Versek a halálról
Ki az égi mezőn jár már,
ott, hol otthona végleges,
Tudatja veletek:
hogy ittlétének bár vége lett,
de kiket itt hagyott,
mindenkit szeretett!
Van-e élet a halál után, ez egy örök kérdés,
és a halál előtt, erről van-e egyetértés,
a boldog élet élésére sehol nincs kiképzés,
vagy megéled, vagy életed csak félrelépés.
Így hagynak mindent hátra
A halál kitárt kapujában.
Megkezdődik az átjutás.
Csitt! Nincs végső vallomás.
A világos sötét nekem,
fenyeget a halál engem,
védekezek, ahogy tudok,
míg erőmből ki nem fogyok.
II. Világháborúban bevetés a Földközi tengeren...
A Földközi tengeren régebben őrjáratozó
U-311 számú tengeralattjáró
Parancsnoka, H. D. F. von Tiesenhausen tengerészfőhadnagy. Nagyon is gyakorlott volt.
Látcsövében meglátta a közeledő flottaköteléket... annak a végzet volt!
Örökös vágyaidban
még dalol a sóvárgás,
s álmaid mennyországa
csak kacérkodik veled?
nem viasz, valódi csontokra fagyott
száraz izmok, inak véres hálója,
mi még a nemrég-volt embert mutatja,
bolyongnak pokolra, s a lélek halott
Életem alkonyán
Lecsukódik eme szempár,
Mely oly sok gonoszt látott,
Embert emberrel,
Állatot állattal,
S embert állatként.
Te annyira eleven vagy,
Hogy a közeledben
Mindig megfeledkezem arról,
Hogy mindketten halandók vagyunk.
Időben kezdj, honfi, imához
a győzelmes halálért!
Amíg az elméd tiszta,
és ajkad még nem dadog.
Elgondolkodtató az élet,
Hisz ki tudja, mikor ér véget.
Már elmúlt a tavasz, a nyár,
A kikelet,
A madarak dala is elcsendesedett...
Szívem szomorú, égnek a régi sebek,
Lelkemben olyan fájdalmasan
Feltörtek.
Halld szavam, ember, halljon minden lélek!
Ne higgyetek a szépítő szavaknak!
Mert mindegyikőtök egyforma,
Nem hasonlít a test, lélek egymásra!
Csendben-halkan,
csendben-halkan
úszom az árral
lankadatlan...