Versek a haragról
A lényeg,
Hogy ítélkezz minden és mindenki felett.
Mások hibáit lásd a sajátod helyett.
Ezer éves sérelmeket el ne feledd!
Hisz a múltban kismillió ember rekedt.
Avagy a családom "ellenségének"
Mit gondoljak én
és mit mondjak én
és mit mondjak én,
hogy gondoljak én?
Voltunk egykor fiatalok.
Sok bolondozás s öröm.
Volt sok fájdalom
s rengeteg rossz.
Nem leszek soha senki büszkesége,
Nem leszek én soha mama szeme fénye,
Nem leszek soha kabátod, ha fázol,
Nem bújhatsz majd esernyőm alá sem, ha ázol,
Nem leszek soha az, akivel nincs baj,
Nem tudom, hogy hol leszek majd, ha utolér a hajnal...
Amit adtam, nem volt még olyan szeretet
Sem olyan, amit kaphattam volna tőled
De téged ki más hozott, mint a rettenet
Azt hiszem, most már tényleg elég belőled
Hiénák voltunk ejtett dög felett,
nem engedtünk, hamar esteledett,
érezni hogy, csak csontot rágunk,
hiába, egyikőnk sem engedett
Oh, Istenem, ha létezel,
Miért hagyod és élteted?
E zord világot, mit teremtettél,
Régi elveket, miket elvettél.
Akkori korok pompáiban ragyogtak
Múzeumokba téve, feledésbe dobva.
Ordíts bele a szélbe,
A csendes estébe,
Zavard fel a világot,
Ébreszd az országot.
Lappangó gondolat,
felsőbbrendű tudat.
Írók, bírók s grófok:
titokzatos utak.
Utálom ezt az életet,
Gyűlölöm ezt a világot.
Szólítom az embereket,
Mégse hallják, ha kiáltok.
Sokan elfelejtik, honnan jöttek, megbánták, hogy nem lőttek,
mikor megtörtek.
Mert erősebb vagyok, mint eddig valaha...
Elmémből jőve napvilágra,
soraim csak szaporodjatok!
Háborogjatok, ti csappantyús
és kalapácsfejű szótagok.
Ez lehorderejű veszélyes rútszakasz,
de nem követ el lexuális bűnöket,
rögvest csak egy öntelt hiszi, hogy úgy van az,
így csupán csomó csomó, amit gyűröget.
Ülj le. Lélegezz. Gondolkodj. Szeresd már magad. Kattog az óra. Jön az eső?
Üres a fejem. Nem jóleső.
Mit tanuljak, ha a gondolkodást nem lehet oktatni, de minden mást igen?
Elveszett a fülbevalóm fele. Ez bezzeg nem hagy hidegen.