Gyászversek
Árvaház óta ismert barátom halálára
Nagyon szerettem. Csodálatosnak láttam.
Mint egy szikla. Nagy voltál, hatalmas.
Arcod tele ránccal. Mint szobron vájatok.
Halott barátok! Nem még! Még várjatok!
Magányos órák és napok,
Fejemben szólnak a dalok,
Sóhajtok még egyet nagyot,
Eldúdolom az utolsó dalod!
A tornácon ott áll a rövid lábú széked,
Kifakította a napfény rajta a huzatot.
A padló halk reccsenései őrzi lépted
Nyomát, a kárpitok rabul ejtették illatod.
A lélekharang messzire száll,
Ég megnyílik záporeső zuhogásán,
Felhős... szomorún borús a táj.
A gyászmenet csendben lépked a borús félhomályban.
S ránk száll az éj,
a tücsök zenél,
ezüst holdfény
benéz az ablakon,
egy gyertya ég
a tölgyfaasztalon,
körötte egy szék
üresen áll rég...
A szívében él, és sohasem fárad,
lelkében örökké Ő lesz a támasz,
ott is lesz mindig, hogy fogja a kezét,
segít éjszakákon, hogy csukja szemét.
Álmodó éjben álarcot sző a pók,
csikorgó csendjébe tücsök muzsikál,
csillagos a függöny, az érzés fakó,
elfedi kínját a megrendelt halál.
Ha hívtak, te mindig mentél,
hogy segíts embertársaidon.
Sorsod elfogadva indultál útnak,
mikor egy másik világba hívott az Úr.
Sóhajokban lágyan, szépen eltűnik az életünk,
epedezve tovatűnik, odalesz a kék egünk.
Volt annak már nyolcvan éve,
egy kisgyermek született,
növögetett lassan nagyra,
megfogta az ecsetet.
A testemnek éltem 77 évem.
Utolsó napjain hagytam csak magam.
Elmentél egy éve már egy éjszaka tőlünk.
Úgy érzem, hogy valahol megtört bennem a hit.
Kértem Istent, hozzon vissza, de már nem lehetett.
S úgy érzem, az élet igazságtalan lett.