Versek a halálról
Merengve sétálok, jobbra egy temető,
fakopáncs hangját hozta közelebb a szél.
Mikor kék égre felnéznék
A tóban tükröződnék
De már nincs testem...
Csak egy szavadba kerül,
és elfutok én a halál elől.
Járt már a környéken némely délután:
rágyújtottam lazán, és futottam...
a halál után.
Isten napot hozott, éjjel csillagot,
hogy fényben lásd a világot.
Adott neked hatalmat,
vereség után jutalmat,
sötétben iránytűt,
s hogy tanulj, adott édes mellé keserűt.
Édesanyám, arra kérlek,
Ülj le mellém, mesélj nékem.
Azt már tudom, hogy születtem.
De azt tudod, hogy halok?
Lesz-e kínom? Fájdalom?
Tölgyfa alatt egy sírhalom,
Rajta sok virág és koszorú.
Otthagytam én a bánatom
A keresztfánál szomorún.
Sötét erdőben bolyongok, fázok s a félelemtől szenvedek.
Egyre jobban szorongok, már látom a fényt, csak reszketek,
Nem tudom, mi történik, hallok egy hangot csendesen,
Felismerem a lágyságát, ő az, az én kedvesem.
Száguld a hideg kocsi.
Roskatag, teli sok cuccal.
Hallga! Szól a motorzaj,
A huzat bejő az ablak szelelő résin,
Ez teremti légárammal hűvösünk.
Már csak egy kép őrzi
lelked igaz fényét.
Senki se hallja már,
szíved szép reményét.
Sötét sziromörvény kering a fényben,
Emlékek forgataga lebben tova.
Dermed már a test, útra kél a lélek,
Búcsúzik a léttől... távol otthona.