Gyászversek
Az asztalon hátrahagyottan,
nagy magányban egy virág szomjazott.
Szíve nem vert, félelembe fagyottan
a sarokban rothadott.
Mit mondhatnék egyebet,
Ha nem jut eszembe, csak a te neved.
Biztos, hogy békére leltél odafenn,
de jobb lett volna még velünk az életben.
éjfél után nulla óra öt
hangom alszik a kezem remeg
és akinek mindig örülök
kisfiam szavára megdermedek.
Elfáradtam hiányodban,
nem átlagos seb ez.
Megfoghatatlan érzés bennem.
Olyan, mint a hold fénye.
A nap hólyagosra égette bőrét,
sokáig ült a parton, behunyva szemét.
A csönd poharát most összetöröm.
Egy gyászoló szellem volt benne víz
helyett. A víz élet, ha kiköpöm,
a gyászoló szellem a végbe visz.
Úgy élem az életem, akárcsak egy rabmadár,
Kit sötét, szoros, reménytelen kalitka zár.
Nem szabadulok innen, s nem lesz, aki majd eljön,
Nincs rá gyógymód, hogy a magány enyhüljön.
Felesleges szeretet,
Lelked fellegekben,
Kezemmel elengedlek,
Szememmel kereslek,
De nem lellek.
Elvesztettelek.
Eljön az ideje egyszer az örök sötét éjnek,
Mikor szemeimben kialszanak a fények,
S mikor szólítasz, de nem hallom a hangod,
Tudd, az élet vesztett, a vég adta a mattot!
A boldogság elillan,
Amint a hír suhan,
A lélegzet megáll,
Döbbentség csak áll,
A szív összeszorul,
A tüdőből a levegő kiszorul,
Mindenki szemébe könny csordul,
Mindenki mozdulatlanul...
Olyan az életem, mint egy lidércnyomás,
a gondokat nem oldja meg helyettem senki más.
Elrontott életem talán még rendbe tehetem,
de a szomorú éveket el nem feledhetem.
Vége. Nincs többé már...
(Elmúlt. Kihunyt a fény.)
Lelke tán’ messze jár.
(Homályos "emlék-lény".)
Mint kis fehér bárányka,
érkeztél csendben e rút világra.
Ártatlan voltál, s mi nem figyeltünk,
pár hónap múlva keresztszülők lettünk.
Csak ülök némán, magamba roskadva,
lelkembe karcolt súlyos keresztekkel...