Versek a halálról
Vöröslik a mandulafa, tavasznak virága,
Fecske vére csöpög rája, az színezi által,
Mert a fecske szíve zokog, nem találja fészkét,
Benne három fiókáját s hű, szerető férjét.
Árnyak között vakon bolyongunk,
fényre vágyunk,
mégis éjszakát rajzolunk magunk fölé,
néha leltározunk, hogy mit hurcolunk,
meggörnyedt hátunkra mit pakoltunk,
valaha mit akartunk, mire vágytunk,
de csak hallgatunk, keserű a számvetés,
születés, aztán nem is sokára - temetés.
Embernek lenni nehéz
Ésszel tudom, s már szívvel érzem,
s mégsem értem.
Lelki nyugalom messze már, arcod álmomnak jutalom,
értem s mégsem, annyira nagy a fájdalom.
Tegnap...
Miért, mi okból gondolta bárki azt,
hogy göröngyös földet túró paraszt
ezer évig táncolhat az asztagon,
hisz a semmi lépett túl alig hatvanon.
szív szakad szív szakad
fölhasad indulat
láng lobog szél viszi
sorsodat megeszi
felfalja otthonod
életed olthatod
tűzjelző csak dalol
szörnyeteg áthatol...
Olyan kellemes a csend
És finom a levegő,
Hogy a képzelet is szegény
Ennél jobbat előállítani.
Ügyeljünk a békére túlvilágian,
mint éhes legyek az ölelő lángra,
támaszkodjunk csillagok sugaraiban
f-dúrban egy fekete zongorára!
Nem tudom, mi van legbelül,
Csak zakatol egy életen át,
S várom, míg végleg lemerül
A folyton ketyegő óramű,
Mely rozsdás, hideg fémből áll,
S egyedül a leállásért jár.
Útra fáradt vándor, az éjbe hullik
egy csodás szív. Sírva az Úrhoz iszkol...
Gombó Vilmos emlékére
Az Úr angyala jön és leül az ágy szélére
Megsimogatja a homlokot és halkan a fülbe súg.
A lélek összerándul, megrázkódik, majd lassan elernyed
Azután könnyű lesz.
Sötét erdő közepén, hol mély a sötétség,
Van egy sötét, csiszolt márvány erősség.
Falai ridegen csillognak a holdfényben,
Udvarán sok ember nézelődik körben.
Akik köszönteni jönnek,
elbúcsúznak egy nap.
A széltől is kidőlhet,
ha öreg már a meggyfa.
Minden létező az elmúlás felé halad.
A halálunkat hozza közel minden pillanat.
Változik minden, ugyanaz semmi sem marad.
Te sem őrizheted ilyennek meg magad.
Még egy utolsó tánckérés,
fekete hangszer bús hangjain,
s egy utolsó, mogorva nézés
a mulandó idő friss hamvain.