Gyászversek
Amit átélünk, különös vágy.
Várom a percet, hogy veled töltsem
Az éveket, az eljövendő perceket.
Egy szál virágot tegyél a sírjukra!
Sok háború volt, hol mieink meghaltak.
Kik virágfüzérrel csatába indultak.
Mentek, hogy az ellen ne törje hazánkat,
Hősök voltak mind ők. Egytől egyig bátrak.
Megannyi napszak, hold járt már az égen.
S te már nem kíséred ezeket velem.
Mondd, a mennyország milyen?
Látni onnan a holdnak fényét, mint innen?
Napközben jól vagyok, este azonban mégsem.
Úgy érzem, a lelkem gyenge, sötét lyukban végzem.
Elnyel a sötétség, mely most is szabdalja szívem,
Érzem, mindenem, de legfőképp magam elveszítem...
Kitéptelek hát magamból,
S így kitéptem az életet,
Bár hiányod fojtva csonkol,
De hordozom, amíg lehet.
Isten veled,
Isten veled,
Annyiszor suttogtam ezeket a szavakat,
De képtelen voltam hangosan kimondani,
Még nem bírtalak elengedni,
De nem tudom halogatni,
Aminek eljött az ideje.
Hadd legyek most végre őszinte,
Nem voltál egészen őszinte,
Mikor apró ágyam féltő kezed őrizte.
Kafka átváltozásában a visszataszító pondró én vagyok.
Lehetetlen ugyebár, hogy belőlem az legyen?
Megrekedt valahol a lélek,
Élet és halál között lebeg.
Fájdalom él örökké a szívben.
Nem érdekli már az élet.
Édesanyám, te drága lélek,
Itt lent a földön nagyon félek.
Ha egyszer majd az álomból
már föl nem ébredek,
akkor nagyra nyissátok a szívetek.
Engedjetek el a hajnali széllel,
a lenyugvó napban az utolsó fénnyel.
Mikor egyedül voltam a házban,
néha fura dolgok tanújává váltam.
Csukódik az ajtó, ahol senki sincsen,
nyikorog a padló, pedig léptem nincsen
arra, amerről a hang jő.