Versek a halálról
nem viasz, valódi csontokra fagyott
száraz izmok, inak véres hálója,
mi még a nemrég-volt embert mutatja,
bolyongnak pokolra, s a lélek halott
Életem alkonyán
Lecsukódik eme szempár,
Mely oly sok gonoszt látott,
Embert emberrel,
Állatot állattal,
S embert állatként.
Te annyira eleven vagy,
Hogy a közeledben
Mindig megfeledkezem arról,
Hogy mindketten halandók vagyunk.
Időben kezdj, honfi, imához
a győzelmes halálért!
Amíg az elméd tiszta,
és ajkad még nem dadog.
Elgondolkodtató az élet,
Hisz ki tudja, mikor ér véget.
Már elmúlt a tavasz, a nyár,
A kikelet,
A madarak dala is elcsendesedett...
Szívem szomorú, égnek a régi sebek,
Lelkemben olyan fájdalmasan
Feltörtek.
Halld szavam, ember, halljon minden lélek!
Ne higgyetek a szépítő szavaknak!
Mert mindegyikőtök egyforma,
Nem hasonlít a test, lélek egymásra!
Csendben-halkan,
csendben-halkan
úszom az árral
lankadatlan...
Hiába küzdesz, minden elmúlik egyszer,
a születés, az ifjúság és a tettek,
az emlékek, a táborok, ahogy a tűznél melegszel,
a rengeteg ember, akik szeretteiddé lettek.
Egy utolsó ölelés, nem is gondoltam,
csak éreztem a gyönyört, mit tőled kaptam.
Egy utolsó pillantás, tekintet felém,
kajla kis gyermeknek élete véget ért.
Árva vagyok, így születtem én,
takaros kis szoba szegletén
felsírtam, anyám rám pillantott,
majd végleg engem itt hagyott.
Röpke leltár, kipipálva pár évtized,
néhány fénykép, levél, anzix
a kiizzadt két-hetekből,
hát ennyi, ha felelnél
az elhagyott életedből.
Minden napod csendben elpereg,
és eljön az utolsó dal, csók.
Mert nem folynak vissza a folyók,
soha ne fogd vissza szívedet.
Fekete, ködös égbolt alatt
E semmi már néhol hontalan.
Néma hangok serege súgja,
Búgja, kiált, sírja a rosszat,
S hozza hátán az örökös bajt.
Földön járva, kérlek, gondolj rám,
Ha elmúlok egyszer, s égbe szállok.
Síromat virággal díszítsd halálom után,
Ez minden, mit tőled várok.