Versek halottak napjára
Sivár lelkem most egyedül sétál,
Nem szólok, ballagok vele némán.
Falevelek fájdalmas nyögése lábam alatt,
Mint hulló esőcsepp, mely a sírkövön leszaladt.
Még nem állok készen.
Úgy létezem indulásra várva,
hogy nem értem, mit jelent a végtelen,
csak nézem, ahogyan állva aggnak el a fák.
Lobognak ők az éji csendben,
emlékkönnynek a sötétbe csenten,
tüzüket vélt lelkeknek szánva,
békét keressenek földet járva!
Halottak napja után
Hazament a család,
elmentek a hűséges régi barátok,
szétszéledtek a bámész képmutatók...
Ebben a percben rátok emlékezünk,
Akik már nem vagytok e földön velünk.
Szomorúság járja át lelkünket, szívünket,
Valahol máshol vagytok, lélekben onnan biztattok.
November 1. estéjén
Három mécsest gyújtok,
Fájó szívvel nézem, ahogy égnek,
Eszembe jutnak szüleim
És a kishúgom, míg éltek.
Megannyi őrláng földi csillagként ring az estben,
Békés fényükkel lengve be a drága hantokat.
Rájuk, halottainkra emlékezünk, kik
Ott nyugszanak az álmokat rejtő, halk fejfák alatt.
Hullik az estéd, őrzik a lángot a sírra letéve,
nézi a lélek a fényt, éneke átmelegít,
benned az emlék, tétova képzete újra feléled,
isteni szóra mi majd végre szeretni tanít!
Őszi szelek sóhajában,
ott lapul az üzenet,
sírkeresztek árnyékában
suttogom a nevedet.
Soha ne öregedj meg! - Mondják az idősek!
Haljunk meg fiatalon? - Kérdezik az ifjak...
Nem! De az egészség legyen mindhalálig!
Az élet zegzugos, kacskaringós határáig,
Egészen a Mennyország aranyozott faláig!
Színed elé érkeztem,
kegyelmes Istenem,
lelkem terád éhezett...
Zúg a harang, hív a szava.
Emlékeznek az angyalokra.
Mélabús angyalkert,
Hol sok szeretet megpihen.
Halottnak lenni talán a semmi...
Talán a minden, mely örökké tart...