Gyászversek
Gyásztáncot jár az alkony,
S közben lágy szellő simogatja arcom,
Arcomon folynak a könnyek, hagyom,
A temető csendjében egy néma alkonyon.
Akik felhők mögül néznek
Őszi harmat az ágakon,
Könnycsepppek
Az arcokon.
Ezerszáz fehér rózsa száll az ágyon,
Vártalak, kedvesem, míg eljött az álom.
Ma kedd van,
hol van már az a vasárnap délután,
elveszett valahol
a majd negyedszázad folyamán
az élet minden terhe mögött,
és Te most is úgy jutsz eszembe,
hogy valahol belül felnyögök
Ólomból szőni pilleszárnyat,
Hulló pihékből bércre várat,
Mécsessel járni nyári fényben,
Halottat kérni, jaj, hogy éljen:
Hiába mind... hiába már...
Mint fogyó Hold, sápatag orcád oly szép volt.
Erőd mind elhagyott, az arcod halvány volt.
Még ma is elkísér szomorú, szép szemed,
Bár, mint az esti fény, eltűntél, kedvesem.
Ma felhúztam ismét
fekete gyászruhám,
hozzád készülődöm,
én drága, jó anyám.
Hosszú az az idő, mely elmúlik nélküled.
Évek telnek el, de még mindig fáj a lélek.
Szavaid talán bennem maradtak.
Fényképed előveszem s nézem újra.
Beteg lettél... s életemben
valami megroppant félőn, rendesen...
Eljött hát halottak napja.
Mécsesek vannak sírokon.
Valaki áll, megszólalni nem mer.
Kezében egy szál vörös krizantém.
Mennydörög az ég
nagy földünk tekén,
fájó könnyek hullnak,
szomorú lelkek sírnak,
szívek búsulva sajdulnak.
Fölszálltál lazulni, könnyebbnek látszott.
Nyers a hír, gázol a szó, a szív csóré,
a cinkék röptét figyelem, fázok,
majd elapad szemsarokban a sólé.
MAMA
Szerettelek nagyon téged.
Bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha nem leszel.
Magam előtt az arcképed,
Sosem halványul, tekinteted égig emel.
Még itt éltél, Nap égette Földön,
mindenség színes kék ege alatt.
Elmélkedtél te kétes jövődön,
hol egyszer talán a halál arat.