Gyászversek
Elmúlt a nyár,
s én az őszbe
vágyom, véle
szállok én, véle
a nyárral, a széllel,
mint majd ősz
a télbe lép, gyors,
egy hét alatt beterít...
Te! Beszélni óhajtok...
Nem! Vitázni és akarok.
Róla, rólad, ezekről, azokról veled,
hogy lettem miatta selejtes beteged.
Olyanról írok, amiről nem beszélek,
Olyan ez, mintha kinyitnék egy ablakot,
De nem akarnám a levegőt beengedni.
A levegőt,
Ami engem éltetne,
De téged elvett egy életre.
Kinek is szól a virág a síron?
Ki ott nyugszik, nem érez illatot...
Édes kis meglepetés voltál,
A mi harmadik csodánk.
Apró kis kezek simogatták a pocakom,
Suttogtak, becéztek, imádtak Téged nagyon.
Sirató
Házak falát ősz festi át,
Kábult álmuk ásítva várják
Repedések és árván hulló téglák.
Talpig gyászban, félhomályban.
Kezemben könnyekkel telt pohárral.
Mely félig tele vagy félig üres.
Bizonytalan, mint a távolság
Közted és köztem; légüres.
Szegény dalaim, kopott lantom sóhaja
- de rád jár a rúd -, szapul a sors-ostora,
e gyászban hogyan pengethetnék vidám dalt?
Most van már az, hogy emlékezünk,
hiszen ők már nincsenek velünk.
Most van megint, hogy felidézünk,
régi fényképeket is nézünk.
Mikor örökre elmentél tőlem,
Egy darabot elvittél belőlem.
Fáj a tudat, hogy nem láthatom már szemeid,
S nem foghatom meg kezeid,
Nem hallhatom a hangod,
Nem csókolhatom meg az arcod.
Üldögélünk bíráink előtt egy padon
Üldögélünk bíráink előtt egy padon,
mint madarak a dróton,
elmerengve sorsunkon,
végzetünkbe beletörődve,
hátha mi is sorra kerülünk
egyszer talán majd.
Sűrű korom a nemalvás estje,
beletekereg a csendbe,
alig pislákol a fény,
jöhetnél beszélni, hogy élj.
Csak a lelkem térdel porig,
én állom a fájdalmait.
Tiszteletet adva még bírom,
fejem lehajtva könny(ű)
neveitek szememből síro(n)tok felettetek.
Emlékezzünk
Volt egy korszak,
Mikor együtt éltünk.
Szeretetben, békességben
Együtt volt a család.