Versek a féltékenységről
Bús gondolatok! Távozzatok!
Alig nyolcezer milliónak csak a fele,
Kinek szeme Vágyfilmeket forgathat vele.
Találtam egy ajtót
Ismerős volt faragása
Emlékeztet egy kacagásra
Vidámság járja át lelkem
Majd újra összetört bennem...
Ó, mily furcsa az emberi lélek.
Társra vágyik, mert fél a magánytól.
Csalódástól tartva retteg a mától,
veszítve jövőt, siratja a véget.
Pokoli forróság égeti lelkemet,
Féltékenység rontja el kedvemet.
Mérhetetlen fájdalom, mit elviselek,
Boldogságodért mindent megteszek.
Egy hosszú nap után, mikor úgy érzed,
Nincs erőd létezni sem,
Én majd dúdolok neked.
Hogy kár az élet?
Hisz nevetve élek
minden órámban.
Kijöttem a zárkámból.
Nagyon jól csináltam.
Csókkal kezdődött.
Egy csók volt csupán.
Féltékenység
Szeret, nem szeret, szívből, igazán...
és tépkedtük a szirmokat, leveleket,
hol sokat, máskor meg keveset:
szeret, nem szeret, szívből, igazán...
Haragszol? Vagy már nem?
Emlékszel, mi ezek voltunk,
Ami közös, csak a múltunk?
A jövődben tán e név nem áll,
Vajon neked ez számít már?
félelemmel tölt el
mikor elvész a nap
utolsó sugara is
éjszaka van
Zajok nélkül,
Búsan, csendben
Merengek én
Egyedül s magamban
Kedvenc Házőrző, Társ, Barát
Aki mindig hazavárt,
szeretetével elém állt,
aki sírt, ha sírtam, és
velem volt boldog, ha
én is az voltam.
Aprócska dobbanás, mit mellkasomban érzek,
Mégis beleremeg agyam torzult képe...
Egész éjjel álmatlan
Forogtam az ágyamban.
Döntést hoztam, Lacikám:
Változtasd meg frizurám!
Oly nehéz néha
elfeledni téged.
Itt hagytál
felfedezetlenül engem.