Gyászversek
Miserere nobis, Domine Patris;
templomok hűs kövén még hallom lépted,
s imám most itt eseng, hol Istent kérted:
hitvesi csokrodban legyen majd nárcisz,
mielőtt Kharón lent, a Styxen átvisz,
ám ő jó révészként előbb jött érted.
Valaha szerettem mind,
engem hátrahagytatok,
halálotokkal belém martatok.
Nagyapám,
te kicsinek vigyáztál rám,
soha nem múló szeretettel
emléked szívemben eltemettem.
Egyszer láttam a Halált.
Nem köpenyben, csuklyában,
Csak úgy egyszerűn magában.
A tekintetem rátalált.
Kérdezett, beszélt, de soha magáról,
én nem kérdeztem meg tőle, mi bántja.
Asszony! Ki keserves kínok között
Hoztad világra gyermeked,
Nézd! Micsoda fájdalom,
Nem él, halott magzatod,
Mintha kést szúrnának szívedbe,
Mártanák a gyökerébe.
Édesanyám párjának, Imrének emlékére
Őszi szél szárnyán
Repülök árván,
Sietek az ég felé,
Jó Anyám s Testvérem,
Megyek hozzátok,
Nem fáj már a földi lét.
Van, hogy néha nem értelek Téged.
Mivel nem ismerlek eléggé, félek.
Nem búcsúztál senkitől, mikor jöttek érted,
nem fogta senki a két kezed, nem vigasztalt téged.
Túl hamar áttáncoltál a hídon,
odaát lejtesz már egy másik síkon,
végleg légiessé lett mozgásod,
angyalok közt mi a beosztásod!?
Már lassan 3 éve annak, hogy itt hagytál,
szívem azóta nyugalmat nem talál.
Hiába - fáj. Kell a sírás.
Kell a könny és a versírás.
Kell a bánat, az ősz, a szél.
Kell, kell minden sárga levél.
Volt egy kislány, Dorkának hívták,
élt, játszott, szeretett, mint más vidám gyermek.
Tudom, soha nem mondtam neked,
De nagyon szerettelek.
Ahogy elköltöztünk, évente egyszer láttalak,
De mindig megnyugvást hozott, hogy láthattalak.
Elment Ő, kiből csak egy van,
Akinek a világon a legfontosabb voltam,
Akit nem pótolhat soha senki sem,
Jó anyám ma eltávozott csendesen.
Elköszön a család
Erdei tisztáson három fa együtt nőtt.
Szélein hárs, bükk, a középen büszke tölgy.
A bükk mellett formás juhar. Egy alatt sincs ugar.