Filozófikus versek
Olykor gyerek vagyok,
aki felnőtt szeretne lenni,
máskor felnőtt vagyok,
aki lenne inkább újra gyerek.
Hol kellene hallani
A szavak hullámzó tengerének moraját!
Milyen paradoxon, nemde?
És mégis milyen gyakori,
mint ahogy fáj a szerelem,
mert rajta levezeted,
s örömtől sírsz...
Eszmefuttatás a szerelemről apevában
Zűr,
Homály,
Fényvesztés:
Lehetséges?
Ez tán szerelem.
Az igaz és hű társad te vagy magad!
Az igaz és hű társad te vagy magad,
Ki sosem hagy el, s mindig veled marad.
El akarok tűnni,
El! Ki e világból.
Oda, hol semmi nincs,
Mindentől távol.
Ahogy pengetém a Lantot, akár lélekhúrt,
a Mindenség egy szelete tudatomba hullt -
oh, az Igazság apró darabja!
Gravitálatlanul csak lebegni a semmiben
Súlytalansággal a liliom éjszakában,
S csak a sötét est hull a szentiment -
Álvilágnak nevezett maskarába.
Mennyi fontos szó és gondolat alkot egy embert,
ami ottmaradt benne... amit elmondani nem mert.
Megmérettetik mindenki egyszer -
az is, aki burokban született.
Homlokán olaj, magasztos kegyszer,
s maga mellett tudja az egeket...
Szikrázó, puha, könnyed jelenléttel vágyom a pillanat ízét.
Nincsenek méltó szavak. Talán érzés? Rózsaszín fény.
Hol egykor bálvány állt helyette,
most szobrot képet imád a nép.
Tizenkilenc vagy egy híján húsz.
Megszületsz, pislogsz s csak ámulsz,
hogyan száguld az életed...
Az eszem vajon egy láthatatlan szem
és ha igen akkor honnan figyel
ha nem akarom látni azt ami fájna
vajon a szívből ügyel
talán így van talán vak vagyok
talán mindent magam mögött hagyok
és csak az ösztön az mi azt súgja
mit lehet mit nem lehet...