Gyászversek
Bent jártam a városban,
Elsuhantam ablakod előtt, mint egy falevél.
Szívem még ostoba postás, ki most csengetne,
Mert egy emlék még benne él.
Mert mostanában mindig ez van...
El akarok menekülni ebből a rút világból,
Nem akarom látni, nem akarom hallani.
Elegem van már a sok halálból,
Nem tudom, nem akarom megérteni.
Mikor a fények táncuk helyett zúgnak,
hangok végtelen csendet komponálnak...
Mennyi is? Talán már fél éve lehet,
Hogy utoljára láttalak. Hoztad azt a rémes levelet,
És éppen csak két puszira meg egy ölelésre volt idő.
Aztán felszálltál a távolsági buszra,
Ami sokkal messzebb vitt, mint indokolt volna.
Három hónapja, hogy elmentél,
Nem búcsúztál, papi, úgy siettél,
Azóta könnyes szemem mindennap,
Szívem a fájdalomtól meghasadt.
Üresen tátongó hiányod
nyomja a szívemet össze.
Néha a semmibe bámulok,
és onnan lesem, hogy jössz-e.
Árnyékvilág, ahol járok,
Síró fák tövében
Kósza, apró népek
Tűntek el az éjben.
Most mentél el tegnap, de már
Most hiányzol, kedves nyuszi.
Nem szaladsz már, hogyha hívlak.
S nem jár többet nekem puszi.
Hosszú, díszes fadobozban
elfekszik egy Élet,
amint lezárul a fedél,
temetjük a szépet.
Nyirkos földre hull gyászkönnyem,
Halálos ágyadnál zokogva kértem,
Megszólítottam Istent: "még ne vegyen el tőlem",
Tavaszra unokáiddal akartál kacagni önfeledten,
Soha nem fogtam meg haldokló kezét,
Nem töröltem ki szemeiből utolsó könnycseppjét,
Nagypapám halálos ágyánál megtettem,
S rájöttem, az élet gyorsan múló időintervallum...
Város szélén, temetőben
hó fedi a sírokat,
fiatal lány feketében,
mellette fűz bólogat.
Apám mindig nagy fotelben ült,
végtelen szemében óceán feszült,
én úton feléje botló lábakon,
ő mély hangjával vitorlákat bont.