a teremtésben még egyformák voltunk.
Gyűlöletet érzek mélyen most magamban,
Mert csalódnom kellett egy újabb alakban.
Álnoksággal tele volt, de játszotta a jót,
Használt is rendesen minden kedves szót.
Avagy a pillanat hevében
Fecske! Te világnak esze!
Minden tiszteletem
Jean Baptiste Poquelin Moliére-nek.
Magamnak lekevertem
Egy dupl` adag nyaklevest: Nesze!
Az élet peremén bújva táncolnak,
nem akarják megismerni Isten szavát,
mindenkinek és mindennek behódolnak,
nyakukba zúdítják a világ átkát.