Gyászversek
Beléptél életünkbe csillagként.
És voltak szép napok, évek, adva,
kapva örömöt, s a bút immár feledve.
A ravatalon egy kis angyal, mindössze nyolcéves.
Fehér koporsóban, szemfedele könnyekkel hímezett.
Gyertyák égnek, fájdalommal telve zúgnak a harangok.
Egy földi életet, kis virágot gonosz kéz durván leszakított.
"Pocak" emlékére
Hittel éreztelek bennem,
Óvva simította kezem,
Türelmetlen vártalak,
Csillogva hunytam le szemem.
Égszínkék buborék.
Ez volt a világom
- veled.
Kékjét kölcsönözte
rám mosolygó, kedves
szemed.
A gyertya pislákoló fénye
Olyan, mint a halvány remény,
Mi fényt ad
A sötét percek idején,
Emlékeket ébreszt
A fájó emlékezéshez.
Még emlékemben él szaggatott légzésed.
Magaménak érzem lassuló szívverésed.
Végre elhoztad nekem vágyaim fényét.
A pokol bugyraiban fogok égni érte.
egy feketerigó halálára
Mikor azt hiszed, megmentetted,
S véresre tépve is van remény,
Védelmezted, itattad, s etetted:
Fog még repülni a szegény!
Anyu, soha nem kellett félnem a sötétben,
mert Te mindig fogtad a kezemet,
biztonságos ölelésedbe menekültem,
ha valami bántotta szívemet.
Magamhoz öleltem remegő testét,
S szebbé tette nekem a borzalmas estét.
Hozzám bújt, mosolya szemembe sütött,
Melegem lett, forró pír arcomra ütött.
Mondvacsinált, oktalan
Cél s akarat kéz a kézben,
Sörtől, bortól meggyötörten
Mered mélységbe,
Reszkető teste tető peremén pihentetve.
Ezt a gyertyát ma érted gyújtottam,
emléked megőrizve, mindig siratlak.
Ennyi hát egy emberélet,
Aminek egy urna őrzi
Hamvait,
Tetteiben megdicsőült,
Kinek emlékét
Szívünkben őrizzük.
Papa, te ragyogó csillag az égen,
Ki odafentről is féltve les le rám,
Ki minden bajtól óvtál engem,
És lelked most végre hazatalált.