Gyerekversek
Két pici vadliba
Készül a lagziba.
Gondtalan éneke
Szárnyal az ég fele már,
Táncol a vadlibapár.
Sebbel-lobbal tovaröppen,
Egyszer itt van, máskor ott,
Túl a hegyen, túl a völgyön,
Tarka réten átoson.
Kora tavasz, kamaszgyerek,
esőt fütyül, meghentereg,
csírát növeszt, apró rügyet,
állán serkent pelyhes füvet.
Az idő borús lett.
Lóg az eső lába!
Most már indulnunk kell
zeneiskolába.
Az történt a vakondokkal,
hogy megbotlott béna okkal.
Ám persze hamar talpra állt,
A fejébe dicsőség szállt.
Elgurul a háziasszony
gyapjúfonal-gombolyagja.
Fürge ürgeügyességgel
elkapja a tarka macska.
Képzeletbeli cikk-cakkos kör Debrecen főtere körül
Süketen csendül fel az Óda,
dala minden ütemmel lelkesebb.
Eleve elrendelten körbevesznek
falak, figyelő szemek, kezek.
Amit szerelmesen kedvesemnek búgok,
jobb, ha nem hallják meg
a szomszéd galambok!
Havas-deres Álommanó,
Gyermekeknek álmot hozó,
Bolyos-fodros hószakálla
Pihét szór a puha ágyra.
Ha már tél van, úgy gondoltam,
most nyarára spájzolok,
hiszen a télben is van pár jó dolog,
összegyűjtöm őket befőttesüvegbe:
karácsonyfaágat, szárított narancsot
és egy kis fahéjillatot,
teszek még bele ünnepi hangulatot,
konfettit meg egy csillagszórót...
Egyszer nagy művész leszek. Úgy biz` ám!
Papírt elő, fogom a ceruzám,
rajzolok hercegnőt vagy éppen tündért,
nem is, egy boszorkányt, de tüstént,
azt festek én, azt biza.
Vagy legyen inkább paripa?
Mint ősember a hordában,
Úgy élnek ők a falkában.
Vadászni is együtt mennek,
Nagy zsákmányt is követhetnek,
Ami egynek lehetetlen,
Attól falka meg nem retten.
Feneketlen kút
A szavak tárházának otthona,
Lehet meríteni vödörszámra!
De óvatosan, mert a legszebbjei
Könnyen szétfolyhatnak.
Olvad a hó és
olvad a jég.
Eljön a napfény,
oly csodaszép.
Úszhat a felhő,
zúghat a szél,
messzire fut most
végleg a tél.