Versek a halálról
Akárcsak én
Nem jön a szememre álom,
Már nem tudom, mit várok,
Minden este ébren vagyok,
Addig nem pihenek, míg meg nem halok.
Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
hogy a francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?
Minden csak egy pillanat,
gyorsan múló, becsomagolt hangulat.
Én megélem-e, mit nekem osztottak,
figyelem-e, hogy amit adnak,
az aranyló színeket vagy feketét takar.
Félelem
Vírus terjed világszerte.
Sátán pusztít örömére,
korlátozni képtelenség,
mi lesz veled, emberiség?
Nekem nem fáj
Nekem nem fáj
Nekem nem kell
De azért kiírnak egy pszichiátert...
Nehéz sorsot hagytál nekem,
tudom, nem gondoltad te sem,
boldogságunk ily` rövid lesz,
elválaszt a halál minket.
Röviden az elmúlt 9 évről
Boldogságot adtál, mint a fény,
Beragyogtál minden percet,
Loholtál felém büszkén, kedvesen,
Majd megálltál a teraszon, mert tudod,
Tudtad, mi a rend.
Elfolyó emberek, álló patakok,
Ti, kik a világnak oly sokat
S őszintét adtatok, miért,
De miért vesznek titeket körbe
E sötét, de sötét, különös alakok?
Hűvös este volt, így nagy eső után,
az éj közelg, s múlt már a délután.
Midőn fáradtan ballagtam halkan át
az üres park vizes avar-pamlagán.
Lehullott csillagom, kihunyt a fénye,
váratlanul eltűnt, egyszer csak vége.
Haldokló testemben pislákol lelkem,
de nincs bátorságom, hogy eleresszem.
Gyötört létnek súlyát én
lelkemnek terhére kérem,
nincs már többé gyermek,
mi valaha világos láng volt,
immár sötét porrá lett,
koporsóm ajtaja lezárult.
Nem ült ágyam szélire még a holló.
Csendes mostan a táj.
Rendre rend ül, csendre csend, semmi nincsen,
mi mostan zavarna
engemet.
Ijesztő ez a feszültség bennem, és nem tudom kiadni.
Nem oldja ezt fel sem az egyedüli, sem a társas öröm.
Olyan érzés, mintha várnék valamire, miközben tudom,
hogy az a valami tönkre fogja tenni az életemet.