Versek a féltékenységről
VI. II.
Nincs tovább, elfáradtam, vége van.
Veszítettem ebben az átkozott,
Igazságtalan, rabló játékban.
Először óvodában hallottam:
"Ne egyél este sokat, drága!"
Nem tudtam, miért, szót fogadtam,
Most már igazán megbántam.
8
Örökké mellettem... kívánhatok ilyet?
Ha már nem egyedül csak enyém a szíved?
Féltékeny voltam, és nagyon bánom,
de hidd el, azért csináltam, mert te vagy a világom.
Könnyeid záporoznak, szíved kong.
Darabokra törte a szíved virágait.
Égőn sajog és több sebből vérzik most.
A sebek nyomán egyszer újra virág nyílik.
Csodásan indult minden,
kapcsolatunk hajnalán
úgy szerettük Egymást,
mind két kicsi madár.
6
Otthon voltam mindig ölelő karodban,
Meleg volt az otthon, volt, akihez bújjak.
Én sem vagyok több neked,
Mint korábbi száz pasid,
Ki mind ágyba döntenek?
Te kezdted ezt el pedig.
3
Nem beszélünk róla, de felőröl csendben.
Mit tegyek, hogy a súly szívemről lebbenjen?
Együtt érkeztünk meg.
A zene hangos volt, nem beszélgethettünk.
Akkor megfogtál és a szemeddel jeleztél nekem,
Hogy beljebb mennél és messzebb lennél tőlem.
Bizalomban a hiba
Hiányzol, úgy várlak,
Nem tudom, mit gondoljak.
Csak azt tudom,
Én szeretlek és imádlak.
Idegen csókokat nézek,
ajkaim nedvesek, készek.
Minden csókot kérek:
vadat, aprót, fájót, szépet.
De csak a te csókod, édes,
csak a tiédből kérek.
Mindenre, ami csak körbevesz.
A levegőre, mit érintesz.
A sorra, minek végére pontot teszel...
Bilincs
A kéz, amely megmentett,
most is ölel, de túl szorosan,
s egészen magához láncol,
de emlék fonja a sorsokat.