Filozófikus versek
A jelen, a ma,
egyszer elmúlnak,
elnyel mindent és
mindenkit a holnap.
Mert bűnöztünk, így bűnhődünk.
Börtönünkben tengődünk.
Saját magunk vagyunk.
Ott bent saját magunk lakunk.
Egy ólomszirmokkal nyíló virág,
szívből meríti szürke illatát.
Lélekszorító, takaró párták
fájdalmas súlya nehezedik rád.
Egy apró csónak a tó vizén?
Egy parányi porszemcse
a tejút rejtekén?
Voltam zúgó szélben
Szerelmes sóhajtás,
Kéklő éj mélyében
Perzselő vágyódás.
Egymással nevetve
pihegve élnénk csak
vagy egymást nevetve
remegve néznénk azt
ki más mint mi vagyunk
szívünk pedig süket...
Második nap - Baptisma
Sűrű a homály...
a fény itt-ott dereng csupán,
éjjel és nappal
csillogó játéka
villódzik bele a csobogó némaságba...
Mondják, a pénz nem boldogít,
a dolognak valóságtartalma van,
de mégis hamis a tézis,
mert az sem boldogít, ha nincs.
bogáncsról ömlik lila szín,
mézmese boldogan lobog,
a pázsitfüves szellemek
nyája előtt még itt vagyok
Szeretem a hajnalt, mikor a Nap csudára
aranyló fényt borít az egész világra.
A harmat cseppjeit is a fűszálakon,
mikor a képzelet még szállhat szabadon.
Hagynám, hogy folyjanak a szavak,
de némán-csöndben jól itt hagytak...
Olyan okosan kellene mondani valami szépet.
Mint egy kis műhelyemben,
szétszórt szerszámokként
hevernek a szavak.
Összeszedjük őket,
és sorba rakjuk.