Gyászversek
Egyik nap voltunk Téged meglátogatni,
S nélküled a házban idegenként álltunk,
Nem tudom, hol jársz most, csak azt, hogy nem vagy itt,
Hiszen egyedül csak a csendet találtuk.
Színes virágokkal teli mező közepén,
Ott ülök én,
Ahol még senki sem járt.
A szeretet nem temet,
A szeretet nem feled...
Nem választ szét sohasem,
Bennem itt él, s bennetek...
Megnyílt az ég, és magához szólított a fény.
Gyönyörű ragyogás csábított fölfelé.
Magad mögött hagytad a földi létet,
Szárnyaljon most már odafönt a lelked.
Avagy tudd, hogy megbocsátottam...
Régen hallott dal csendült fel véletlen tegnap.
Nincs már az ország sem, rád sem virrad új nap.
Eltűntetek. Senki sem tudja, miért és hova
tűnt megtagadott ifjúságunk sötét alkonya.
Jugoszlávia... Jugoszlávia.
Elmentél, és feljajdult az ég,
Dörgedelem vette borzalmas kezdetét,
Villám szórta mérgét,
Haragját, dühét,
S a vég ily hirtelen utolért.
A torkomban dobog a szívem,
s nem értem, még mindig nem
és nem...
mert felfoghatatlan dolog a halál,
főleg, ha ilyen fiatalon
teszi, hogy rád talál.
Ahogy az ajtóból még nézem:
keze csókot dob s integet,
szemében - derűs még egészen -
csillanni látom az eget.
Dimbes-dombos temető,
Hol csendes, néma gyász,
Hol mardosó emlékek.
Hazabeszélő pap,
S anyák rítta altatóének.
Egy fakó fényképről mosolyogsz reám,
Oly nehéz szívem, hogy többé már nem lát.
Mélyet sóhajtva arcodat simítom.
Lelkemet egyre csak marja a fájdalom.
Dal
Üzentem egy
csacsogó madárnak,
ne üljön az ágon
oly vidáman!
Arcod nyugodt, szeretettel teli.
Szemed hunyva, álmod szövi.
Kezeid mozdulatlanok,
Szíved most már nyugodt.
könnyek folytak le az arcán végig
sebzett lett a lélek hiányban él
elment ki itt volt több mint ötven évig
s a szív ilyenkor hiába remél
Tűzvörös betűkkel írom fel az égre,
a felhős fehérre vagy az azúrkékre,
hogy aki felnéz rá, az mindenki lássa,
az édesapámnak nincsen, nem volt párja.