Gyászversek
egy kettő három
a huszonkettediket épp elérem
fázom
hát magamra teríteném sóhajod
hideg
begombolom kabátom
gombja csillag-fényes
mosdatja könnyem...
Mily alattomos dolog a halál,
mindig a jó szívekre talál.
Bánatot visz oda, hova nem kell,
ártatlan lelkekre sorjában lel.
Mint az éj, úgy telepszik lelkemre a boldogtalanság,
Rabul ejt, nem ereszt, bárhogy szabadulnák`.
Összegyűltünk, mind feketében,
Szívünkben vákuum, sírások a gyászban.
Itt van a család apraja-nagyja,
Mind téged siratunk, drága jó Apa.
Látom halványan aszott alakodat,
szelíd dallamként hallom hangodat.
Emlékek hada jön felém kísértetként,
rám rakják vándorbotod terhét apránként.
Setét fellegek gyülekeznek
eltakarva a fényt felőlünk,
megszűntetve a sok szépet,
melyet a fénypászma jelentett.
Álmomban régi emlékek közt járok halkan,
téged kereslek, ki velem voltál hajdan.
Fázom nélküled, belém mar a didergető hideg,
alattam a jég pattogása, a hó csillanása,
jégbe zárva életünk pár villanása, s félek,
többé nem engednek a fagyott képek.
Ma mehetnék apám sírjához,
hogy sírjak,
eljátszhatnám színházát
a kínnak,
az emléknek, hogy fáj,
ma sírni kell, muszáj!
Kifacsarja szívemet a fájdalom súlya,
bárcsak kitéphetném, és nem nőne újra!
Fiatalokat látok igazságtalanul halni,
a gonoszság az ártatlant imádja falni.
Akit itt hagytál, s aki maradt
Úgy tűnsz hirtelen el,
az égbe ragyogóan fel.
Mint egy látomás,
mert ez az utolsó állomás.
Én nem
panaszkodom,
csak néha sírok
egy kicsit,
és csendben elsiratom
hosszú nyolcvan évem
szemétre dobott kincseit.
Ó, te jó Istenem, végy magadhoz engem!
Földi pokol tüzén oly sokszor átmentem.
Tán ezt érdemeltem, hogy szívják a vérem,
hogy semmivé tegyék itt e földi létem?!
ének a hősök emlékére
Ki voltam én, kicsiny gyermek,
Mikor szóltak a fegyverek?
Nemzetünknek folyt a vére
Szent Péternek küszöbére.