Versek a halálról
Magányos nomád vagyok egy emberekkel teli világban,
Utazó, ki nem fél a homályban.
Patkók kopognak a kövön...
A halál tény, következmény:
ajtót zár fásultság, közöny...
De ma temetni kell, bár a föld kemény...
Sebes kezed enyémhez fogom,
Csak a csend beszél,
S felettünk a csillagok emlékeket szórnak szét.
Fagy és szürkeség, halált hozó idő,
A megújulás csírája a föld alatt,
Téli táj, varjak, kopasz fák,
A remény már-már továbbáll,
Nem találja itt az élet talaját.
Felmentél a hosszú lépcsőkön,
nem értettem, volt benne öröm?
Hisz nagy csendet hagytál itt nekem,
örökre elveszítettelek!
A kislány olyan akart lenni,
Mint a nagyobb lánytestvére.
- Nincsen nálad jobb barátnő!
- Elmegyek most egy estére!
Lábakon járó szép barna szerelem.
Asszonykám, magát úgy szeretem!
Most már csak magamat sajnálom:
Szerelmesen kóborgok az udvaron.
Kicsi angyalom,
A könnyeid csak úgy csattannak a Föld legfelső rétegén,
Kicsi csillagok a firmamentum végtelen tengerén
Ki temet el, ha meghalok?
Lesz-e, ki a temetésen sírni fog?
Ha lenne is, miattam ne sírjatok.
Az emlékeitekben mindig itt maradok.
Az ősz elsuhan,
s szívemből az árnyak
a halál felé
csendesen szállnak...
a halál lélekre vetkőztet
a test akármit tett s alkotott
a szellem az élet csodája
hant vagy tűz várja mégis...
Örökzöld ritmus, feketén
Dobol a föld a koporsó fedelén...
Bezárult az ajtó,
Levetett test-keret
Földi porba lehull.
Tétova lelkeket