Filozófikus versek
Fényes az erdő, mert nincsen már árnyék,
A sziklás hegytetőn vár lelkem a vágyért,
A színek a szélen, s a kellemes illat
Táncolnak az élen, bárhol van harmat.
Álmatlan virradtam
tűz csiholóját keresvén.
Magam bús talaján
mocsokból építvén felleget.
Remegő és ráncos kézzel,
vicsorogva bennem fészkel
sok régi, rossz tapasztalat,
s mint egy seb a tapasz alatt,
- elrejtve, de mégis fájva,
folyton-folyvást belém vájva
nyekergik azt, hogy a világ...
Talán az ember sokkal több,
mint konok lét a semmiben,
vagy rönk egy sötét óceánban,
melyet csak sodor a végtelen.
Felszínes világ a mai.
Képviselünk értékeket,
vagy viselünk értékeset,
Már többet ér az utóbbi.
Lét és nem lét határán,
a puszta semmiben ülök,
s még kapaszkodom az Időbe,
mielőtt az anyagból eltűnök.
Sokat gondolkodom azon,
Hogy van-e belőlem haszon.
Sétálok éppen keresek néha megállok
a boltok előtt mint egy eltévedt zarándok
aranyat csak eladott fényében találok...
A Sátán vélt minket megkötözni,
Egy fura érzésnél megrögződni.
Nyugodt hely, elhagyatott,
Csak néhol egy hang itt meg ott.
Mozgalom nélkül furcsa látni ezt a helyet,
Mintha a természet irányítaná, érdekes ez a helyzet.
Ha egyszer összefolyna
a jövő és a múlt,
már értelme sem volna,
az ember mit tanult.
Jön a fény szakadatlanul...
lépcsők millióin alakít
és körmönfontan megtanít
- engem, a volt balgát,
úgy szeressek, mint ahogy ő
átitatott legyek s könnyű szellő.
két kezdet az út két végén.
sűrű a reggel, narancslekvár,
forraszt dőlő szavak sövényén.
van, hogy éppen ennyi a leltár.