Gyászversek
Lentről ha csodálva nézlek,
reszkető csillag az égen,
téged most csak arra kérlek,
vezessed apámat szépen!
Egyre gyakoribbak a rossz napok.
Mikor odakint tombol a nyár,
bennem halálhírek gyásza ég,
fáklyaként utat mutatva jövő
felé, tudva a végső célt, reményt.
Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
a parányi ablakkeret mögött.
A sötétség csendben kúszik feléd,
Az árnyékok megnyúlnak lassan.
Az éjszaka rád nyomja sötét bélyegét,
Te meg csak bámulsz mozdulatlan.
Mindenemet elvesztettem
Már nincs visszaút
Fájdalmam a felhőkig száll
Ott kinyit egy kiskaput
éji vizeken
az ég lezárt szeme
könnyeket hullajt
s amíg földet ér
sikolyokat visz
az örökkévalóságba
zöld zavarossága
elrejti az arcokra...
Barát halála
Olyan voltál nekem, mint egy puha párna
Ami nélkül nincsen senkinek nyugalma
Van takaróm, ágyam. Minden bútor vár ma
Csak nélküled minden mintha volna halva.
Hegytetőn túl patak csobog,
hangos, dalos, szép világ,
malom forgat víg kereket,
őröl búzát, hogy kenyeret
süthessen a nagyanyád.
Hableány
Korea s Magyarország népe
együtt küzdött érte, s mit
sors lehúzott a mélybe,
angyalok vittek fel az égbe!
A halálhajó
Hableány a Duna vizén
burkolózva halk zenében
vígan szeli a habokat
ringatózva csendes éjben.
Szép országunk fővárosa,
nevezetességek sora,
Duna hullámzó hajóján
megmutatja a két partján.
Kulcslyukon keresztül kémlelem a szobád
A falak repedéséből ordít a hiány
A lassan lemálló tapéta is téged sirat
A sarokban nyújtózó pókháló szövi csak a holnapokat
Az ágyad gondosan megvetve mint mindig
A papucsok katonarendbe vágva
A virágok meglocsolva a morzsák felsöpörve
A sétabot is csak halk lépteid kíséretére vár...
Hideg víz testekkel ölelkezik,
Az élettelen testek
Tűrik az ölelést.
Habok közt látszik,
A gyásza vétség.
Úz völgye
Úz völgyének temetője
Cudarokkal van megtöltve.
Holtak fölött dorbézolnak,
Amit érnek, felforgatnak.