Versek halottak napjára
Kacaj, szép emlékek, altató melódiák,
fakó fotók, szakadt, divatja múlt ruhák,
ezerszer olvasott levelek, poros díszfigurák,
gobelinek, hímzések, csorbult csuporkák.
Sivár lelkem most egyedül sétál,
Nem szólok, ballagok vele némán.
Falevelek fájdalmas nyögése lábam alatt,
Mint hulló esőcsepp, mely a sírkövön leszaladt.
Még nem állok készen.
Úgy létezem indulásra várva,
hogy nem értem, mit jelent a végtelen,
csak nézem, ahogyan állva aggnak el a fák.
Lobognak ők az éji csendben,
emlékkönnynek a sötétbe csenten,
tüzüket vélt lelkeknek szánva,
békét keressenek földet járva!
Halottak napja után
Hazament a család,
elmentek a hűséges régi barátok,
szétszéledtek a bámész képmutatók...
Ebben a percben rátok emlékezünk,
Akik már nem vagytok e földön velünk.
Szomorúság járja át lelkünket, szívünket,
Valahol máshol vagytok, lélekben onnan biztattok.
November 1. estéjén
Három mécsest gyújtok,
Fájó szívvel nézem, ahogy égnek,
Eszembe jutnak szüleim
És a kishúgom, míg éltek.
Megannyi őrláng földi csillagként ring az estben,
Békés fényükkel lengve be a drága hantokat.
Rájuk, halottainkra emlékezünk, kik
Ott nyugszanak az álmokat rejtő, halk fejfák alatt.
Hullik az estéd, őrzik a lángot a sírra letéve,
nézi a lélek a fényt, éneke átmelegít,
benned az emlék, tétova képzete újra feléled,
isteni szóra mi majd végre szeretni tanít!
Őszi szelek sóhajában,
ott lapul az üzenet,
sírkeresztek árnyékában
suttogom a nevedet.
Soha ne öregedj meg! - Mondják az idősek!
Haljunk meg fiatalon? - Kérdezik az ifjak...
Nem! De az egészség legyen mindhalálig!
Az élet zegzugos, kacskaringós határáig,
Egészen a Mennyország aranyozott faláig!
Színed elé érkeztem,
kegyelmes Istenem,
lelkem terád éhezett...
Zúg a harang, hív a szava.
Emlékeznek az angyalokra.
Mélabús angyalkert,
Hol sok szeretet megpihen.