Filozófikus versek
Ülünk az élet asztalánál, várunk.
Nem is tudjuk, de leosztva a kártyánk.
Feszül a csend. Bizakodunk, mi vár ránk -
hisszük, nyerünk, megvalósul az álmunk.
Az idő csak figyel.
Halad előre,
Nem siet,
Egyre csak megy és megy.
Igen mondok arra, hogy számítana a szavad,
Az igen is egy ilyen szó, csak ritkán szabad,
Egy szó, amit félve őrzöl a végletekbe zárva...
Ébren nézem
A tükör torz egészen
Éberségem:
És ez már lassan szégyen
Keselyűk az égen, nem értem
Mért reppennek az éjjelt
Már felégettem egyben
Mint mindenki, úgy én is sötétségben születtem,
De egyszer gyerekként mégis fény gyúlt a fejemben
Koszorú kell a fejemre, s tövisek a szívembe
Nem látom a virágzó fákat,
mert rejtik tőlem őket a házak.
Manapság minden ember
Önálló cseppkő.
Lassan, magányosan,
Önmagától épülő.
A logikus gondolkodást jöttünk ma temetni,
melyet a világ folyton próbál feledni,
de ez azon ritka erényeink egyike,
melynek természetesnek kellene lennie.
Nemvitorla
Mikor elindultam az úton, vágott a szelem,
A vitorla csak úgy dagadt, sietve mentem,
Kormányoztam, átszeltem minden határt,
De közben a vitorlán az idő nem állt.
Virtuálisan
Lovagolni hullámon
Más, mint a vízen,
Nem érzed szél illatát,
Tarajok kihívását.
Mi
sírunk,
nevetünk,
bút örömmel
együtt elűzzük.