Versek halottak napjára
Virágillatú elmúlás csendje mesél,
mécsesek milliói fénylenek.
Üres, halk léptekkel jár a szellő,
üzenetük hozza, visszaidézve emlékeiket.
Kisétálok a temetőbe.
Leteszek egy csokor virágot,
mécsest gyújtok, emlékezem.
Belső szemeim előtt felvonulnak halottaim.
Mikor gyertyát gyújtasz értük,
Hálát is adsz vele, hogy sokáig kísért léptük.
Benned még frissen él az emlék róluk,
S reméljük, hogy szebb vizekre sodródott hajójuk.
Fekete gyász, hideg mélység,
mindent elnyel a sötétség,
a túlvilág sötét titok,
nem tudhatjuk, mi rejlik ott.
Halloween éjjelén házad félve hagyd el,
Senki nem tudhatja, milyen ádáz árny kap el,
Talán apró, hegyes fogú bestia, ki széjjeltép?
Vagy óriási fenevad, kitől egy marás s élted véget ér?
A csend, mi volt, körém gyűlt,
homálya csak néma nesz.
Kegyelet éke, csillaga
tündököl most feletted.
Suttogj, ha kell, robajjal,
gyászoló szív emleget.
A gyertya fénye imbolyogva táncol,
bolondos árnyakat vetít a falra.
Kirajzolódik egy bohóc alakja,
meg egy kicsit talán te is kilátszol.
Azok az apró, pici ráncok
már barázdákká váltak,
sűrű, sötét hajad
ezüstösbe váltott,
a szíved újra hazavágyott.
Nagytatám egy olyan ember,
Szárnya nincsen, mégis repdes.
Szeme barna, arcán ránc van.
Nagytatám, te most hol vagy?
Hűvös idő, sárga levelek,
Kattan az óra, múlnak a percek.
Halottak napi őrtüzek pislákolnak.
Fentről földi csillagoknak látszanak.
Jelzőfényekkel bátorítanak várakozók:
- boldogulásra vágyók a landolni szándékozót.
Ha az ember elesik, föláll! S újra lép,
Bár fájdalmat érez, de mozdul a láb, a kar s a kéz,
Elindul, mint a vándormadár,
Mindig siet, pedig nem kergeti a tatár.
Koszorúk és krizantémok
gyűlnek ma a sírokon,
minden egyes emberszívben
felsajdul a fájdalom.