Gyászversek
A fájdalom a sírnál is szebben beszél.
Síron nyugvó, édes sírvirág,
csendes az óra, mit ott tölt az ember
a sírok fölé hajolva.
Nem múlnak el ők, kik szívünkben élnek,
Csak elfáradtak, pihenni tértek.
emlkékül
Emlékszem oly pontosan,
Mikor megtudtam,
Gyermekem lesz,
Egy gyönyörű fiam.
Oly hangos volt kacajod,
Úgy ölelt féltő karod,
Szíved örökké értem dobogott,
Tiszta lelked tisztességre tanított.
Búcsúzás
Könnycsepp gördül végig az arcodon,
Árnyékot vet még a hajnal rád,
De búcsúzni kell - tudom, fáj nagyon,
Áldott és vigasztaló - feltámadás!
Emlékszel,
amikor helyünk nem találva
kóboroltunk az éjszakában,
emlékszem,
a csillagok közt kutattunk, kerestük
édesanyánkat...
Egy jellemző nap:
Alkony, s te lelkedben
Néma csendben hallgatsz.
Tán csak túl közel kerültünk egymáshoz...
Mióta nem vagy, már nem számít semmi,
Szeretnék veled újra boldog lenni.
Hullanak a könnyeim, a szívem megszakad,
A szó torkomon akad.
Tiszta lett a víztükör,
Fénylik, mint az ég.
Mintha könnyeket álmodna,
Nyugodt, szelíd és szép.
mindig, most is fénybe vágyok,
ölemben a csillagok,
mellemen a hold sugara,
hajam fürtjén nap ragyog...
Gyász honol lelkemben,
Szomorúság lakik szívemben,
Könnycsepp a szememben,
Barátnőm már nincsen életben.
Elnémult a hegedűszó, mert örök álmát alussza
Az öreg cigány, vén cigány.
Örökre elnémult a hegedű húrja,
Hangja már messze száll.
De még a pirkadat olykor-olykor dúdolja talán,
Hogy élt egy cigány, öreg cigány.
Szív dobog és a tüdő is fúj be-ki. Gondolat éled.
Néma a szó és béna a test - megetetjük! Persze te is megetessed!
A temető oly hideg és csendes,
koporsóban fekszik tested,
áldott lelked a mennybe jár,
az Úr vigyáz most már reád.