Versek a féltékenységről
Oly nehéz néha
elfeledni téged.
Itt hagytál
felfedezetlenül engem.
Összetörtem a szavaid felett,
Lesújtott rám a keserű bánat,
Gyötör a kín, sírva fáj a lélek,
S tűröm nap nap után a vádat.
Amikor este hozzád megyek haza
sietve, örömmel,
padlógázzal, mint múltkor Szófiából,
mert olyan ritka, amikor hozzád mehetek haza,
karácsony,
sebészeti kesztyűvel markolom meg
tömbházad ajtajának kilincsét.
Nehogy azt hidd, hogy féltékeny vagyok!
Nem akarlak birtokolni.
Csupán reggeltől estig
Veled lenni.
Az idődből,
Mindenhonnan,
Annyit csenni,
Hogy másnak
Ne jusson...
Féltékeny vagyok minden emberre,
Aki ott lehet veled.
Én kilométerekről ugyanúgy szeretlek,
Ők csak elmennek melletted.
Csalódás
Viselem hogy vége
Talán jobb is így elfelejtve
A régi emlékek sodrásába
Minden nap homályba
Szomorúnak látni s gondolni reá,
Hogy megkérdem, mi bánt,
Más nevét mondod mély fájdalommal,
S az én szívemben a gyűlölet utat váj.
XXX.
Azóta árnyékod is hamissá vált,
Talán közös múltunk is vele együtt,
Már ha volt olyanunk egyáltalán, hát
Ne hívj hazugnak, amiért elterült
Féltékenységed szelétől a jövőnk,
Hiszen én ott voltam neked, őszintén,
Hűséges szívvel, szíved bizton őrzőn...
Én Istenem, mit vétettem,
Hogy most ezt érdemlem?
Harmadik személy lehettem
Egy turbékoló pár közelében.
Te, Fiú, kérlek, vegyél észre,
kiáltom én belső hanggal.
Másért fáj most éppen szíved,
mert a leány nem volt angyal.
Képzelet
Esteledett, sötétedett,
tengerparton, a hegy mögött
szép holdleány levetkőzött...
Poklok poklát járatod velem,
Kezd szétpattanni bennem az elem.
Lassan úrrá lesz rajtam a félelem,
Mondd, miért csinálod ezt énvelem?!
Napkelte:
Kitárom rozsdás, rácsos ablakom,
Porlepte pirkadat pergeti le...
Folyton kopog, csak kopogtat,
azt susogja: Merre, hol vagy?!
Bujkál, lapul, mint a tolvaj,
szárnyra kél a gondolattal,
felizzik és lángra gerjed,
mint a fertő, egyre terjed.