Versek a halálról
Valaki mindig meghal;
olyan is, aki
ismeretlen, ám jó volt,
míg élt, példának -
megfogható dolognak...
Nagyapának
Elmentél örökre, de álmodd, hogy itt vagy még,
itt közöttünk, úgy beszélgetünk, ahogy szoktunk rég.
Megkérlek, hogy mesélj, s te felemeled könyvemet,
nem látod az arcomon csorgó, fájó könnyeket.
Mint vihar előtti csend,
Olyan most ez a hely.
Nincs más, mint erdők, folyók,
Pusztaság, ilyen természeti jók.
Gondolni. Mily buta művészet!
Ne mondj fejedben több búcsúbeszédet!
Ereszd el, mi belülről éget téged,
s megleled az örök békességet.
Tücsökének száll be az ablakon,
A földön fekszem, s magamban mormolom:
"Mi van velem, hova tovább?"
Mintha elmém valami nyomná.
Hirtelen jön a halál,
előtte soha nem jelez,
váratlan, nincs búcsúszó,
nem kopog, és nem is
vár, elragad és elvisz
az ismeretlenbe,
nem tudni, mi vár ott rád,
fénylő út vagy tüzes pokol...
Holtam
Nyirkos kéz kutat,
Fémzörejes csend
Tálcahidegben
Múltamban matat.
Természet adta "ajándékokat" kapunk születésünk gyönyörű pillanatában,
Ezek olyan dolgok, miket hiába próbálunk, nem lehetne mérni árban.
Minden ember másban részesedik, mégis van egy közös dolog,
A ketyegő óra, melynek mutatója kinek lassan, kinek gyorsan forog.
Pár pillanat,
S az álmok elvesznek,
Könnyek hullanak
Gyermeki szemekben.
Alászálló Nap takarja a völgyet,
Éj fekete lepel takarja a hegyet.
Bús dallamot sodor az őszi szél,
Csalogat, hozza szirének énekét.
Egy hajlott hátú öregasszonyhoz
hajlott hátadon hordod az évtizedeket,
nem számolod már az éveket, és a történelmet
is felejtenéd - és beléd égett a múlt,
ifjúi akarat
Egy gondolat az élet,
Egy elröppenő vágy,
Egy akarat,
Látod, a vonat
Megint temetést mutat,
A hely ugyanaz,
A sínek régiek,
De ezt a személyt...