Versek a haragról
Milyen hatalmasra nő a természet,
mily kicsiny benne a telhetetlen ember,
elhagyja, lerombolja az eszméket,
kivág mindent, nem marad csak homoktenger.
Barátaim, emberek! Hadd szóljak hozzátok!
Már nem tudok szép szemmel nézni rátok.
Messzire mentetek, de bűnhődni fogtok!
De kérem, hallgassátok meg, mit mondok.
Mindenki rámutat egy olyan kétszínű alakra,
Aki útját egész végig saját maga faragta,
Nem szólt bele abba se ő, se más,
Az élete mégis kettétört, nem kellett ahhoz semmi varázs,
Már egy hete számolgatom magamban, hogy hány ember maradt velem egy tudatban,
Nem segített ebben se ő, se te,
Hiszen minimum eszembe jutna annak az alaknak a neve,
Változtathatatlan érzések ragadnak magukkal...
A barátok jönnek és mennek,
de én többet nem leszek veletek.
Mint kitörő vulkán,
haragod úgy zúdult rám,
vagdalkoztál, vádoltál,
meg sem hallgattál.
Ha gigászi orcával igazat keresel,
S üstököd búbjára koronát helyezel,
Ha csordádnak pázsitján kesernyés eledel,
S oktondi jószágok csürhéje helyesel,
Ha koldustól két kezed pokrócot elemel,
S igazságérzeted jutalmat szeletel,
Ha színlelő szavakkal szélhámost fedezel...
Összevarrt lélekben
Rengeteg szó rebben.
Kimondhatatlan gondok...
Javításon dolgozok.
Átfestheted az életed,
Akkor is egyedül maradsz
Az árnyaiddal, amit magadnak teremtesz.
Miért mondtad, hogy képes vagy rá,
Ha még mindig olyan vagy, mint rég?
Mikor pihi van, és nyugodnál,
De az inst csak pörög, nem áll.
Akkor látod, milyen e világ,
Sok kamu-lány, hajukban virág.
Sikolt az ég, üvölti fájdalmát,
Zokogó fellegek öntik ki bánatát.
Ó, hát mivé válik a világ,
hol az egyik a másikba vág?
Ez milyen ember világa lett,
hol őszinteség már-már bűntett?