Versek a halálról
Hol van a szív, ha már nem fáj?!
Hol van a szó, ha már nem fáj?!
Hol van a bánat, ha már nem fáj?!
Hol van a Lélek, ha már nem fáj?!
Túl szűk a várakozósáv
Kérdeném azt hogy mit érzek?
Miként tör fel készakarva
Kérgem alól holmi lélek?
Végtelen mosolyra
gyűlnek a varjak.
Millió darabra
vágynak, vágynak, vágynak.
Egy féktelen futam, mely sosem ért véget,
szikrázó napsütésben közelített a végzet.
Talán csak a szél volt az, ki őt előre látta,
a bajnok lelke azóta is a végtelen kört járja.
Egy fa alatt ülök, és a múlt
nyár emlékein tűnődöm némán.
Ahogy a szerelmed jött s feldúlt,
csak álltam veled szemben bénán.
Jégvirágos ablakon játszanak ujjaim,
Kíváncsi vagyok, kitalálod-e, hogy most min
járnak csalafinta, borús gondolataim.
Évek múlnak el,
Oly hirtelen távoztál,
Elsőnek hittem - álmodtál.
Láttam, nem lélegeztél,
Szólongatlak, kérlek, ébredj,
Hiába, többet nem ébredtél.
Mondd! Ki néz rám, Istenem,
ha többé már nem eszem,
nem fogy a kenyerem, csak
mind száraz morzsalék, mint a lét?
Egy júliusi délután elmentél örökre.
Lelkemet döngeti fájdalmam ökle.
Táncoló prérigyertyát gyújtó fűzfatűz,
cinegefűzt űző, égi gyertyánfa lángja,
haragból világmáglya, kauzális emberbűz.
néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem
Titok
Hadd mondjak el egy titkot neked,
Kerüld el a szándékosság gondolatát,
De aznap, amikor megláttalak vele,
Nem tudom, hogy éreztem magam,
Őszintén szólva, talán zavart voltam,
Eleinte szomorú, érthető okokból,
De csak egy pillanatra sírtam utánad.
Koporsómra láncok voltak tekeredve,
S én benne feküdtem megsebezve.
Örök álmomból riasztott fel a zaj,
Amit a sátán csapott zokogásával.
A pokolban ébredtem,
S annak tüze testem égette.