Gyászversek
Édesanyám, te drága lélek,
Itt lent a földön nagyon félek.
Ha egyszer majd az álomból
már föl nem ébredek,
akkor nagyra nyissátok a szívetek.
Engedjetek el a hajnali széllel,
a lenyugvó napban az utolsó fénnyel.
Mikor egyedül voltam a házban,
néha fura dolgok tanújává váltam.
Csukódik az ajtó, ahol senki sincsen,
nyikorog a padló, pedig léptem nincsen
arra, amerről a hang jő.
Jelenem, valóságom most az emlékezés.
Remegve elfúló és elmúló, mély sóhaj,
benne búvó égető, értetlen könnyekkel.
Mind bántóan üres és várakozó feledés.
Miért gyászolsz? Kérdezte a hang
Mert még mindig ugyanannyira fáj mint aznap
Miért könnyes a szemed?
Azért mert nem felejtem el a neved
Miért ki vagyok én?
Fájdalmasan nehéz most egyedül lenni...
Fájdalmasan nehéz most egyedül lenni,
szent karácsonyt magányosan ünnepelni.
Magaddal vitted negyven év boldogságát,
ünnep fényét, családias hangulatát.
Papa
Nagyszerű ember volt a papánk,
Őt mindenhol ismerte a nagyvilág.
Most, hogy emlékeinkben élsz tovább,
Sokat gondolunk rád.
Együtt sok mindent megéltünk,
Bohóckodtál s nevettünk...
nem tudtam elaludni az éjszaka
rám zúdult az emlékek fájó hada
hisz újra ott voltam nálad és veled
átéltem megint kínod, szenvedésed
Lábam elé hullott egy száraz falevél,
Végső nyughelyét már befedte a dér,
Szívem most már érti, hogy mit regél a szél,
Lassan, komótosan közeleg a tél.
Előttem orbit
Mint szürke kopasz letűnt erdő
Varjak károgásától zengvén
Az egész táj az egész jövő
"Hazafelé"
Száll a dallammal a lelkem,
lepke-szárnyon lebben feléd.
Felemel, elreppent oda,
egykor így léptem eléd.
Csak gyengéden szólnék hozzád,
nehogy eltörj most hirtelen,
a vállad gyász terhe nyomja,
s e teher oly végtelen...
Összegyűlik most a család,
temetésre készül.
Olyan üres lett ez a ház
a Nagymamánk nélkül.