Versek a féltékenységről
Két vas a tűzben egyszerre nem jó,
Egyikből szén, másikból jeges hó.
Néha úgy érzem, már nem rám gondolsz,
Csak egy felépített várt lerombolsz,
Becsapott szavak dörgetik a falait...
Krisztián emlékére
Hogy is volt, nem tudom,
Egy szép gesztenye
Belépett az életbe,
Adott számomra egy sokkot...
Eredet az égbe fel,
örömmel ma keltesz fel!
Érzem kínzó fájdalmad,
régmúlt illó ártalmad!
Ama törékeny madárka,
egyetlen s egyedi, csodás
tolla ékes, dísz ragyogás.
Látom, ahogy megöleled,
Látom, ahogy megkönnyezed,
Látom minden pillanatát,
Miként magadat adod át.
Féltékenység
Korán kelt reggel. Az óra ébresztette,
bár az éjjel szörnyű volt, ébren virrasztott,
kedvese tegnap éppen nem kényeztette,
Zöldszemű Szörnyeteg volt, kit feltámasztott.
Képzetek vésik az értelem határát,
Kiköpött szavakkal vádolnak, vágnak.
Megtört boldogság szenvedi halálát.
Keselyűk meggyötört szívembe vájnak.
Fejem felett beborult a kék ég,
mondd, e szörnytől hova is bújhatnék?
Zölden izzik ártatlan szemem,
lehet, mostanság elment az eszem...
Csak felém forduljon szép virágfejed.
Másnak ne illatozz, másnak sose nyílj.
Fényes napod én magam legyek.
Gyökerezz bennem, leszek föld és a víz.
Elmondtad nekem,
hogy a pasimra hajtasz.
Nem tudhattad,
hogy ezzel felbosszantasz.
Önkívületembe hozol, csábítasz, szorítasz,
Birtokolni akarsz, kalitkába zársz,
Ha nem kapsz belőlem, erősen ordítasz,
Szomjazom, nem tudom, mit vársz
Miért van az, Istenem,
hogy e kín mindig gyötör?
Lelkembe mar, tüdőmet szorítja
a rút, zöld szemű szörny.
Csak veled, csak téged,
Csak "minket" látok.
Elfogyott, elveszett, elbukott világom.
Öklöm összeszorul,
Az agyam is elborul.
Azt hiszed, nem látom,
De már nagyon bánom.