Versek a halálról
A halál sorszámot osztott:
Valaki megint elment -
csendesen, zajtalanul.
Rövid az út és nagyon rögös,
a végén majd ott vár a halál.
Veled mennék, de a jel vörös,
tudom, végül úgyis ránk talál.
Puskel János halálára
El sem köszöntél, kedvence a Földnek,
- átadom nektek utolsó levelét,
szinte levegőt sem kap a döbbenet,
felkavartad a bolygónk ütemét.
Kopott cipő csoszog a porban,
Ősz hajszálakat fújja szét a szél...
Lámpák fénye villog, ahogy lép,
Megy az éjszakába, talán hazaér...
Tudom,
már nemsokára elmegyek,
magam sem tudom, hol leszek,
de ha az a régi szél erre jár
és engem sehol sem talál,
mondjátok neki,
visszatértem
oda, ahol régen éltem.
Ha búcsú nélkül mennék el
Ha búcsú nélkül mennék el
szívemet szorító végzettel:
Mit is mondhattam volna,
ha tudom, hogy menni kell?
Csak ennyi?
Sár, por, hamu és gyászmenet?
Gondoltam, méltán illet valami más,
Ha már feláldoztatok engemet.
Eljött hát az utolsó felvonás,
Minden színész a helyén áll.
Egyszer régen
Volt egy álmom
Szabadnak születni
E rothadó világon
Mert az idő az egyetlen igazi érték
Mindannyian álmodunk.
Mindig mást, mindig másként.
Valaki jót, valaki rosszat, melyből felébred,
valaki virraszt, mert nem jön rá az álom.
Porból lettem, porrá leszek.
Elmúlik mind, mit itt teszek.
Csupán ennyit ér a lelkem,
Elmúlik, ha el kell mennem.
Zúgó elmémben gondolatok járnak,
Jól meg kell gondolnom, mik azok, mik fájnak,
Nyugodt ütemben veszem a levegőt,
Teríthetnek lassan rám szép fehér lepedőt~~~~
Kiszáradás
A neon leoltva, a folyosón
Hangulatfény pislákol,
Mentő érkezik, a fekvőkocsi
Sajogva nyikordul.
Ahh! De mit tekint a szemem?
A nem földit, a dicsőt?