Gyászversek
Sír,
szív fáj,
könny gyöngye
ül benn, ki nem
jön, szem ég, gyász él.
beléptem a híd alatt összehúzódó
és szétoszló legsötétebb
bolygók csillagok törmeléke közé
valamiért ha rád gondolok
mégis keserédes csillogás villan
meglátom minden részecskében
a tündöklésed mert a sötét anyagok
téged visszhangoznak...
Mert Ő elérhetetlen II.
Zöldellő virágtenger, ahol nap mint nap megpihensz,
Ez az a kert, miben nyomod lelt örök békét.
A sövény rejtekén sóhajod tovalibben mellettem,
Friss harmatként szórva könnyeimet szerteszét.
...érzés, mikor nem fakadnak szavak,
amiket nem vágysz már kimondani...
Neked, ki a Világ voltál
Amióta élek, ismerlek téged,
Kedves és őszinte lényed.
Mikor kicsi voltam, ápoltál,
Fáradhatatlanul dolgoztál.
Erős vállad támaszt nyújtott,
Mikor az élet engem nyúzott.
Átjár egy mélyről jövő borzongás
Csontjaimat kínzó útszéli vívódás
Minden porcikám morgó fájása
Lelkem tépett, szívem viharvert ritmusa
A.
Mik ezek? Fák? Mind a fiam s lányom -
Behunyt fél szemmel a Városmajort látom.
Próbálom kiírni magamból
Mindazt, amit nem bírok mégsem,
Ám visszanézek - s azon is túl,
Át a tényleges végességen.
Hallom a nevetésed.
Keresgélek a múltban,
megfogni a megfoghatatlant,
s ölelni az emléket
rólad, rólunk.
Egy a száz közül
Zárul az ég kékje,
ágyat vet millió csillagnak.
Égi mező résein,
mint vászonra borult festék,
esti fények csurognak.
Bánat ül szívünkben, könny a szemeinkben,
Csendesen lapozunk az emlékeinkben.
Minden fontos pillanat, ha köddé válik,
Akkor jön rá az ember, hogy mi az, ami számít.
Nővérkém
Álmok tartanak ébren, nem hagynak nyugodni,
Tudom, jönnél hozzám, nem tudlak ölelni.
Kis fürtjeid lobognak a szélben,
Itt hagytál egymagamban, csendben.
Britkó János emlékére
1.
Emlékszel? Oly egyszerű volt minden,
Akár a halál.
És mutattad a rejtvényt,
Melyet anyám már nem tudott kitölteni.
Port és hamut hintettem fejemre,
szégyelltem tetteim, mélybe hullottam.
Kiáltottam, de nem volt mentségemre
semmi, szálltam magamba zuhantan.