Versek a halálról
Születésének 22. és halálának 2. évfordulójára
A húsz évnyi élet
már véges egész lett.
Már nincs többé "holnap",
de terólad szólnak
ma még a halk imák.
Elcsitult a drága szív
Elcsitult a drága szív,
mely értünk dobogott...
Pihennek a drága kezek,
mely értem annyit dolgozott.
Egyszer csak születünk
Lesz lábunk s két kezünk
Sírunk és ordítunk
Hogy tudják itt vagyunk
Hopp...
Halál a megmentőm.
Fáj a reggelem s az éjjelem,
tudom, nem lehetne már változtatni.
Kedves angyal! Üdvözöllek. Mi szél hozott erre?
Tán az Isten küldött, mert úgy tartotta kedve?
De ha már itt vagy, válaszold meg kérdésem.
Miért volt mindig jelen az a furcsa érzésem?
Halálomnak hírnöke
Némán... csendben pihen meg
Asztalomnak szélén.
Elment, nem jön többé,
Lelke megnő könnyé,
Sorsa beteljesült,
Gondja nem nehezült,
Elvitte jó világát,
Messzire szórt szilánkját,
Rejtelmes lényegét,
Szerelmes életét...
Nélkül
Ébredés előtt láttam a boldogságot.
Némán figyelt, egy ajtónál támaszkodott.
Jó lenne néhány dolgot elmondani,
De hogyan is kezdjek neki?
Elmondhatnám, mit éreztem akkor,
Bevallhatnám, mit érzek azóta,
S mi nyomja lelkemet nagyon.
Éhes vagyok, enni kérek,
Jólesik nekem az étek.
Ne sajnáld a finomabbat!
Szeretsz engem, úgyhogy azt add!
Piros ruhában temessetek!
Úgy akarok halni, mint ahogy éltem,
lángolón, forrón...
Távolodsz...
Érzem, mert szédülök
Egyre jobban,
Úgy válsz le rólam,
Mint magról a héj,
Észrevétlen, némán,
Mégis fájdalmas,
Sikolyom nem hallik...
Kőleány fekszik kőnászágyon,
mellette öregember kőből faragottan,
kőtakaró fedi testüket,
hideg minden, és élettelen...
Te már csak emlék vagy az elmúlt nyárról,
de én még visszajárok nyáron mindig,
várom, hogy feltűnsz majd a régi padról,
de más vall ott hőn a szerelemedig.