Filozófikus versek
Bennem lakott lett
az élet szigete...
Hol a nap nem él,
mégis adja a fényt...
én lettem volna
a jövő nemzedék
igen
lehettem volna
a jövő nemzedék
elszúrtam
elkúrtam
és akkor még...
Hol néma, komor fák várnak,
Ott nem nyílik szerelem.
Hol könnyek tócsában állnak,
Te sem tűrhetsz szelíden.
Porladozó szemcsék lesik már a szelet,
Felkapja s viszi őket az orkán fele.
Centrifuga mélyén pörögnek a fellegekben,
Zenéjük úgy sustorog, mint az izzó kemence.
Egy pohár lélek
Oly régóta írok, igaz, a magam örömére,
Inkább írás, mert a versnek csak töredéke.
Formába öntöm!
Na nem, mint szobrász a szobrát,
Inkább, mint kohász
Az olvadt vasat, de amit kap, még azért az nyers marad!
Most is odatartasz, ahova elindultál,
ne félj, nem tértél le az útról,
kerülőket tehetsz, de végül
úgyis az összes ugyanarra fordul.
Mifelénk is megesik, hogy esik
időnként ideig, óráig,
időnként egy örökkévalóságig.
Részese vagy minden sejteddel a természetnek,
hálás barátod, mely megérzi rezdülésed,
életed szolgálja, dús asztalt terít neked,
áldást küld napfénnyel, mely a Földet élettel tölti meg.
Ha megéled, akkor már elérted,
Ha elérted, akkor már nem kéred.
a magyar egy acélcápa
vízben verdes mindhiába
mert levágták az uszonyát -
befelé sírnak az édesanyák
tényleg bolond ki mályvacukron
Bartók műveket hegedül
kritikát mond néhány verssoron
jobblétre posványba szenderül
A valósághorizont felé gyorsulva
Ólmos jég záporában állok
S közben nézem
Ezt a napfénybe fagyott világot
A gyorsuló céltalan teremteni vágyás
Kötött félelem és görcsös élni akarás
Tóparton ülök,
A vízre pottyanó csöpp
Karikát indít
El, hullám terjed szét a
Kis tavon csendesen.
Idekint nekem semmi sem fájhat,
nem ér el hozzám se szenny, se bánat,
csak szeretném megölelni a tájat,
megsimogatni a kócos nádat.
Megsimítani minden poros rögöt,
otthagyni mindent magam mögött.
Emlékét őrzöm minden nyárnak,
ezek a rétek mind hazavárnak...
Végtelen legelőkön legelésző birkák,
friss fű, vidám nyáj, amíg a szem ellát.