Filozófikus versek
befészkel a bordafák közé
a félelem-madár, elhal,
de harmadnapra feltámad.
bukta. az örökkétig főnixét
nem hiszed, két napig...
Mikor a sors elvert, az volt hát a példázat,
a nyomorrontás elveszett, habár még kápráztat,
erre régen még létezett kora a báróknak,
mára már nincsen más, csak otthona a bároknak...
Friss vizű forrás táplálta a tavat,
körülötte mező, virágok, fák voltak.
Lefeküdtem a fűbe, végighúztam
kezemet rajta, olyan kis kedvesen
simogatta bőrömet, ahol hozzám
ért, nekem még mennyi mindent mutatott.
tőrök vad süvöltése hallik
csendet! ordít a képzelet
minden mi körülötted zajlik
csak a megfagyott emlékezet
mi nem hiszi el: az átok folytatódik...
A fal, amit más alapoz, de te építed fel,
A szavak, amit más mond, mégis te hiszed el.
A fal, amit lebontani csakis te vagy képes,
A szó, amit ha elhiszel, csak kölcsönadja a szépet.
Úgy érdemes élni,
Ahogy nem él senki,
Ahogy a szív dobban,
Egyből útra kelni,
Sosem válni sehol
Senkinek terhére,
Úgy érdemes élni,
Ahogy más nem élne.
Néha megtalálom magam az eső hűs cseppjében,
Zuhanok, majd eltűnök nyomtalan,
S gondolataimba merülök gondtalan,
Nem véletlen, hogy élek, vagy mégis oktalan?
Ha sejteném, mi mit jelent,
nem lenne semmi gondom,
s bejárnám úgy a végtelent,
ahogy most épp kimondom.
Itt vagyok utolsó évemben.
Úgy vártam.
Úgy visszamennék.
Iskolai éveimet leéltem.
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
Ha az igaznak létét tudni akarod,
Emberi formád el kell vonatkoztatnod.
Mind, kit anya szült e világra
vajúdva vagy hangtalan,
mióta száját kitátja,
szava csak neki nem hasztalan.
felhőkbe feltöltött álszent gondolat
bölcső volt de sírunkká lesz hamar
célt keres váltig a céltalan eszme
mielőtt önmagába visszamar
Bús, szőke bölények a bálák,
Árva bébic sír a tors között,
Kéményünkről más hazába már,
Vén a gólya, visszaköltözött.