Versek a férfiakról
Lelkében szerelmes férfi megáldott,
Dobbanó szívében takargat lángot,
Szemében megcsillan őserők fénye,
De szerelme előtt lehullik térdre,
Testében feszül az alfa hatalma,
Bársonyos hangon ő rágyújt egy dalra,
Mennyekbe repíti vágyakozása...
Míg a nő könnyezve, zokogva,
Társtól, baráttól vigaszt orozva
Kiadja a világnak bánatát,
Fájdalmát a férfi másképp éli át.
Martírság-e nőnek lenni?
Férfiak, férfiak...
Ígérnek szép palotát...
Vers férfihangra
Nagy kosárban hozták az ételt
az értekezlet szünetében,
te meg az ajtószárnak dőlve
álltál egyedül... jól emlékszem.
Nő a fa és nő a zöld fű a réten,
Nő a fűszálon a sáska oly szépen,
Nő a ricsaj, a felhő a kék égen,
Nő a tányéromon a bosszantó légy...
Felgyorsult az egész világ!
Elveszett sok érték,
köztük van az udvarlás is.
Vagy valahol él még?
Szemed előtt illatozik telt-öblű pohárban
egy kortynyi indigó-színű oportó.
Odalenn a pince mélyén sorakozik
gadnárfákon száz ily teli hordó.
Mikor megnyugszik néha egy férfiember,
fájdalma, haragja messzire tovaszáll,
lecsillapodik, mint a háborgó tenger,
mikor arra a szél fuvallata se jár.
Nyílt lapokkal játszom, ezért nem árt az elején tisztáznom,
hogy bár fellángolok és ezer fokon égek, de a nagy Ő
számomra mégsem létezik: NŐK voltak, vannak és lesznek,
és persze a carpe diem, ha idősíkot is választani kell,
talán mert a ma nem jön el, amíg a tegnap nem ér véget,
a holnap pedig egyelőre még nem nagyon érdekel.
Apám emlékére
Névtelen gyertyák szállnak az égen,
sárgállva fénylőn, a hegymeredélyen.
Nem áll közöttük ott egyetlen ember,
elhagyta első napját már a meleg november.
Ámor nyila könnyen utolér, de íján egyetlen hajszál a húr,
ha elszakad, vágyainkból nem lobban lángra érzelem,
ha Ámor elvéti a célt, megérkezik a magány is váratlanul,
és nyomában feltárul előttünk egy sötét, mély verem.
Gyermekként még sokszor láttam,
ahogy a grundon sétáltam:
srácok egymással bunyóztak,
s egyet-egyet eltángáltak.
De úgy, hogy kettő lefogta,
a harmadik pedig pofozta.