Versek a halálról
Eszembe jutott,
hogy egyszer elveszíthetlek.
Nem létezik ember,
ki olyankor vigaszt nyújthatna nekem.
Velem egykorú barátom
Állt a kórház folyosóján,
Ráköszöntem vidáman:
Mi van veled, barátom?
Avagy egy nyomorú élet kafkai körforgása
Sok madárnak kicsiny dombján
Csipegetek dalokat mondván,
Rekedtes énekem fülre nem talál,
Hát helyem mégsem itt talán?
A halál egy alattomos dolog,
Azt ragadja el mindig, ki boldog,
És terhet ró az itt maradókra,
Megsirat az élet sava-borsa
Zűrzavar a szívben, elmében!
Mi ez az érzés? Nem értem!
Csak folyton kísér, bárhova megyek!
Akkor is ott van, amikor felkelek!
...átlagosan egydollárnyi tűzkárt okoz,
és az eldobott csikk több, mint
három éven keresztül bomlik le.
Lehajtja az elfáradt, gyenge fejét,
Egy kemény fatörzs neki az ágya,
Szépen, lassan behunyja a két szemét,
S az álmában is hazáját áldja.
Egyszer egy nap bálba mentem
egyedül, senkit sem ismertem.
Mindenki arcát maszk takarta,
egymást felismerni senki sem akarta.
Állj meg, ember, bármit teszel,
végén por és hamu leszel!
Üres utcák tömkelege vesz engem körül,
Egyedül vagyok, a szívem nem örül.
Ott leszek veled
Mondd, hol vagy, s én ott leszek,
Ha magányra vágysz, én a csönd leszek.
Csapágyban lendkerekek
Egyformán fehérek kerekek
Föld alatt és föld felett...
Oly békésen múlatom a délutánt
verseket írogatva, mellettem...
Ne múlj el, élet, korai még,
annyi dolog várna rám,
nem jöhet el még a vég,
nem fejeztem be munkám.