Versek a halálról
Hogy engedjelek
Közel magamhoz,
Ha halál a neved,
Hogy szeresselek,
Ha halálom lehet.
Resumé
Csend honol az éjben,
Halk zörejét még hallom -
Árva levélnek, mely felkapva száll a szélben.
Cseppnyi szempárként ragyogtam fel,
s szárnyaltam a vakvilágba,
nem gondolván, hogy ami körülölel,
létemnek végét is kivárja
Gyönge pír - arcán a hajnal,
Száját csak ritkán hagyja el dal,
S az is sikoltás a véghez, az úthoz,
Mit otthagyni kéne, s menni azúrhoz,
Az égbeli, hosszú szakállú Úrhoz.
Elkopnak lassan a régi élénk színek,
nem dobbannak többé heves, kedves szívek.
Ne maradt több fehér, csak fekete és szürke,
s a remény a rontást tovább nem tűrte.
Minden érzés megfakult,
Lelkem fáradt hangja szól,
Elveszett a világból,
Ide többet nem való.
Egy vörösre festett naplemente
Egy vörösre festett könyvborító
Lapjai már csak parázstól izzók.
Újabb rakás került másvilágra,
Tűzfergeteged célját találta.
Sátán öltött testet
egy démoni arc mögött.
Kígyómérget okád,
mert lelke rút virágát
nem öntözöm.
Kicsi szívem szaporán ver,
ha édesanyám, rád gondolok.
Oly hirtelen hagytál itt, ez a
világon a legrosszabb dolog.
Már csak kopott, néma sírkövek emlékeznek,
mint folyandár, kúszik a múltra az idő,
talán néha még egy riadó mozdulata a kéznek.
Újra eljött a hajnal,
Lovas jön véres karddal.
Harcba hívja a népet,
A Turul vezessen minket.
Az ember
csupán átutazó e földön,
hol paraziták bújnak meg apró réseken.
(Olykor életünkbe belerágnak) ez tény!
Javaslom, bizakodva lépjünk át -
e jelentéktelen lét-tapasztalt részleten.
Pasodoble, bűvös dallam -
kürt szólít a tapsviharban,
a publikum porondra hív,
vérpezsdítőn dobban a szív.