Versek a halálról
Keresem itt is,
Keresem ott is,
Keresem nagyvárosban,
Keresem falucskában.
Sötét szobában gyertyalángot táncoltat a szél.
Húzza jobbra, húzza balra,
Hol felemeli, hol a romlásba taszítja.
A születés egy nagy csoda,
Ezt hiszi minden ostoba.
De ez csak egy átmeneti állapot,
Míg egy szép nap a halál rád ragyog.
Élet utáni nosztalgia
Prédikálók, zsiványok, lám, hajadon leányok,
Porladó, száraz csontok mellől nézek fel reátok.
A Halál kegyes,
lecsukja szemed,
bezárja tudatod,
úgyhogy nem is tudhatod,
mi történik veled.
Szeretett nagymamám nevében
Egy üvegkoporsóban vagyok, de nem haltam még meg.
Utolsó erőmmel még egyszer szétnézek.
E törékeny testben egy törékeny szív dobog,
Fáj látnom, a családom mint zokog.
Nem értik a civilizált gépek,
Hogy a lét csak elmúlással ébred.
Závár kattan, hasalsz a jéggel hártyázott
árokban, zsigerig karcol a célkereszt.
Tört tenyérrel szorítasz izzadtra ázott...
Nem találom az utam,
Nincsen semmihez kedvem.
...állítsátok meg az időt
az örökbe hibernáljatok
mint etalont
a naprendszerbe
vigyetek körbe
vagy csak lökjetek az űrbe
majd a végtelenben tényleg meghalok...
A mulandóság örök idők által félt
Rejtély, melyet az ember meg nem ért,
Csodája önnön nagyszerűségében található,
Misztikus, és nem átlátható, meg nem fordítható
Szekér, mely születéstől fogva lassú haldoklásra ítél.
Halljátok? Nem halljátok?
Tényleg nem halljátok, hogy nyög a Föld?...
Rájöttem a sötétség bátor fellegén:
nincs olyan baj, ami ne lenne véges,
és ha a tűlevél elszívja a vénám,
jön a felemelés a buborékok után.