Versek a halálról
Ringasson álomba dalom!
Én írtam neked.
Kívánom, jobb napodon
Vesd le terhedet!
Közeleg a tél, közeleg a vég is...
Vége minden szépnek, jónak is.
Ismervén az embert, jót ne várjak soha,
Nem lehet elkerülni, hogy kinek mi a sorsa,
Nem lehet elkerülni, hisz az megírattatott,
Elrejteni el tudod, eltörölni nem hagyott.
Fekszem, körülöttem vagytok, hangos magány
Beköltözik minduntalan porcikámba csak lazán,
Homlokráncaim elmélyülnek fehér hajam alatt,
Kimondanám, amit gondolok, érzek, de lakat
Zárja le kiszáradt, mosolyra görbülő számat,
A ma meghalhat, a holnap még várhat.
Minden éjszaka azt hallom,
Szívem halkabban ad hangot,
Egyre... fárad... tabban... dobog,
Lassabban lép át egy akkordon,
Hátrahagyott egy vérfoltot,
Azt hiszem, eddig ez nem volt ott,
Nem vágom, hogy mi van vele,
Eljátssza, hogy megbántódott.
Fejvesztve rohan az idő,
Pihenni nem áll meg.
Szalad ki belőlünk az erő,
S léted utolsó napjait éled.
Hűs a párnám, hűs az ágyam,
Selymes, hűs lepel a takaróm.
Nem szól ajkam, nem mozdulok,
bármennyire akarom.
Belegondoltál már, milyen a halál?
Tudod, mi vár, ha egyszer megtalál?
Ha megragadja az alkalmat, és magával ránt?
Halált leírni sajnos, nem lehet.
Egyszer eljön majd az idő,
Megkeres Ő, és megtalál.
Lehet, nem lesz éppen dicső,
Ahogy elragad a halál.
A halál nem választ el, a halál összeköt,
sokan ezt nem tudják, létük csupán álom.
Forgószél ragadja lelkük magasba fel,
s alattok sötétszürke mélység tátong.
A fák karneválra várnak,
Felöltöztek hozzá
Szépen, mint akik ünnepelni
Készen ősz végén őrt állnak.
Ők látnak.
feneketlen sírgödör az élet
mélyére hullanak érzéseim
vágyaim hervadó múlásként
bomlanak üres semmivé
Ha meghalok, ne temess el engem,
nem kell hideg kő, sem virág.
A melegséget az életben kerestem,
de most lassan megfagy a világ.