Versek a halálról
Nem vagyok olyan különleges, mint hiszed.
Csak kimondom azt, amiben hiszek.
Én túl önző vagyok, te is mondtad már.
Sajnálni kár, egy nap változás vár.
Szürkületben itt és tova
nem látszik lépte nyoma.
Nesze semmi, hangtalan,
körvonala is láthatatlan.
Szerelmes voltam, nem tagadom;
Lányom kedvesen él, szabadon.
Ismeretségem bő, mint a Duna,
De megéleződik a hideg foga.
A halál egy gyönyörű álom,
Megszűnik minden, nincs, ami fájjon.
Hívogat téged is, szinte várod,
Segítesz neki, hogy rád találjon...
Egy közönséges levél története
Az én levelemé
Minden pillanatban mikor nem Voltál
Mint fának levele úgy Hiányoztál
Kár hogy e fa nem én voltam hanem Te
És e fának volt rengetek Levele
Meglátogatott a halál angyala,
olyan széles és mély a birodalma,
könyörögve kértem vigyen magával,
de a döntés jogát csak nálam hagyta.
Mit ér e Föld, ha elhagyjuk mind gyáván?
Mit ér a szó, ha éjjel nem vár rám?
Egyedül nem megy, már nem bírom többé,
Csak nézem, ahogy eltűnsz, így válik köddé,
Magamra maradtam, el kellett menned,
Csak néztem a képeket,
Hogy tudtunk min nevetni,
Azt hittem, elengedtem,
De a könnyeim némaságba rejtem...
Szívem, ami már többé nem dobban meg,
Ami többé nem ver hevesen...
Elhunyt Édesapámnak
Talán az élet, de talán a remény, ami ég a szívemben.
Talán az arcod s a szellemed simogatja a lelkemet.
Talán majd holnap hazajössz, hidd el, én várlak,
Érted ég a gyertya utolsó pislogása.
Harangok zúgnak a katonák lelkéért
Hol vannak már a régi szerelmesek?
Hová tűntek az illatos rózsalevelek?
Azt ígérték, hogy mire lehullanak a falevelek,
Már újra otthoni, jó kis melegben leszek.
Harangok zúgnak a katonák lelkéért,
Jajkiáltás száll az elesettek üdvéért.
szilvalé csorog
sebes nyakam
öblén ácsorog
a rettenet
a gondolattól
olykor megremeg
a lélek
s már nem szán több mérget...
Fekete özvegy jár a falon.
Hálót szöveget, nagyon nagyot.
A hangok ijesztve hatnak rá.
De félni ideje nincs talán.