Versek halottak napjára
A szeretet lobbant ma fényt értetek,
kik féltetek és szent hittel reméltetek.
Szonettbe sírom lelkem nagy bánatát,
Könnyeim folynak arcom izzó bőrén,
Szívem, mint üllőn a kisebb kalapács...
Este van, felgyúlnak a fények,
temetőben állva némán nézek,
magam vagyok a gyászomban,
szívemet rejtem a koszorúmban.
Úgy megmaradt bennem az a kép,
Mikor édesanyám megsimogatta nagyanyám sírkövét.
Alig érthetően súgta: hamarosan megyek.
Nincs már itt dolgom, és egyre nagyobb teher leszek.
Gyász
Nem búcsúztál el,
Mielőtt örökre lecsuktad a szemedet,
Nem öleltél át,
Hogy kimondhasd, hogy szeretlek.
A temető kapujából nézem,
gyertyaláng pislákol mindenütt.
Mennyi megholt lélek...
Vigasztalódnak ők odafönt?
Mindenszentek előtt (Drága nagymama)
Fejfádat ölelem
Drága nagymama,
Talán emlékszel még rám,
Mikor a kezedet fogtam,
Megfáradt arcommal rád hajoltam.
Gyertyát hozok, könnyet viszek
Megremegett rögtön kezem,
míg rólatok verset írtam,
fátyolos lett mindkét szemem,
nem tagadom, csendben sírtam.
Mennyi ember egy helyen,
És milyen rendben, csendesen,
Fekszenek csupán, és hallgatnak,
Figyelnek, hogy Értük sírjanak...
Virágillat száll a temetőkert felett,
háláját rója le ma is a kegyelet.
Síremlékek között mécsesek villognak,
reszkető fényük a sír felé hívogat.
Ahol oly más íze van
Az ősznek,
Ahol búcsút intek
A hulló falevélnek,
Ahol együtt sírunk,
Ahogy nevetünk,
Ahol hiányoztok máris,
Amint elmegyünk.
Jó itt, a csendes, őszi temetőben
elmélázni búsan sétálva
a sírok közt szeretően.
S a neveket keresően,
sorsok, életek, évek,
örömök, vétkek, szenvedések
szólnak fecsegően.
Kinek ez, kinek az jutott...
Korán vagy később, egyszer mindenki távozik.
Nem tudni, kinek hány éve adatik.
Ezen a földön, mint halandók, létezünk,
Nem tudja senki, meddig tart életünk.