Versek halottak napjára
Sétám során a kertemben
csupa csodát látok,
feldicsérni ezt szavakkal
nincsenek határok!
November
Pókháló-gyöngy ragyog őszutó fényében,
tépett arany-fákon temető végében,
november-karmok közt csipkefoszlány reppen,
rőzsebordám mélyén rongyos szívem rezzen
Láng lobban egy
magányos hanton,
mécsesnyi az emlék,
oly halovány,
sírkövön kuporgó
nyughatatlan lélek
imája csak sóhaj,
ideje lejárt.
anya
Megsúgom, anya,
az Istenen keresztül,
már készülök
a napra,
mécseskét is vettem,
s új faforgácsot hintek
sírodra,
a nővérem is megkért...
Múlik az élet, rohamosan halad.
Elrepül fejünk felett minden emlék s megmaradt nyarak.
Az idő óráját lelassítani nem lehet,
Bár szép, nyugvó alvásra lelhetne minden lélek.
Elmentél
ELMENTÉL, és itt hagytál, el sem búcsúztál.
Fontos voltál, egyedi voltál, csak a MIÉNK voltál.
Itt vagyunk NÉLKÜLED!
Telnek a hónapok, hetek, napok, órák, percek NÉLKÜLED!
A temetőben sok-sok mécses fénye alig világít
Lassan kialvó mécsesek
Lassan kialvó mécsesek,
Szívünk dobban értetek,
Könnyünk mossa arcunkat,
Szó nem hagyja el ajkunkat.
Egy Anya üzenete halottak napjára
Amikor a dér csókjától
elvörösödnek a levelek,
s majd ha a halál lehelete
megérinti öregedő szívemet,
örökre behunyom szemem,
s búcsúzás nélkül elmegyek.
Novemberi szél tépi a fákat,
tünteti el a lombkoronákat.
Egy levél van csak, mely hosszan lebeg,
mint ki utat keres, merre menjen.
Út a csendbe, keresztek kertjébe.
Út boldogságos emlékek sűrűjébe.
Út hűs alkonyba, komorság mélyére.
Út az üdvös békesség terére.
Mindig emlékezek,
Ott vagyok veletek.
Imádkozok értetek.
Mindig gyújtok nektek
Gyertyát.
Mikor együtt voltunk hatan, egy nagy család,
Nagyszülők és szülők, s velük az unokák,
Nem gondoltuk volna, hogy eljön az idő,
Mikor unokából válik majd nagyszülő.
Beköszöntött a hideg tél,
Lassul a német sas szárnya,
Don partján ássa be magát
A 2. magyar hadsereg dandárja.