Filozófikus versek
Ha majd a jóért mindenki megfeszül
Akkor eljön végre a pillanat
Lehet játszva élni emberül
Az életben bárki bármit is vall
Megvalósul ez pár évezred alatt
A szépet meglátni az úgy nehéz
Ha lelked sivár a szád csóktalan...
Az igaz meditáció üresség a létben,
Sem gondolat, sem érzelem nincs e tevékenységben.
Megeshet, az értelem esik áldozatul,
ha a szív mélyéről az érzelem elindul.
Szerelemkor sokszor az észnek a szív diktál,
a boldogsághoz mindig örömmel asszisztál.
A vihar előtt
Szétáradó, halvány ébredés
elmúlt lépések nyomaiba fagyva.
Zöld szívbe, melybe öleléseink rejteznek.
A színtelen életörvény spirálja csak élőknek jön el.
Sötét éjszaka van,
csillagok a lámpák
az út két-oldalán.
A visszapillantó rezeg,
torz végtelenek.
Sötét világom, burkolt árnyak között
Ide a fény néha csak be-beszökött,
Rejtőzködő valóság bezárt testben élve,
Szomorú tekintettel önmagamban égtem.
E puszta gondolat nem
Ér fel e gonddal.
Ajtó mögé zárt a sors,
Benne csak egy kulcs
Rejtőzködik. Tán egy
Illető az, ki elvett tőlünk
arctalan a vélemény,
parttalannak tűnő remény
s a fojtogató szemét
izzítja a kétség hevét
félúton a temetőbe
fényévnyire tőle
ahol a hóval steppelt paplan
alatt ember dög és vadkan...
Néha megállok a szónál,
néha nem tudom folytatni már,
elakad lélegzetem...
Valamikor még a hatvanas évek végén indult egy hálózat,
Mely összekötötte az amerikai katonai támaszpontokat.
ARPANET elnevezést kapott a teremtők szemléletben,
Adatok áramlottak rajta a titkos, védett rendszerben.
Fejtegetem saját magam,
Boncolgatom az agyam.
Boncolom elmém, lelkem, testem
Addig, míg meg nem találom, amit kerestem.
Nem tudom, miért, de ez a szeptember más,
annyira egyedi, ez már félelmetesen csodás.
Remélem, nem az utolsó, még maradni akarok,
én nem adom fel, foggal-körömmel harcolok.
Platon emlékére
Szélfútta homok mára a tengelykor,
pergamenbe ragadt bölcs gondolatok.
Szobormagányukban már ők is vakok,
így nem látják, mivé mállik egy hegysor.