Filozófikus versek
Gondolataim téblábolva járnak,
megbotlanak "régvolt" álombokrokon,
kiszáradt gallyakon lógnak délbábnak
gyermekkorom képei, s az ifjúságom.
Oly végtelen puszta, minek nem látni a végét,
Van, ki meg nem unta, de nem látta a szélét.
Pedig vég mindig van, rajtad múlik, mit találsz
Ott, hegyeket, örömöt vagy végtelenség hadát,
Mind csak rajtad múlik...
Esti elmélkedés...
Gondol-e rá a denevér az égen csapongva,
Hogy milyen az élet a földhöz ragadva?
Hogy mások éhesen zsákmányt lesnek?
Feszülő izmokkal, kutatva keresnek.
Hétköznapokba gabalyodva 14.
ha nap hasít sötét szempárt
meghamvasít
a köd késik megint a rétnek ígért
randevúról
hosszan a sínpáron
szelem át a réteket
rozsdafolt lett
a zöld blézeren...
Előtte toporgok, és riadtan nézek körül,
tétovaságomat ne rójátok fel bűnömül.
Úgy érzem, át kell ugrani a tüzes karikán,
és továbblovagolni egy sebes paripán.
Ma már nem lehetsz biztos magadban,
akár kételkedhetsz barátodban, párodban,
Hisz annyi már a csalás, árulás,
A bizalmat oly gyorsan eljátsszák.
A lúdtoll rendi harcosa vagyok
Hithűen képzem magamat... én a lúdtoll rendi harcosa vagyok,
Kergetem a tudást, mit elődeim fölhalmoztak... ők a nagyok!
Hithűen képzem magamat... én a lúdtoll rendi harcosa vagyok.
Becsüld az ősöket,
akik itt éltek előtted,
ők már megtanulták,
több már nem lehet.
Becsüljed meg a múltadat, hogy
ne legyen békétlen jelened.
Építs jövőt biztos alapra,
hogy boldog legyen az életed.
Az ősz sodor leveleket le a völgybe,
szellője a hegyek felett kereng.
Magányos alak néz körbe
a lassan szunnyadó az erdők felett.
Berúgom a falat,
kiütöm az ajtót!
Hogy az élet halad,
én tartom a tempót!
Nincs szülőm,
Ki büszke volna rám.
Nézés helyett
Teszek, nem tátom a szám.
Keménynek kell lenni - hát az is vagyok,
érzelmeknek teret már nem is hagyok,
érzéseid soha, jaj, ki ne mutasd,
lelked - nem lehet, nincsen, ne is kutasd.