Versek a halálról
Gyakran a múlt megemészt.
Szó szerint átsírom más éjjelét.
Feltörnek a régi, rossz emlékek.
Mikor összetörve állok és elvérzek.
Az igari temetőben
decemberi napsütésben
dőlt sírköveknek tövében
élettáncot járt a lelkem.
A takarómban balsors kövérült el,
Néztem, hogy úszik el a néger éj,
Alig haladva, osonva, megülve,
Hold lebeg a hátán; balga karéj.
Mint piros csík, mi szívembe feljut,
Halálos köddé habzott a Tejút.
A múltamból
Csendben állok sírod felett,
S az idő oly elszenvedett.
Unalmas csöndem segélykiáltás
Az elmúlás szimfóniája zúg a fejemben
Merre induljak arra vagy odaát
Bénít a félelem az idő, telő repülő
Lettem volna pók ki csendben hálót sző
Ki, ha előlép sikoltva agyoncsapják
És csak egy pillanat az elmúlás
ha vakvágányra szaladt a jelen
oly mindegy hogy a váltó romlott el
vagy a jelzőfény hamis
a szerelvény előtt
elfogyott az út
vagy felszedték a sínt
Ha egyszer meghalok.
Szépen, lassan elalszok,
Síromnál szavaidat hallgatom,
Jeges estéken szívemnek takaróm
Voltak jobb napjaim, és ez vigasz,
Talán a fele sem volt igaz.
Sebek
Aludjak el, csak aludjak el
lassan, szépen, csendben,
s ez nem fog fájni senkinek.
Túl sok a seb, túl sok a fájdalom,
s piciny lelkem nem bírja ezt az átkot.
Mit tehet az ember...
Ha égő fák tüzének erdejében ég,
S sikoltást hall, mikor vihar tör ki odakint.
Mesélhetnék róla, hogy mit gondolok megint.
De az eszem erre inkább már csak legyint.
Hisz sok probléma van a világgal,
Miért foglalkoznál az én hibámmal?
Én egy senki vagyok, az is utolsó.
Ahogy most van, az úgy nekem jó.
Ami nekünk Szent Jobb,
neked csak gúny tárgya...
Apám meghalt - felsírnak az egek
lélekhangú kedélyed szivárog
- tudtad a halál önző és rideg
mint betűk-rajzolta pusztulások
fölmagasztal árnyék-küldetésed
zsoltárokban a szólam elvegyül
fogadd magadénak a jelenséget
- amíg az emlékezet feketül...